Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-01 / 254. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP EMLEKEZES 1993. NOVEMBER 1., HÉTFŐ Rászlai Tibor Az utolsó negyedóra testamentuma Halottak napjára feldíszített fejfa Alsónémediben Digitális technikával rögzítik számunkra az utolsó megérintett és megértett ujjgyakorlatunk evilági pillanatait: a földi lét summázó üzeneteit. Ezek közül Francoise Ma- uriac összegzését választottuk: „Amikor majd közel leszek hozzá, hogy elhagyjam a földet, így szólnék az emberekhez: Vonuljatok félre kissé, ne üssetek lármát, hagyjatok magamra végre, szemközt az örökkévalósággal, amelyről — mióta csak élek — mindegyre igyekeztem elterelni gondolataimat. Itt lesz hát életem egyetlen pillanata, amelyről biztosan tudom, el kell jönnie: halálomé. Ám e végső negyedórában is roppant erőfeszítést kell majd tennem, hogy rászegezzem figyelmemet. Az egyetlen válság, melyben nem kételkedhetünk, halálunké. S ugyanakkor ez az egyetlen valóság; mellyel soha, egy árva percig nem tudtunk szembenézni. Jól tudom, milyen ellenvetések merülnek fel: tudom, hogy egyik moralistánk szerint „a halál gondolata megcsal, mert elfelejtettünk élni miatta.” Én azonban — a közelgő örökkévalóság rettenetes fényében — az életet vádolom. Az élet gőgje megcsal, mert elfeledteti velünk, hogy egy szép napon meghalunk. Meghátrálunk a tanítás előtt, amelyet kaptunk, s amely azt hirdeti, hogy ama napon visszakérik tőlünk a lelkünket. Ebbe a léleibe, ebbe az élő viaszba örökre belevésődtek még gondolataink, még le nem győzött kí- vánkozásaink is. Az utolsó negyedórában történik meg egész életünk számadása, az összeg felira- tik s örökre rögzül Isten gondolatában. De — hogy úgy mondjam — valamiféle kettős könyvelésről van itt szó. Bevégzett életünk, mely mint egy kép áll az ittmara- dók előtt, az örök Szeretet felé nem ugyanezt az arcot mutatja. Goethe, Nietsche, Gide dicsőséges portrét hagytak magukról az embereknek; de a keresztény perspektívában egy másik Goethének, másik Nietschének, másik Gide-nek számot kell adnia mindarról, ami az életük dicsősége volt. Szavaimat hallva sokan megszánnak talán, amiért — mondják — egy ilyen rettegéssel teljes hithez ragaszkodom. Pedig nem, nem félek, akármilyen nyomorult és bűnös voltam is. Ha sok békét, sok csöndet, sok összesze- dettséget kívánok magamnak utolsó negyedórámra, azért kívánom, mert hitünk szerint egész életünket, bármily nehéz, hitványságokkal, csak általunk ismert mocskokkal bármennyire zsúfolt is — mindezt valaki magára vette, s elég a szeretet egyetlen sóhajtása e Valaki felé, hogy úgy aludjunk el, fejünket a mellére hajtva, s megtalálva azt a helyet, ahol a szeretett tanítvány homloka pihent az Agónia éjszakáján. „Jaj! a magányos embernek!” — mondja az írás. S ennek mélységes értelme nem az, hogy jaj a férfinak, aki elhagyta asszonyát, hanem ez: jaj annak, aki elszakadt a végtelen Lénytől. Jaj annak, aki azt hiszi, egyedül van s nem tudja, hogy örök tanú figyel életére. „Hogyan — kérdezik — nem ejtesz majd egyetlen szót, nem mondasz majd egyetlen tanácsot sem az itt- maradóknak, semmit, ami elárulná a titkot: mi adott erőt és bátorságot (egy hosszú) az élet elviselésére?” Mit feleljek erre? Ugyanoda kell visszatérnem, ami segített, hogy ne veszítsem kedvemet életem folyamán, ami hozzásegített, az a hit volt; a hit, ami nemcsak kegyelem — mint gondolják —, hanem erény is. Vagyis akarni kell hinni; szabad akarati döntés van abban az állásfoglalásában, hogy tagadjuk a világ képtelenségét; s ezért talán nem is lesz mentség Isten ítélőszéke előtt, ha azt mondjuk: „Nem az én hibám, hogy nem hittem.” Az egész titok ott rejlik az Apostol könyörgésében: „Hiszek Uram, de segíts hitetlenségemen!” Igen, egész életemében ellenálltam a kísértésnek, hogy higgyek, a világ képtelenségében. Imádkoztam érte, hogy ne higgyek benne; szenvedélyesen ragaszkodtam ahhoz a felfogáshoz, hogy az életnek iránya és célja van; forrása, ahonnét ered és ahová visszatér; s ez a forrás az örök Szeretet. Ragaszkodtam e hithez tűzön-vizén keresztül, mert a kétségbe- sés mindennapos kísértés, még a látszólag legbeteltebb sorsokban is. Mert a rossz ott van a világban, s elég egyetlen megkínzott gyermek valahol a földön, hogy belénk költözzék a kétely. Észlelnem kellett, anélkül hogy valaha is bele tudtam volna törődni, a mindenség- nek azt a nagy törvényt, mely a növényvilágtól az állatfajokon át az emberig egyaránt érvényesül, s a természetes kiválasztásra megy vissza, az erősebb jogára, s lényegében nem más, mint egymás kölcsönös fölfalása. És mégis híven hittem, hogy a kegyelem, vagyis a meny- nyei Atyának a teremtmények iránt való szeretete be- léhatol ebbe a vad világba. Hittem, és hiszem, én végső lehelletemig hinni fogom, hogy a vak és süket anyag központjában ott él és szenved a szívek Istene, akiről Pascal azt írta: „Agóniában lesz a világ végéig, de akkor mindent magához vonz, ahogyan megígérte.” Hiszem, hogy a teremtés titka a szeretet titka, és hogy az utolsó szó a szereteté lesz”. (Rónay György fordítása) A kiskunlacházi temető részlete Monor 1893-ban állított sírkő Pá- tyon Fakereszt egy zsámboki síron Szív és kereszt alakú sírkő Galgahévízen Csillagábrázolás egy tahitótfalui sírkövön Látogatás a családi sírnál Dömsödön Nagykőrösi fejfák Pilisi temetőrészlet
