Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-27 / 277. szám

$ PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. NOVEMBER 27., SZOMBAT 7 Szombati levél A kutya fája ■ Megyek tánclépésben az utcánkban, ugrálva, mint a balettmester, aki bemutatót tart növendékeinek az Egy faun délutánjához — pedig hát világéletemben rossz tán­cos voltam. S mégis, a példa hat, a példa ragadós (és saj­nos, nemcsak a példa, hanem az is, amit bakugrásaimmal ki­kerülni próbálok): íme — ahogy hátrapillantok, a fél utca úgy ugrabugrál, pontosan azokkal a lóugrásokkal, mint a gyerekek az ugróiskolában. Az közismert, hogy mennyire szeretünk majmolni másokat, de hogy ilyen lendülettel utá­nozzanak engem, aki nem is vagyok külhoni?! — Aztán rögtön rájövök, hogy az utá­nam jövőket — a mögöttem ugrálókat — ugyanazok az ob­jektív okok késztetik tánclépé­sekre, mint jómagámat: hogy bele ne lépjenek. Mert ez az utca egyben sétá­lóutca is: kutyasétáló, illetve szabatosabban: kutyasétáltató utca. Ahogy leszáll az alkony, ahogy elhangzik az esti mese, megnyílnak halkan a kerti ka­puk, s a vidám ebek nekiered­nek esti egészségügyi sétájuk­nak, olykor meg-megállva, még talán mondogatva is ma­gukban: „sétálunk, sétálunk egy kis dombra lecsücsülünk: csüccs!” És le is guggolnak. Aztán dühösen vakkantanak, kutyanyelven még talán szitko­zódnak is, szidalmazzák a köz­terület-fenntartókat (ha ugyan ez a gyönyörű hosszú szó, amely hosszabb, mint egy rőf paprikás parasztkolbász, bele­fért a kutyaszótárukba), mert hiába próbálnák betemetni — bekapami — azt, amit kínosan kerülgetünk, nem tudják: iszo­nyatosan kemény az aszfalt meg a beton. Még beledöngöl­ni sem lehet senkit. Pedig ígér­ték. így aztán reggelre kelve kutyaszivarvégekkel tele az ut­cánk, s ezek korántsem olyan illatosak, mint az egykori Ha­vannák, Hercegovinák, Purzi- csánok. Nem! Kivált ha úgy já­runk, mint Kosztolányi sze­gény kis gyermeke, aki Ka­rinthy átköltésében halkan be­lelépett. Pedig hát vannak hatá­rozottan pozitív oldalai is en­nek az esti kutyakorzózásnak (félreértés ne essék: én a más­ságot, a kutyaságot is tiszte­lem, sőt azt is helyeseltem, hogy a régi patkányirtás he­lyett humánusan patkánymen- tesítést plakátozzanak ki, ne­hogy az olvasni tudó patká­nyok megnehezteljenek, s azon is fel voltam háborodva, mikor a kerületi macskakiállí­tás plakátján valaki kötőjelet húzott be az -állítás elé — szó­val egyébként szép kényelme­sen elbattyognék reggel a kö­zértig, 2-3 perc alatt, így meg majd tíz percig eltart, míg a szivarvégek közt szlalomozva eljutok az üzletig s vissza — ez fölér egy komoly edzéssel. És ezzel majdnem mindenki jól jár, mert a komoly edzéstől megjön az étvágyam, dupla adagot fogyasztok, az áfa is duplán folyik be az APEH-be, a kincstárba, a költségvetésbe — az önkormányzat zsebébe, s így talán van remény arra is, hogy a jól nevelt ebek se ka­parjanak hiába a pesti aszfal­ton, hanem az önkormányzat nyúljon be a zsebébe és húz­zon ki legalább egy — kutya fáját! Azt bizony. Mert míg nagy svédcsavarokkal ügetek a kö­zért felé, egyre többször jut­nak eszembe a skandinávok: a svédek, a testvéri finnek s a re­cept, hogy Magyarországot „finnlandizálni” kellene. Mikor jó negyedszázada ott jártam, nemcsak játékos, te­nyeremből evő mókusokat ta­láltam Helsinki kellős köze­pén a parkokban, hanem kutya­fákat is. Ott állt a száraz fa egy homokozószerű kis po­rond közepén, s a jól nevelt, il­lemtudó kutyusok, a jól nevelt gazdák által vezetve fölkeres­ték. Van is egy ilyen fényké­pem. Hát ha már föld alatti parko­lók építésére nem futja a fővá­ros önkormányzatának, csak arra, hogy a járdán parkoló gépkocsikat 2-3000 forint bír­sággal elszállíttassa: a járdán leálló (sőt: leguggoló) ebeket — vagy úrvezetőiket — miért nem bírságolják meg környe­zetszennyezés, balesetveszé­lyesség okán? Mert hát azok a szivarvégek nem csupán illatosak, hanem, mint a banánhéjon, el is lehet csúszni rajtuk. És ha utcase­prőkre már nem futja: egy-egy használaton kívülre került fa — pl. ütőfa, bitófa, hajítófa — csak akad a börtönök és bírósá­gok környékén, s hely is van a kutyahomokozóknak: Istennek hála elég sok szobrot eltávolí­tottak az utóbbi időben a közte­rekről: ott az üres helyük. Szin­te kínálva kínálják magukat, hogy felállítsák közepükön a kutya fáját. Jelentős lépés vol­na Európa felé. Szilágyi Ferenc Reményik Sándor V égrendelet Fáradtságom adom az esti árnynak, Színeimet vissza a szivárványnak. Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek, Mosolygásom az őszi verőfénynek. Sok sötét titkom rábízom a szélre. Semmit se várva és semmit se kérve. Kik üldözték át tüskén, vad bozóton: Kétségeim az örvényekbe szórom. A holtom után ne keressetek, Leszek sehol — és mindenütt leszek. Utassy József Családfa Tombol a mamut. Verme dong, duhog. Partján vakogat, vigyorog ősöm. Dehát neki is anyja, apja volt! Hatalmas ég, hát hol is kezdődöm?! Szürkül, virrad, homályt rombol a Nap. Félve sompolygok a tükör elé. Látom őket és látom magamat: csüngök egy ágról fejjel lefelé. V alamennyien elképzeltük már halálunkat. Azt a felfog­hatatlan, józan ésszel érthetetlen dolgot, hogy mindaz, amit önmagunkkal tartunk azonosnak, megszűnhet, el­múlhat... Egy ideje személyes halálom helyett egy sokkal súlyosabb, kollektív megsemmisülés víziója kísért. Nem, nem világvége- látomásaim vannak, „csupán” egy nemzetrész felszámolódásá­nak, eltűnésének árnyékát látom előrevetülni... Tudom jól, a herderi átokra, hogy tudniillik a szláv és ger­mán tenger közé szorult sziget-magyarságnak nincs esélye a megmaradásra, jócskán rácáfolt nemzetünk. Én sem a magyar­ság egészének sorsáért aggódom itt (holott itt is adódnak fe­nyegető jelek), hanem annak a népcsoportnak a jövőjéért, amelynek tagja vagyok: a kárpátaljai magyarságért. E kisebbség átvészelt a huszadik században két világhábo­rút, négy rendszer- és hatalomváltást (tartoztunk a Monarchiá­hoz, a Csehszlovák Köztársasághoz, Horthy Magyarországá­hoz, volt vidékünkön független ukrán bábállam, aztán a Szov­jet Birodalom kötelékébe kerültünk, most pedig az állítólag szabad és demokratikus Ukrajna ölelt keblére), ám az utolsó időkig mintha megőrizte volna vitalitását. Az 1944-es szovjet deportálásokra például demográfiai robbanással válaszolt, és nem tudta megtörni sem az ötvenes évek féktelen diktatúrája, sem a berzsnyevi éra lágy despotizmusa. És most, amikor valóban a viszonylagos szabadság kezd lábrakapni, és talán a jogállamiság kialakulásának is látszanak a kezdeményei, most kell végveszélyről beszélnünk? Igen, mert a sorvadásnak egyre láthatóbb jelei mutatkoznak. Nézzük, melyek is. Említsük első helyen a számbeli csökkenést. Az 1989-es népszámlálást megelőzően sokan úgy véltük, hogy a korábbi összeírások pontatlan, torz adatokat közölnek, és a 160 ezer körül mozgó lélekszám legalább 20-25 százalék­kal alatta marad a reális számnak. E következtetésre két tény­ből kiindulva merészkedtünk. Az első, hogy az említett 1944-es deportálás idején sokan, hogy megmeneküljenek, más nemzetiséget diktáltak be. (Tudvalevő: a szláv lakosságot nem érintette az elhurcolás.) A megmenekült férfiak okmá­| Öröklődő' rettegésben nyokban rögzített nemzetiségét ezután örökölték utódjaik, és így — véltük korábban — többezren, akár több tízezren lehet­nek, akiket a statisztika szlovákként, ukránként vagy orosz­ként tart nyilván, valójában azonban magyarok. A másik motí­vum, amely a hivatalos adatok felülbírálását indokolttá tehet­te, ugyancsak történelmi eredetű. Kárpátalja görög katolikus felekezetű lakosságát ugyanis a háború után automatikusan uk­ránként regisztrálták, így azt a harmincezerre becsült magyar anyanyelvű görög katolikust is, akiknek zöme a volt Ugocsa megyében, Nagyszőlős környékén és a városokban lakott. Fel­tételezhető volt tehát, hogy az ukránként számon tartott ma­gyar görög katolikusok egy szabad nemzetiség-bevallás ese­tén magyarnak íratnák magukat. Mint ahogy azok is, akik vagy akiknek felmenői 1944-ben magyarságuk megtagadása árán kerülhették el Sztálin lágereit. Nos, az 1989-es összeírás eloszlatta ezen reményeket. Ek­kor ugyanis — és ez először történt meg a szovjet népszámlá­lások történetében — pusztán bemondás alapján jegyezték be az űrlapokba a nemzetiséget. A peresztrojka ötödik évében ta­lán már senkinek sem kellett retorzióktól tartania, és annak vallhatta magát, aminek érezte. Az egy évvel később, 1990-ben közzétett adatok lehangolóak voltak. Míg a korábbi, 1979-es népszámlálás 158 ezer magyarral számolt, addig 1989-ben háromezerrel kevesebben, csupán 155 ezren vallot­ták magukat magyarnak. Ha elfogadjuk Illyés Gyula meghatározását, miszerint a ma­gyarság mindenekelőtt vállalás kérdése, akkor el kell fogad­nunk azt is, hogy ennyien vagyunk. Hiába akadhattak, akik a korábbi téves adatot most korrigálták, számuk meg sem köze­líthette a tízezres nagyságrendet. Annyit sem tett ki, mint a ne­gatív népszaporulat és a kivándorlás okozta létszámcsökkenés. Igen: a kivándorlás. E fogalom a számbeli — tehát konkrét — fogyatkozástól át is vezet bennünket a szellemi-erkölcsi sorvadáshoz. Az évente ezres, de legalábbis többszázas nagyságrendűnek becsült magyar áttelepülők ugyanis nem annyira magas szá­mukkal veszélyeztetik a kárpátaljai magyarság megmaradását, hanem azzal, hogy túlnyomó többségük értelmiségiként hagy­ja el szülőföldjét. Orvosok, mérnökök, tanárok, újságírók, stb. százai és ezrei emigráltak az utóbbi évek során Kárpátáljáról. A kérdés részletezése’ nélkül hadd említsem meg, távozásuk­nak elsősorban gazdasági okai vannak, és csak második moti­váló erőként említhető az otthon-érzés hiánya, a magyar nem­zeti érzések és igények kielégíthetőségének korlátozottsága. A szellemi vezércsapat nélkül maradó magyarság életképes­ségéről ugyan lehet vitát indítani, de annyi bizonyos, hogy ér­telmiségi réteg nélkül a magyar kultúra megtartására mind ke­vesebb esély adódik: egyre szélesebb mértéket ölt az asszimi­láció, elsorvad a sajtó, romlik az iskolák színvonala, hiányoz­nak a magyar vezető káderek mind a politikai, mind a gazdasá­gi szférából, és az anyanyelv hovatovább konyhanyelvvé zül- lik. Szavaim túlzottan borúlátóaknak tűnhetnek azokhoz a tudó­sításokhoz képest, amelyek az anyaország sajtójában egyre- másra olvashatóak. Ezek többsége arról számol be, hogy mi­lyen kedvező jelenleg a kárpátaljai magyarság helyzete, mi­lyen intenzitással működnek a magyarságintézmények, hány emléktáblát, -szobrot avattak az utóbbi években, s hogy bár­hol lenghet a magyar trikolór, szólhat a Himnusz és a Szózat. A lelkes tudósítások írói azonban csak ritkán veszik észre, hogy a nemzetiségi létnek ezek csupán a felszíni jelei, s hogy a kollektív népcsoport-jogok gyakorlásának jogi garanciái ép­penséggel kétségesek (például Ukrajna új nemzetiségi törvé­nye nem ismeri a nemzetiségi alapon szerveződő területi-köz­igazgatási autonóm formációk létehozásának lehetőségét). És bár a Kárpátaljával foglalkozó tudósítások általában megemlí­tik, milyen katasztrofális errefelé a gazdasági helyzet, milyen súlyosak a normális élet emberi feltételei, ezzel szinte soha nem hozzák párhuzamba sem a kivándorlás elképesztő mérté­két, sem azt: az itthon maradottak egyre inkább belesüpped­nek a mindennapi megélhetési gondokba. E helyzet — és erre szeretnék utoljára kitérni az erkölcsi sorvadást említve — alap­jaiban rendíti meg a magyaság nemzeti identitását. Amikor ugyanis kiderül, hogy a becsületes munkával keresett bérből egyszerűen lehetetlen megélni, amikor kiderül, hogy az állam a legcsekélyebb szociális védelmet sem biztosítja állampolgá­rai számára, amikor soha nem tapasztalt mértéket ölt a korrup­ció, az üzérkedés, és minden eddiginél jobban összefonódik a maffia a hatalommal — akkor a létfenntartásáért ügyeskedés­re, csalásra, megvesztegetésre és korrumpálódásra, üzérkedés­re és csempészésre kényszerülő egyszeri ember számára min­den fontosabbá kezd válni, mint magyarsága. A többségi nemzet számára az ilyen szélsőséges helyzetek „csupán” az általános emberi értékek romlását eredményezik, ám egy nemzeti kisebbség esetén a mélységes demoralizáló- dás a nemzeti öntudat megszűnéséhez vezethet. B ármennyire szeretnék hinni sorstársaim vitalitásában, be kell látnom, ez csupán biológiai életerő: a túlélés paran­csa. Az etnikai túlélés, félek, nem foglaltatik benne. Csak a gazdasági helyzet látványos javulása és a nemzetiségek irányában gyakorolt pozitív diszkrimináció állíthatná meg az it­teni magyarság számbeli és szellemi-erkölcsi fogyatkozását. Számomra az ezredvég kérdése az, hogy az új ukrán államban van-e, lehet-e esélyünk. A válasz érzésem szerint legalábbis két­séges. Ezért kísért mostanában a szörnyű vízió: egy etnikum halála. Balia D. Károly (Ungvárj

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents