Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-26 / 276. szám

i PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. NOVEMBER 26., PÉNTEK J3 Köszönet a riportért Kissé megkésve, rokona­inktól megkaptuk a Pest Megyei Hírlap szeptember 29.—30-ai számát, mely­ben a Matula Gy. Oszkár által rólunk írt riport meg­jelent. Nagyon örülök, hogy annyi év után végre akadt egy újságíró és egy lap, amely írt rólunk. Ró­lunk, akiket 1946-ban elűz­tek Biatorbágyról. Remé­lem, nemcsak mi, de az ott élők közül is sokan olvas­ták ezt a riportot, és aki ed­dig nem tudta, most tudo­mást szerzett róla, hogy mi­ként kezdtünk mi itt új éle­tet 46 évvel ezelőtt. Azt is jó, ha tudják, hogy bármi történt is, mi most is Ma­gyarországot tekintjük ott­honunknak. A riportot sokszorosítot­tam és elküldtem minden Freibergben élő biatorbá- gyi családnak, valamint le­fordítottam németre és át­adtam Herbert Schlagenha- uf polgármester úrnak. Még egyszer köszönöm a magam és valamennyi Freibergben élő biatorbá- gyi nevében. Klein Júlia Freiberg Keresztény kultúra á Dabas-sári iskolá­ul ügyben sok minden hangzott el az el- múlt napokban. Ek­kor merült fel bennem a kér­dés, mi lett volna, ha István király nem hívja be a szerze­teseket, ha a kereszténység helyett a pogányság győz. A rendek, az egyházak rakták le alapjait a kultúrának. Fel­építették szép és művészi ér­tékű épületeiket, iskolákat, színházakat építettek, a könyv nyomtatását kezdték el. Világszerte híresek isko­láink közül a debreceni, a sá­rospataki, a budapesti egyhá­zi iskolák. 1718-ban a piaris­ták létesítették iskolájukban az első diákszínpadot Pes­ten, Szegeden, Vácott. A kál­vinista Sárospatakon Come- nius volt az iskolai színját­szás kezdeményzője. Buda­pesten a ferences barátok nyomtatták ki könyveiket először, és ezután sorra kö­vették őket az egyházak nyomdái. Kórházainkban a rendek szeretettel és hozzáér­téssel ápolták a betegeket. Ezek a rendek lelket öntöt­tek a népbe, megteremtették a kultúrát Magyarországon, de mi lett volna akkor, ha ez nem így történik, akkor most ki és kik tanítanának a Kárpát-medencében? Da- bas-Sáriban? Háj Hedvig Budapest Sokkolt a volt MÚOSZ-elnök Mióta Spéter Erzsébet lét­rehozta az Erzsébet-díjat, mindig nagy várakozással ültem le a tv elé. így tör­tént ez az idén is. Sajnos nem olyan lett a befejezés, mint az elmúlt években. Ugyanis nem néztem végig a műsort, annyira felháborí­tott, ami ott történt. Vagyis a következő: Amikor az idén először átadott díj, a publicista is gazdára talált, akkor a díszvendégeknek fenntartott első sorban fel­állt egy alak, méghozzá az, aki az országunkat és nem­zetünket a szabad választá­sok óta egyfolytában gya- lázza és mocskolja, a MU- OSZ volt elnöke és meg­szólalt. Kérem, ez számom­ra egy másik sokkot jelen­tett, azonnal átkapcsoltam egy másik csatornára. Ta­lán jövőre elmúlik a sokk­hatás és újra fogom nézni a műsort. Lehet, hogy Spé­ter Erzsébet nem tehet ró­la, mert egy ördögi cselszö­vés áldozata, amit a liberá­lis tábor eszelt ki, de én mégis zokon vettem tőle, hogy ez megtörténhetett. Persze lehet, hogy én egy túlságosan elfogult sze­mély vagyok. Mert én nem kívánok élni azzal az aján­lattal sem, hogy a Madách Színház chartás igazgatója húsz százalék kedvez­ményt ad a nyugdíjasok­nak. Amíg ő az igazgató, még ingyenjegyet sem fo­gadok el tőle. Vonatkozik ez Hegedűs D. Géza, Má- csai Pál, Máté Gábor színé­szek nevével fémjelzett da­rabokra is. Mert aki el­megy egy Charta által ren­dezett gyalázatos demonst­rációra, és ott még közre is működik (Horthy-korszak temetés), az én szemem­ben csak színész és nem művész! Lehet, hogy ez el­fogultság, de 40 éves lélek- rombolás bennem ezt vál­totta ki. Mate Janos Budapest Pendlizünk, mert úgy akarják Napi életünk, létezésünk so­rán rengeteg buktatóval talál­kozunk, zömében olyanok­kal, amelyeket feleslegesnek ítélünk meg. Ilyenkor mond­juk azt, hogy ezek lennének a hivatal packázásai, meg a fe­lesleges fékek az ügymenet­ben. Ugyanakkor a kisember­nek az az érzése, hogy csak apró, piti ügyekben óvatos a hivatal, úgy. piti 100-200 ezer forint körüli kölcsönösszegek­nél. Lássuk hát, mi az eljárás rendje olyan- esetben, amikor a szegény polgár ahhoz kér az OTP-től anyagi segítséget, hogy szerény, kis saját tulaj­donú lakását rendbehozassa? (Festés, mázolás, javítások el­végzése, egyszóval lakásfel­újítás.) Mindenekelőtt a lakásban kell laknia a kölcsönigénylő­nek, de legalábbis papír sze­rint! Vagyis ha valójában nem lakik a saját tulajdonú la­kásában (mert mondjuk az unokái laknak benne), de köl­teni kíván arra, akkor lakásá­ba be kell jelentkeznie. Mi­ért? Miért nincs joga egy em­bernek ahhoz, hogy szerény 200 ezer forint kölcsönért (és ez a felső határ!) folyamod­jon az OTP-hez annak érdeké­ben, hogy tulajdonát rendben tartsa? Hiszen az ezzel kapcsola­tos későbbi fizetési kötelezett­ségének ekkor is eleget tud tenni, ha valójában egy má­sik lakásban él. Hogy az ügy­fél eltűnik, „felszívódik”? Ez kérem ekkora kölcsönösszeg esetében nem fordulhat elő! Meg ezt az állampolgárt HISTÓRIA úgyis megtalálják, és vagyo­nával felel, ha mégis meggon­dolatlan lett volna! (Lásd gi­liszta-ügy!) És még valamit: egy ilyen egyszerű és kis ösz- szegű pénzkölcsön folyósítá­sához szükséges egyéb be­nyújtandó okmányok sokasá­gának felsorolásával hadd ne hergeljem a kedves olvasót! A lakásába való ki-be jelent­kezései miatt még gyanúba is keveredik az önkormányzat­nál, lépését „umbulda” ügy­letnek képzelik, pedig hát csak egy nyomorult kis köl­csönügyletről van szó. Felme­rül tehát a nagy kérdés: ha a HIVATAL ilyen roppant óva­tos, akkor hogyan kerülhet sor milliók, tízmilliók felvéte­lér» úgy, hogy az ügyfélnek nyoma vész, vagy ha elő is kerül, a pénz már elúszott és örökre behajthatatlan marad? Mert ugye ilyeneket hallunk naponta! Hogy is van ez a kettős mérce, ez a fordított arányosság? Mennyi az az ösz- szeghatár, ahol még a néni- kénk keresztlevelére is szük­ség van, és milyen összegtől számítva lehet pénzhez jutni úri becsületszóra, avagy „so­sem adom meg” felkiáltás­sal?! Ez itt a nagy kérdés, amire választ várnánk! Vedres Józsefné Budapest Öt kilométeres sóút Nagy érdeklődéssel ( olvastam a november — szombati — számban Kelenváry J. László „Három uralkodó ta­lálkozója Grassalkovich her­ceg birtokán” című írását. Érdekes leírását adja a szentlőrinci település történeté­nek. Egy azonban megraga­dott — mint történelem sza­kos tanár — idézem: „... meghívta Mária Terézi­át gödöllői kastélyának megte- . kintésére. Mária Teréziát a for­ró nyárban szánkón vitette Bu­dáról Gödöllőre. A 26 km-es utat végig sóval hintette fel...” Mivel korábban én is foglal­koztam Gödöllő és környéké­nek monográfiájával, feltűnt ez a tévedés. Magyar városok és vármegyék monográfiája — Zsemley Oszkár 1938-ban megjelent Rákospalota és Rá­kosvidék című munkájában az alábbiak olvashatók: ,,A királynét, aki az esti órákban érkezett Gödöllőre, ki­lométereken át az úton felállí­tott fáklyás jobbágyok várták. Ünnepséget ünnepség követte. Bár jó meleg napok voltak, az egyik napon a főúr Csengős, koronás, aranyos szánkót állít­tatott a kastély elé, s a vasta­gon sóval behintett úton Má- ria­besnyőre szánkóztatta a király­nőt. Az illúzió annyira hű volt, hogy a királynő prémes kabát­ban ült a szánban. Ez a kis tré­fa Grassalkovichnak a mára- marosi sóbányák egyévi termé­sét emésztette fel.” Nem tu­dom. hogy a cikk írója milyen forrásból merítette értesülését, de a történelmi hűség kedvé­ért nem mindegy, hogy 26 ki­lométeren, vagy csak 5 kilo­méteren szóratta fel az utat só­val és szánkáztatta meg a ki­rálynőt. Ezt a tévedést — bár ennyi év után nem sokat számít — a történelmi hűség kedvéért feltétlenül meg kellett említe­nem. Vásárhelyi József Vác Lészen ágyú Emlékezés Gábor Áronra 1 A legendás hírű ágyúöntő- . re, Gábor Áronra emléke­zik az, kit a szabadság eszméje a legkilátástalanabb helyzet­ben is képes kirántani az ele- settség és reményvesztés mély árkából. Gábor Áronra emléke­zik az, akinek meggyőződése, hogy hitből és akaratból épít­kezve a legrendkívülibb tettek végrehajtására is képes lehet az ember. Gábor Áronra emlé­kezik az, aki hisz az akarat mindenhatóságában. A ma­gyarság, kinek legtöbbjére mindez ráillik, most Gábor Áronra emlékezik. Arra a Gá­bor Áronra, ki nem szónoki ké­pességeinek rendkívüliségével, de csodálnivaló tettek nagysze­rűségével vált a magyar sza­badságtörekvések csöppet sem hivalkodó szimbólumává. Bár tetteinél csak szerénysége volt nagyobb, ágyúba, győztes ágyúkba öntött harangjai ma is képesek felverni a szunnyadó öntudatot. 1814. november 27-én szüle­tett és 1849. július 2-án pusz­tult el egy ellenséges ágyúgo­lyó által. Életének éveit ötszö­rösen szárnyalta felül az emlé­kezete. Mesealakká, legendává terebélyesedett a mitikus, mes- sianisztikus szabadságvárásban. Ahány esztendő, annyiféle módja, hangja, hangsúlya az emlékezésnek, avagy az elhall­gatásnak — aminek tudvalevő sok köze van az emlékezéshez. Ahány hatalom, annyifélekép­pen gondol rá, és akkor még nem is szóltunk a földrajzi he­lyekről... Háromszéken, az eresztevényi temetőben, ahol elhantolták, a császári ellenség lovakkal tapostatta meg a sír­ját, s még ma is vannak he­lyek, ahol nem becsülik többre egy másik nemzet halottjait... Pedig... Az 1848. novem­ber 16-i agyagfalvi népgyűlé­sen egyebek között a követke­ző felhívás hangzott el: „Békét óhajtunk e honban és szabadsá­got, melynek édes gyümölcsét veletek együtt élvezhessük, s a testvériség kapcsait szentül akarjuk fenntartani. Jogban és kötelességben a Szék minden polgára egyenlő.” Majd mi­után Bem bevonult Kolozsvár­ra, kiáltványában a következő­ket hangoztatta: „Ne örökítsék meg a gyűlöletet olyan nemze­tek közt, melyek évszázadok óta egymás mellett jó és bal­sorsban osztoznak és arra hivat- vák, hogy évezredeken át egy­más támogatásával élvezzék az újonnan megalakított és mindannyiunkra egyformán ki- teijesztett szabadságot.” Azon a hajdani júliusi na­pon a sír- és nemzetgyalázók nyomán Eresztevény népe éj­szaka újra felhantolta a sírt... Minden álpátosz nélkül tesz- szük ezt ma is. Alig élt harmincöt évet, s eb­ből kedve, hajlama, elhivatott­sága szerint csupán néhány hó­napot. A legtöbb székely ember ba­tyuja már születésekor temér­dek hozománnyal van kitöm­ve. Benne a legjelentősebbek: ezermesteri hajlama, fogékony elméje, sajátos logikája. A csík- somlyói iskolában a berecki nó­tárius fia, Gábor Áron András még inzsellémek, mérnöknek készült. Nem rajta múlott, hogy nem tanulhatott tovább. Besorozták katonának, s ezt apja igyekezete sem tudta meg­akadályozni. A császári sereg­ben előbb a végeken szolgált, aztán Pestre került a tüzérisko­lába, majd a bécsi ágyúgyárba, ahol a rézöntés studírozása mellett az ágyúkészítés mester­ségét is „ellopja”. Négyévi szolgálat után küldik obsitba. Erre egy találmánya, az önjáró tüzérségi ágyú szabadalmazá­sának benyújtása kapcsán ke­rül sor. Felettesei nem tartják épeszűnek, hát menesztik. Kita­nulja az asztalosmesterséget, s járja a világot: Bécs, Grác, Prá­ga, Pozsony, Pest. 1842-ben Imre nevű öccse helyett kato­náskodik három évet. Leszere­lése után előbb a harangöntő, majd a lakatos mesterséget ta­nulja ki, s folytatja körútját ez­úttal Erdély városaiban, majd a ’47-es székelyföldi sáskajá­rás után az éhínség elől, s az otthonmaradottak megsegítése végett előbb Havasalföldre, majd Moldovába megy. (Folytatjuk) Paizs Tibor Bia birtokosa, Tamás ispán //. András király uralkodása idején a királyi birtokok erő­sen csökkentek, az uralkodó hatalmas kiterjedésű adomá­nyokban részesítette hű embereit. A múlt homályából elénk villanó adományozottakról gyakran csak annyit le­het tudni, amennyit az adományt juttató oklevél elmond nekünk. Nem sokat tudunk arról a Tamás ispánról sem, aki a 13. században Bia birtokosa volt. Machareus ispán fia volt, és feltehetően ifjan került a király szolgálatába. Amikor András fivére, Imre király trónjára tört, a viszály­ban András herceg mellé állt. Az oklevél szerint ezért kü­lönböző megpróbáltatásokat kellett elszenvednie: „...nem rettent vissza attól, hogy értünk elviselje a börtön megpró­báltatásait, nem ijedt meg a fenyegetésektől, a halál semmi­féle nemétől" Amikor trónra került, az addigra már ki­próbált Tamást „királyi hatalmunk köz- és magánügyei­ben kiváló, előrelátó és minden tisztességes erénnyel rendel­kező férfiúnak ismertük meg? Amikor András király a Szentföldre indult, Tamás az országban őrködött a király javain és „miközben esztelen szándéktól vezérelve igen szá­mosán országunkat ellenség módjára romba döntötték, a megszokott és illő hőségben állhatatosan megmaradt” Mindezekért U. András egy 1230-ban, közelebbről meg nem állapítható napon Bács-Csanád és Valkó vármegyék­ben lévő birtokok mellett Bia urává tette. Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents