Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-26 / 276. szám
§ PEST MEGYEI HÍRLAP SZŰKEBB HAZÁNK 1993. NOVEMBER 26., PÉNTEK 5 Csobánkán a polgármester is rendszeres véradó A hernádiak humanizmusa nem hívták be őket rendkívüli véradásra. Alig tudtam megmagyarázni nekik, hogy ha az előző hónapban adtak vért, akkor még legalább két hónapot várniuk kell. Két véradás között ugyanis három hónapnak el kell telnie. A szentendreiek egyébként boldogok voltak, mivel megtudták, hogy kin segítettek. Osgyáni Györgyné a ceglédi MAV-állomás vöröskeresztes titkára és sokszoros véradó is: — Mi motivált abban, hogy rendszeres véradó legyek? Személyes élményem ösztönzött erre. Amikor kilenc évvel ezelőtt megszületett második gyermekem, kiderült, hogy ösz- szeférhetetlen a vércsoportunk. A kislányom ezért újszülött korában kétszer kapott teljes vércserét, s én akkor megfogadtam, hogy amíg csak tudok, és egészségem engedi, mindig fogok vért adni. A MAV-nál egyébként a vérvételek lebonyolításához adottak a feltételek, van egy üzemorvosi rendelőnk. A mi dolgozóinkon kívül a környező cégek, üzemek munkatársai is rendszeresen eljönnek vért adni. A Ceglédi Vértranszfúziós Állomás általában évente kétszer, többnyire februárban és júliusban tart nálunk kihelyezett véradást. A véradókat megvendégeljük, és sorsjegyet is kapnak, amellyel a véradók napján értékes nyereményekhez juthatnak. Svajer Imréné a hernádi Március 15. Tsz baromfi-feldolgozó üzemének vöröskeresztes titkára: — Hemádon is nehezen indult annak idején a véradómozgalom. A hetvenes évek Érden több mint kétszázan adtak vért a legutóbb meghirdetett véradónapon, ahol a Gödöllői Vértranszfúziós Állomás nővérei vették az életmentő vért végén talán csak öten voltunk rendszeres véradók. A változás 1982-ben történt, amikor a Gödöllői Vértranszfúziós Állomástól kaptunk egy táviratot, amelyben rendkívüli véradásra kérték fel a tsz dolgozóit. Akiket akkor — huszonnégy órán belül — mozgósítottunk, azok kivétel nélkül mind megjelentek a véradáson. Természetesen a munkahelyi vezetők hozzáállásán is sok múlott. Kiderült: egy ötesztendős pécsi kislány szívműtétjéhez kellett a huszonöt-harminc liter vér. A kislányt mentővel hozták fel Pécsről az István Kórházba. Vértestvérek A műtétet követően engedélyt kértünk a főorvostól, hogy meglátogathassuk. Hónapokon keresztül jártunk be hozzá, cukorkát, csokoládét, narancsot és*játékokat vittünk neki. Amikor már lábadozott, megkérdezte, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Aztán selypítve megjegyezte, hogy mi vagyunk az ő hernádi vértestvérei. Katika is elmondta az élettörténetét, beszámolt arról, hogy négyen vannak testvérek, és az anyukájának takarítás után még a kőműveseknél is dolgoznia kell, mert egyedül neveli őket. A kislány úgy hozzánk nőtt és úgy megszerettük, hogy a mai napig tartjuk vele a kapcsolatot. Nem múlhat el Katalin-nap, karácsony és húsvét anélkül, hogy ne küldenénk neki csomagot. Elmentünk a ballagására is, kölcsönkértünk egy kocsit, és leutaztunk Pécsre. A kislány sírva fakadt örömében, amikor meglátott bennünket a hatalmas virágcsokrokkal. Hemádon a Katikával való kapcsolattartás óta rendkívüli módon megnőtt a véradók száma. Kis település a miénk, ám a sokakat foglalkoztató baromfi-feldolgozó üzembe még Alsónémediből, Dobásról, Inárcsról, Kakucs- ról, Újlengyelből és Újhar- tyánból, valamint Ócsárol, Gyónról és Örkényből is bejárnak dolgozni. Hemádon annyian adnak vért rendszeresen, hogy egy város is megirigyelhetné. T. Á. Manapság számtalan fórumon elhangzik: hazánkban az utóbbi időben drasztikusan csökkent a véradók száma. Mi lehet ennek az oka? Vajon az emberek kevésbé jószí- vűek és segítőkészek, mint hajdanán? Küszöbön a véradók napja, november 21-t. Mivel Pest megye néhány településén még most is sikeresen szervezik a véradásokat, ebből az alkalomból bemutatunk néhány pozitív példát. Dr. Békássyné Kocsis Györgyi egyszemélyben végzi a iskolai és a községi vöröskeresztes feladatokat Szigethalmon. Változtatni a módszeren — Véleményem szerint nem lettek rosszabbak az emberek. Az elmúlt években sok munkahely megszűnt, nehéz elérni a véradókat. Más módszert kell alkalmazni, mint ezelőtt. A személyes megkeresés, a meggyőzés, a véradókkal való egyéni foglalkozás hozhatja meg a kívánt eredményt. Mivel én régebben csak ifjúsági vöröskeresztes tevékenységet folytattam, a községi véradás szervezését néhány éve úgy kezdtem, hogy a gyerekeket, a tanítványaimat is bevontam a munkába. Ők írták, rajzolták a színes meghívókat technika órán, gyakorlati foglalkozáson pedig különféle ajándékokat készítettek a sokszoros véradóknak. Versenyt is hirdettünk az osztályok között: ki tud több véradót toborozni. Beszervezhették szüleiket, keresztanyjukat, a nagymamát, vagy a nagyobb testvért, és amelyik osztály a legjobb eredményt érte el, az jutalomból színházba látogathatott. Nálunk a tantestület nagyobb része is rendszeres véradó. Azok a tanárok pedig, akik félnek a tűtől — vagy egészségi okokból nem adhatnak vért —, elvállalták, hogy ingyen helyettesítik kollégáikat, és még egy szabadnaphoz is hozzásegítik őket. Horváth Ferencné Csobánkán vöröskeresztes titkár, a községben ő szervezi a véradásokat: — Csobánkán az utóbbi években lendült fel a véradás, pár évvel ezelőtt még csak nyolcán voltunk rendszeres véradók. Az idén már háromszor rendeztünk véradónapot, az első alkalommal ötvenhe- ten, a másodiknál hatvanhétén, legutóbb pedig ötvennégyen nyújtották a karjukat. A polgármester, a képviselők, a pedagógusok és a polgármesteri hivatal dolgozói is rendszeresen eljönnek vért adni. A fiatalokat, az új véradókat főként az idősebbek szervezik be. Például a nyugdíjasklub tagjai közül sokan szimpatizálnak a vöröskereszttel, s amikor egy-egy összejövetelen, kiránduláson szóba kerül a véradás, ők utána otthon meggyőzik a gyerekeket és az unokákat arról, hogy miért fontos ez a cselekedet. Gyűlik az életet adó vér Kifejezetten jó érzés hozzájárulni egy ember megmentéséhez. Az utóbbi időben többen is megjegyezték: kíváncsiak arra, hogy kin segítettek. Nemcsak a véradó, bizonyára a beteg is szeretné tudni, hogy kinek adott, illetve kitől kapott vért. Januárban például egy csobánkai kislány szorult szívműtétre, akinek a megsegítésére a szentendrei véradók fogtak össze. A helybéliek közül néhányan megsértődtek, Hancsovszki János felvételei mert nem kaptak táviratot, Aranylakodalom hóhullásban Balról jobbra: Gombárék, Kaldanekkerék és a Miták házaspár. Ötven évvel ezelőtt, néhány nap eltéréssel, egyazon templomban, Hartyánban fogadtak örök hűséget egymásnak Bolond egy ősz! A levelek jószerével még le sem hullottak, s máris itt a hózivatar. Levél és hópihe együtt száll, kavarog. A furcsa förgetegtől a falu megszeppent, az utcákon nem látni senkit. A kutyák kushadva lapítanak a vackon, s a kéményfüst nehezen talál a szabadba. Később, alkonyat felé változik a kép. Ajtók nyílnak, emberek lépnek az utcára. Kendőbe bugyolált asszonyok, s fülig húzott kucsmákban a férfinép. A férfiak demizsont, az asszonyok virágot visznek. — Tán lagziba mennek, Julcsa néném? — szól ki az egyik portáról egy fázós menyecske. — Eltaláltad — hangzik a válasz. — Lagziba. Aranylakodalom. Hogy süly egye meg ezt az időt! Feleslegesen voltam a fodrásznál. A művelődési ház fényárban úszik, az előcsarnokban pálinkát kínálnak. Bent a teremben terített asztalok, fent a színpadon zenészek hangolnak. Kikászálódunk a vastag göncből, majd parolázunk Gyuri bácsival. Ö az est szervezője, házigazdája, teljes nevén Kle- neisel György, az újhartyáni nyugdíjasklub elnöke. Mellette s mögötte ott áll a hat ünnepelt, elfogultan fogadják a gratulációkat s a vele járó virágot. — Hány ember hivatalos az ünnepségre? — kérdem az elnöktől. — Százhúsz tagunk van, azt mind meghívtuk. És az ünnepeltek is meghívhattak harminc családtagot vagy barátot. A rossz idő miatt nem jön el mindenki, de így is leszünk vagy kétszázan. A rossz idő engem is sürget, kérésemre Kleneisel György beinvitálja a három házaspárt egy csendes szobába. — Sok aranylakodalomról írtam már, de hármasról még egyszer sem. Köszönöm, hogy meghívtak, és sok boldogságot kívánok. Marci bácsi, hogyan élték meg az eltelt ötven évet? — kérdezem elsőnek Kalda- nekker Mártontól. — Boldogságban! Tegyem hozzá, egyedül a feleségemnek köszönhetem, hogy most itt vagyok. Két könnycsepp buggyan ki a fáradt szemekből, s egy rögös életút bontakozik ki az emlékek bugyrából. — Alighogy egybekeltünk, behívtak katonának. Megjártam a hadak útját Marosvásárhelytől Pozsonyig. A visszavonuláskor orosz fogságba kerültem, négy hónapig senyved- tem a váci fegyházban. A társaimat elvitték Szibériába, engem azért engedtek el, mert a halálomat vártam. Az embertelen bánásmód következtében csonttébécét kaptam, lepedőben hozott haza az asszony. Két évig nyomtam az ágyat, s közben Marika vesződött a 12 hold földdel. — Tedd hozzá, az is isteni csoda, hogy én megmaradtam — veszi át a szót Marika néni. — Szülés előtt álltam, amikor az oroszok bejöttek Hartyán- ba. Valami megérzéstől vezetve átmentem Kakucsra, ott szültem meg a gyereket. Ez volt a szerencsém, az idő alatt hajtották el a svábokat malen- kij robotra. Az ismerőseim közül senki nem jött vissza. Miták Györgynek sem fonták rózsákból az életútját, ő is megtapasztalta az orosz hadifogságot. — A semmire jöttem haza, se szerszám, se jószág, csak a föld maradt. Alighogy helyrerázódtam, kezdődött a baj, ku- láklistára kerültem. Addig molesztáltak, míg beléptem a szövetkezetbe. Idegileg teljesen kikészítettek, esténként úgy feküdtem le, hogy vártam, mikor jön értem az államvédelmi hatóság. A parasztember régen sem úgy élte fiatal házaséveit, mint a városi. Már fiatalon kellett hajtania, hogy öregségére legyen mit a tejbe aprítson. A mi fiatalságunk még ennél is nehezebb volt, a munkán túl ki voltunk szolgáltatva a rendszernek. Gombár Lipót napra pontosan tudja, mikor kezdődött a hét szűkös esztendő. — Hét? Volt az harminchét is! 1943. november 23-án vonultam be a 3. lovas tüzérezredhez. Megjártam Galíciát, Dél-Erdélyt, aztán Zalaszán- tón bekerítettek az oroszok. A Kaukázusban dolgoztattak négy kemény évig, s fizetségül kaptam egy kiadós tbc-t. Négy évig egy perc nyugtom nem volt. Mindig arra gondoltam, mit csinál az a szerencsétlen asszony pénz, támasz nélkül, hogyan birkózik meg egyedül a földdel. A földért kár volt izgulnom — teszi hozzá Lipót bácsi kesernyés mosollyal. — Bekényszerítettek vele a tsz-be, s hiába kaptam most vissza, már nincs se erőm, se egészségem az újrakezdéshez. A gond, a megpróbáltatás hirtelen szakadt erre a nemzedékre, akár az idei ősz korai hóhullása a hartyáni kiskertek még élő virágaira. Kép és szöveg: Matula Gy. Oszkár
