Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-23 / 273. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. NOVEMBER 23., KEDD 13 Köszönet a tájékoztatásért A Ezúton szeretnénk köszönetét mondani JTjWí azért, amiért figye- ' lemmel kísérték az Automobil ’93 kiállítás prog­ramjait. Az olvasókat sokoldalúan tájékoztató, figyelemfelkeltő, színvonalas cikkeik nagymér­tékben hozzájárultak, hogy az érdeklődők minél többet meg­tudjanak a kiállításról, a ren­dezvényekről, s a kiállítókról. Az Önök tevékenysége is elősegítette a kiállítás látoga­tottságának növelését, ezzel támogatva a hazai gépjármű­kereskedelem, alkatrészipar és háttérszervizipar fejlődését. Haris György, Cserey Miklós Budapest Made in USA © A hajdani — a pi­ros műbőr kötésű Lenin műveket még a mellékhelyiségbe is magukkal hurcoló — elv­társak mára óriásit fordítot­tak a vörös októberben le­gyártott köpönyegükön. Mint egykor a sarló és kala­pács, most ott díszeleg rajta a minden liberális bért felaj- zó Made in USA — felirat. Az egykori veséket leverő, körmöket leszedő ávósok gyermekei ma már imperia­lista hamburgerrel csillapít­ják éhségüket, amit termé­szetesen burzsoá Coca-Colá- val öblítenek le. Ez már az­tán fordulat, nemde?! Mon­daná, aki nem lát eléggé a kártyák mögé. Csakhogy a nagy jelmezbál már a vége felé tart. A maszkok kezde­nek szakadozni és egyre gyakrabban kivillan a sza­bad hazát istenítő álarc mö­gött az egykori moszkvai za­rándokok portréja. Az ateiz­must vasvillával és tüzes karddal terjesztő marxisták ma a szekták buzgó támoga­tói lettek. Talán a Szentlé­lek szállta meg őket? De­hogy! Rájöttek, hogy ezzel tudják bomlasztani a nagy egyházakat, s ha eljött az idejük, újra feltehetik a régi lemezt. Földes György Nagykőrös Nyílt levél Mester Ákosnak Főszerkesztő úr! Ön egy intelligens — de na­gyon veszélyes ember. Beval­lom, hogy a ’80-as évek vé­gén még tiszteltem is, erről ta­núskodik a könyves szekré­nyemben ma is megtalálható egy-két könyve. De ami az ön nevével „fémjelzett” műsor­ban az utóbbi években folyik és hallható, az enyhén szólva felháborító. Műsoraiból árad a gyűlölet egy demokratikus rendszerváltozás ellen, amely a magyar nemzetet (népet) is egyenlő félként kívánná kezel­ni. Ennek megakadályozása érdekében minden eszközt szentesítenek. Már nem is pró­bálják palástolni pártosságuk hovatartozását. És amíg célja­ik érdekében gátlástalan esz­közeik bőséges tárházát fel­használják a közszolgálatinak és magyarnak nevezett rádió­ban, közben krokodilkönnye­ket hullatnak a sajtószabadság elnyomása miatt ugyanitt. Ez már a cinizmus neto­vábbja. Mester úr! Ön mesterien ért a riportalanyok kiválasztá­sához, és olyan riporteri kérdé­sek feltevéséhez, amelyek a kí­vánt választ garantáltan bizto­sítják. Csakhogy ez tisztesség­telen. Ön biztosra megy, min­dig igyekszik bevált politoló­gusokat, leváltott vagy meg­sértődött embereket, és a társa­dalom perifériáján lévőket megszólaltatni, így biztosított a válaszoknak mederben tartá­sa. A kocsmából jövő munka- nélküliek nyilatkoznak, hogy a megélhetőséghez kevés a munkanélküli segély, és kény­telenek a sorompók rézkábele­it ellopni és értékesíteni. Mű­soraiból érthető, hogy önt a sajtószabadság hiányán túlme­nően, a megélhetőségi gon­dok is nyomasztják, gondo­lom ehhez az is hozzájárult, hogy vadonatúj svábhegyi vil­lájának teljes felépítése majd­nem tíz hónapot igénybe vett. Még szerencse, hogy önnek ehhez egy téglát sem kellett megmozdítania. Ezt nem irigy­ségből említem, sőt örülök, hogy fővárosunk gyarapodott egy szép villával. Csak a sí­rást tartom etikátlannak. A november 6-i 168 órában másodszor foglalkoztak a Bá­nó-ügy kapcsán felszított „mé­diák ügyével”, a „sajtószabad­HISTÓRIA Háromszék telepedési története Tetszetős Szá- deczky felfogá- • sa. Szerinte a bevándorlás kezdődhetett Tuhutum vezérlete álatt- a Szamos völgyén északnyu­gat felől, folytatódhatott a Gyulák idejében Bihar felől a Körösök völgyén; megújul­hatott az Alsómaros vidéki Ajtony legyőzése után. Szt. István kiterjesztvén hatal­mát Erdélyre, ő lehetett a székelyek határőri intézmé­nyének első szervezője és Szt. László lehetett a2, aki a székelyeket azután a kunok ellen erős védbástyául ren­dezte be. A tatárjárás előtt a Szé­kelyföld nagyrésze s különö­sen Háromszék megye kü­lönféle fajtájú telepesekkel elég jól be volt népesítve; több telep gócpontján temp­lomok épültek, plébániák alakultak. E centrumok egyúttal a gazdasági élet központjai is voltak s az itt lakó székelyek urai lettek a környéknek. A papok és káp­lánjaik magyarok lévén gyorsan ment az elmagyaro- sodás, még a szláv hegy-, fo­lyó- és hegységnevek is el- magyarosodtak. Nagy változásokat idézett elő a történelmi Magyaror­szág területén az 1241—1242-i tatárjárás. A tatárok Erdélyben két he­lyen törtek be, a radnai és törcsvári- vagy temesi-szoro- son; az északon betörő se­reg Kolozsvár és Nagyvárad felé tartott s így nem érintet­te a Székelyföldet; a déli Barczaságban megverte az eléje álló Sólyom fia Pósát s innen Gyulafehérvár felé vo­nult; e sereg is csak az Olt kanyarulatánál érintette a Székelyföldet. Rogérius váradi kanonok, mint hadifogoly, Moldvá­ban szabadult ki a tatárok kezeiből s az ojtozi-szoro- son át menekült el. Ő említi meg, hogy Erdélyben a tatá­rok kivonulása után nagy népsokaság maradt. Kétség­telen, hogy ezek az erdősé­gekbe s rengetegekbe mene­kült székelyek voltak. A székelyek rendes csapa­tokat szerveztek s nemcsak a határt védték, hanem más helyeken is a királyi hadse­regben vitézül harcoltak. V. István (1257—70) a kézdibe- li székelyeknek adományoz­ta hűséges szolgálataik jutal­mául a Maros és Aranyos között levő földet. IV. vagy Kun László atyja adomá­nyát megerősítette, mert 1282-ben a kézdi székelyek segítségével verte le Hódta- vánál a rakoncátlankodó ku­nokat. Később, 1285-ben, szintén a székelyek segítsé­gével verte le a székelyföldi szorosokon újra betörő tatá­rokat, akik dúlva, pusztítva Toroczkó váráig hatoltak; éppen e vár alatt verték szét őket, amiért Ehellőstől, a vár tulajdonosától (Sz. O. I. kötet, 18. lap) Toroczkó vá­rát menedékhelyül kapták. 1250-ben IV. Béla kancel­lárja említi, hogy Joachim szebeni ispán maga mellé vevén a szászokat, oláhokat, székelyeket és besenyőket Bodon (Viddin) ostromára indult. 1291-ben III. Endre jegyzője így sorolja fel a ki­rály előtt megjelenő nemze­teket; „az összes nemzetek­kel, szászokkal, székelyek­kel és oláhokkal tanácskoz­tunk”. 1299-ben Budán az országgyűlés jegyzői pedig így: „az összes magyar ne­mesek, székelyek és szá­szok”. Az utolsó Árpádok (1278—1300) alatt a köz­ponti hatalom meggyöngült. Az oligarhák kiskirályként uralkodtak az ország egyes részein. Erdélyben László Apor vagy Apor László vaj­da s mellette öccse, Péter, a püspök voltak az urak. Nincs okleveles bizonyíté­kunk azon viszonyra nézve, melyben a székelyek voltak e nevezetes szerepet játszó vajdával szemben (aki a le­ánykérőbe hozzá menő'Ottó királyt fogságba vetette s tőle a koronát elvette). Különben a vajda jogható­sága csak a magyarokra ter­jedt ki; a püspök, a káptalan és az apátok birtokin lakók, továbbá a székelyek és szá­szok ki voltak téve a vajda bíráskodása alól. A Barcza- ság a német lovagok elűzése után a székely ispán jogható­sága alá került. A székely nép 1116 óta, az ismert írott forrásoknak tanúsága szerint, a magyar­tól s minden más a haza terü­letén lakó népektől, minden­kor élesen megkülönbözte­tett külön nemzet volt; az ál­tala alkotott társadalmi és politikai szervezetének és in­tézményeinek keretei között élt és magába olvasztotta az itt talált vagy későbben jövő más nemzetiségeket. Ügy, hogy az Árpád-házi kirá­lyok alatt az a föld, melyet róla nevezettnek ismer a tör­ténelem, egészen székely magyarrá vált. Ebben nagy­fontosságú szerepet töltött be az egyház. A 10-20 csa­ládból álló kisebb községek dombtetőkön vagy partma­gaslatokon közösen kőtemp­lomokat építettek s ezek vol­tak a gazdasági és politikai életüknek a központjai. Az itt lakó papok káplánjaikkal nemcsak lelki életükről gon­doskodtak és erkölcseiket szelídítették meg, hanem gazdasági életükre is jóté­kony befolyással voltak. E centrumok voltak ugyanis az illető telepeknek gócpont­jai és innen irányították egész társadalmi életüket s a magyar papok magyarul vé­gezvén a latin mellett egyes szertartásokat, nagy befo­lyással voltak híveikre. A vegyesházbeli királyok korából (1300—1526) már valamivel több világosság derül a Székelyföldre. E korszaknah nevezetes okmánya az 1332—37. évek­ről szóló pápai tizedjegyzék. XX. János pápa 1316-ban el­rendelte, hogy minden java- dalmas jövedelmének egyti- zedét a szentszék szükségle­teinek fedezésére két rész­ben, tavasszal és ősszel az arra kiküldött biztosoknak (collector) szolgáltassa be. Ebben az időben az erdélyi püspök Szécsi Dénes volt, kit elődje és nagybátyja 24 éves korában nagyprépost­nak tett s ki 1319—56-ig volt püspök. A pápai biztos megjelenvén az egyes egy­házmegyékben, megbízotta­kat (subcollectores) nevezett ki. rendesen a káptalan tag­jai közül, kik aztán az egyes papoktól beszedték a tizedet. Az erdélyi egyházmegyében Benedek telegdi székely fő­esperes és Tamás őrkanonok voltak a subcollectorok. Ezek jegyzékbe foglalták az egyes lelkészek neveit és ti­zedeit. Ezen jegyzékeket a beszedett pénzzel a pápai ti- zedszedő Rómába vitte, hol a vatikáni levéltárban helyez­ték el. 1771-ben a magyar püspökök kikérték a jegyzék másolatait. A másoló olasz papok nem értvén a magyar ortográfiát, hibásan állítot­ság eltiprásával” és amilyen lendületet vettek, biztos va­gyok, hogy nem utoljára. A médiák ügyével tényleg fog­lalkozni kell, de nem úgy, ahogy ezt önök teszik. Adá­sukból megtudtam, hogy a mé­diákat felügyelő bizottság is foglalkozott az üggyel, az is sejthetővé vált, hogy 9:1 arányban mintha az alelnök in­tézkedését jogszerűnek vélték volna, ám a „tárgyilagos” 168 óra csak az egyetlen más véle­ményre koncentrált, mintha egyöntetű országos vélemény volna. Sem a november 6-i, sem az ezt megelőző 168 órában egyetlen riporteri kérdést sem kockáztattak meg az alelnöki intézkedést kiváltó okról — az Egyenleg (Bánó) külföldi szakvélemény alapján, és a Bánó külföldi újságíróknak tartott sajtóértekezletein tett el­lentmondásos nyilatkozatai­val is egyértelműnek tűnő szándékos hamis tájékoztatás­ról —, amellyel a közszolgála­ti médiumon az egész nemze­tet és világot félretájékoztat­ták. Gondolom, ilyen irányú kérdés azért nem hangzott el, mert a 168 óra szerkesztőségé­nek megítélése szerint ez nem riporterkérdés értékű, pedig er­ről volna mit beszélni. Főszerkesztő úr! Próbáljon egy percig elgondolkodni, és őszinte választ adni arra, hogy Pálfy G. István a Híradóban és nemzetközi sajtóértekezle­teken közölt képanyaggal és nyilatkozatokkal került volna egy Bánó-féle hamisítás gya­nújába, mondjuk Pető Iván le­járatása céljából, és ezért fel­függesztik állásából, a 168 órában akkor is csak a jogta­lan állásfelfüggesztésről, és ennek értékeléseként a sajtó- szabadság veszélyeztetéséről beszélnének? Ön a Bánó-üggyel kapcso­latban azt kérdezte; „Kik van­nak a történések hátterében?” Én most leírom: önök, a mes- terákosok és konrádgyörgyök. Pedig a közszolgálati Ma­gyar Rádióban szolgálni ille­nék, mégpedig az igazságnak és a magyar nép érdekének megfelelően, nem pedig ellen­téteket és elégedetlenséget szí­tani egy hatalomra törő szűk csoport érdekében. Oláh Sándor a Közakarat Egyesület I. és XII. kerületi csoportjának tag­jai nevében ták ki azokat, ilyen hibás má­solatot használtak a régi egy­háztörténeti írók, ilyent Or­bán Balázs is. 1887-ben Theiner Auguszt a Monu­mentuma Vaticana első köte­tében adta ki a jegyzéket s ebben szétszórtan megtalál­hatók az akkori székelyföldi és így a háromszéki plébáni­ák is. A tizedjegyzék szerint az Érd. egyházmegyében 13 fő- esperesség volt: dobokai, ko- lozsi, tordai, fehérvári, szol­noki, küküllői, telegdi, kéz­di, hunyadi, ózdi s az Erdé­lyen kívül fekvő szatmári, sárvári vagy ugocsai és krasznai. A Székelyföldön két főesperesség volt: I. A te­legdi, melyhez három alespe- resség tartozott, az erdőháti vagy udvarhelyi 38, a maro­si 49 és a csíki 18 plébániá­val; 2. A kézdi 17 plébániá­val. A sepsi alesperesség a fehérvári főesperesség után van felsorolva 35 plébániá­val. így a Székelyföldön már Róbert Károly idejében 157 egyházilag szervezett hitközség volt. Ha figyelem­be vesszük, hogy sem az utolsó Árpádok kora, sem Róbert Károly uralkodásá­nak első fele nem volt alkal­mas új egyházközségek ala­pítására, fel kell tételezni, hogy ezek vagy a tatárjárás után mindjárt, vagy még az­előtt megalakultak. így érthe­tetlen Karácsonyi Jánosnak az a megállapítása, hogy a székelyek csak 1431-ben ma- gyarosodtak meg s lettek a magyarok barátai s a katoli­kus hitben erősek. (Folytatjuk) Erőss József Vármegyei rendelet a sör áráról A sör — vagy ahogyan a régiek nevezték: ser — ked­velt itala volt a magyarságnak a középkorban. Mint Be- vilaqua Borsody Béla, művelődéstörténetünk szorgos ku­tatója megállapította, csupán a török hódoltság meg­szűnte után lett idegenné, amikor a nagy tömegben ha­zánkba telepített külföldiek — főleg németek — itala lett. Ennek ellenére, számos serfőzde működött az or­szágban, a 18. század elején Rákóczi Ferenc is alapított egyet: az Ungvárvárán létrehozott serfőzde munkásaiul a fejedelem egy egész jobbágyfalut rendelt. Az itt főzött sört a kuruc katonák kapták. Számos rendelet próbálta szabályozni a sörfőzést; amikor /. IJpót minden serfőz­dét adófizetésre akart kötelezni, nagy felzúdulás tá­madt az országban és a „nemesi serfőzőházak és a pa­raszti üstök ősi magyar szabadságjogon tovább főzték a sert”. A megfőzött sört a parasztok jórészt maguk itták meg, de nagy mennyiségű habzó ital került a fogadósok­hoz is. A sör árát szabályozni kellett. A vármegye köz­gyűlése 1715. november 23-án tartott ülésén a sör árá­val is foglalkozott. A határozat kimondta, hogy „az ősz- szes városi serfőzók, beleértve Buda és Pest városát, s a sör iccéjét 3 dénárért kötelesek mérni, a falvakban pedig fél garasért. Ellenkező esetben az összes megtalálható sört elveszik tőlük.” Pogány György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents