Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-17 / 268. szám
INTERJÚ PEST MEGYEI HÍRLAP 1993. NOVEMBER 17., SZERDA Az egyház hagyományos kötelességét kívánja teljesíteni Beszélgetés Keszthelyi Ferenc váci megyés püspökkel Szerkesztőségünkbe látogatott Keszthelyi Ferenc váci megyés püspök, akivel Vödrös Attila főszerkesztő', Bánó Attila és Deregán Gábor főszerkesztő-helyettesek beszélgettek. — Lefújták a riadót Da- bas-Sári ügyében a liberálisok és a szocialisták. Sikerült az ország közvéleményét felkavarniuk, sikerült külföldön is rossz hírünket kelteni, a célt elérték, a téma már nem érdekes. Az, hogy a katolikus iskola két osztálya ma is a folyosón tanul, számukra rendben lévő, az ő erkölcsi értékrendjükben ez így igazságos. Utólag visszatekintve: milyen következtetéseket lehet levonni a Dabas-Sáriban történtekből? — Mindenek előtt azt, hogy meg kell nekünk is tanulni konspirálni. Mert, míg mi a szószékről szolidan mondtuk a magunk igazát, kérdőíveken próbáltuk megtudakolni a szülők véleményét, azalatt az ellenzékünk mindennap minden családot meglátogatott. Minden reggel a nekik kedvező cikkeket tartalmazó újságokat ingyen betették a lakások ajtajába, mindennap felvásárolták azokat az újságokat, amelyek a keresztény oldalt képviselték, elégették azokat, nem engedték, hogy eljussanak a szülőkhöz. Ellenzékünk jól tudja, hogy nem elég általánosságban hangoztatni az igazságot, hanem név szerint kell megszólítani az embereket, ennek van hatása. S ez így is van, a magam példájával is igazolhatom. Hiába adnék ki mindennap köriévé-- leket, a papjaim nem olvasnák el, én is félretoltam plébános koromban azokat. Éppen ezért egy évben négyet bocsátók ki, nélkülözhetetlen információkkal, s aki ezekből nem tájékozódik, maga látja kárát. Emellett időnként összehívom az espereseket, az egyházmegyei papi szenátus tagjait, az ifjúsági bizottság tagjait, a hitoktatási bizottság papjait és akkor szemtől szembe beszélünk. És névre szólóan beszélgetünk. Ez már ér valamit... Balassagyarmaton kudarcba fulladt — Tapasztalataink szerint a józanul gondolkodók többsége a nagy hangorkán ellenére, vagy talán éppen azért, csak-csak átlátott a szitán, levont néhány alapvető következtetést. Azt bizonyosan, hogy itt az egyház, az egyházi iskola, a vallásos hit, a vallásos erkölcs ellen indult összehangolt támadás. Ugyanakkor éppen a napokban jutott el hozzánk olyan, tárgyilagosnak minősíthető vélemény, amely szerint az egyház csak elrontott valamit... Mi a véleménye püspök úrnak erről? — Én kérem elvállalom, hogy elrontottunk valamit, azt, hogy nem hasonló módszerekkel dolgoztunk. ígérem, hogy a jövőben résen leszünk. Igen, meg kell szervezni a stábot, aki megírja a forgatókönyvet, aki lemegy a helyszínre, aki névre szólóan hozzászólásra fel fog kérni embereket, aki a szájukba adja az Igét, és megmondja, hogyan viselkedjenek. Nagy tanulság: ha ilyen a másik oldal, nem szabad karosszékből intézni az ügyeket. Legyünk őszinték: a tévéképernyőn időnként feltűnt egy-egy olyan arc, akiről sugárzott, hogy fogalma sincs, igazából miről van szó. Fontos azonban, hogy Dabas-Sáriban megvan a katolikus iskola, és hiszem, hogy színvonalas munkájával egykét éven belül meggyőzi a jóindulatú, jóhiszemű kétkedőket, netán az ellenzőket is. — Hasonló hecckampányra volt-e példa a váci püspökség területén? — Igen, tavaly Balassagyarmaton, de ott mindjárt az elején hamvába hullt, nem sikerült országos botrányt kavarni belőle. Ott százkilencvennégy szülő íratta be az első tanévben a katolikus iskolába a gyermekét. A szülők, a helybéli iparosok összefogtak, kí- vül-belül renoválták, gyönyörűen rendbe hozták egy év alatt az épületet. Vadonatúj fűtési rendszerrel látták el, és olyan diákéttermet alakítottak ki, hogy egy ötcsillagos szálloda is megirigyelhetné. Ott étkeznek a környékbeli állami iskolák tanulói is. Az idei tanévre négy osztálytermet kellett kérnünk az önkormányzattól. mert annyian jelentkeztek oda, hogy az eredeti épületben már nem fértek el. — Ne vegye udvariatlanságnak püspök úr, ha Gro- sics Gyula, a Fekete Párduc egy korábbi nyilatkozatát idézzük. Az egykori aranycsapat kapusa talán a pünkösdi számunkban kifejtette: a rendszerváltozást követően némileg csalódott a papságban. 0 azt hitte, hogy a papság sokkal karakteresebben áll majd a nemzeti politika mellé. Csalódott. Igazat adhatunk neki? — Nehéz röviden igennel vagy nemmel felelnem. Tudomásul kell venni, hogy a katolikus papság kétharmada hatvan éven felüli, tehát nem kifejezetten a legaktívabb korban van, nem a felismerő korban van. Legtöbbjük erejét — talán érthetően — arra összpontosítja, hogy megőrizze a kitaposott utat, hogy óvKeszthelyi Ferenc: Meg kell szólítanunk az embereket Erdősi Agnes felvétele ja, megtartsa azokat az eredményeket, amelyeket az elmúlt években, évtizedekben elért. A papság egy- harmada fiatal, ők azonban gyermekként — gondoljunk csak bele — a rákosista iskolákban nőttek fel. Talán ismert: magam ciszterci rendi szerzetes vagyok, eredetileg pedagógiai pályára készültem, s pedagógus is lettem volna, ha közben fel nem oszlatják a szerzetes- rendet, negyvenegy évig elsősorban a hitoktatás ügyével foglalkoztam. Tehát én ilyen szemmel és ilyen igénnyel ítélem meg a világot. Látom gondjainkat, hibáinkat. Kérem, ezek a fiatal papok annak idején, amikor az iskolákban kiderült róluk, hogy minek készülnek, rendszeres zaklatásoknak voltak kitéve. Kirekesztették, gúnyolták, mintegy gettóba zárták őket. Megdöbbentő élmények emlékeit őrzöm magam is azokból az időkből, amikor Pápay püspök úrral, a győri püspökkel sorra látogattuk a helyőrségekben a katonai szolgálatukat töltő kispapo- kat. Jó szót s némi elemózsiát vittünk nekik. Volt egy gyerek, eredetileg könyvkötő, erre a munkára fogták be a honvédségnél is. Egy alkalommal valamilyen dossziét kellett rendbe tennie, belelapozott és azt olvasta egy névsor élén: büntetett előéletűek és teológusok. így, egy kategórián belül! Akiktől idegen az adok-kapok — Sejteni lehetett és tudható, hogy a mai fiatalabb papság is megszenvedte azt a kort, amelyben hivatást választott. Csakhogy, amikor megszűnt az 'a kor... Bár kétségtelen, bizonyos visszafogottság volt tapasztalható az egész társadalomban, s érzékelhető ez mindmáig... — Igen. Ez a — jelképesen szólva — vékonydongá- júság nemcsak a papság körében, hanem az egész társadalomban tetten érhető. Végül is azonban a papság egy bizonyos visszafogottságra, aszkétikus magatartásra van nevelve. Ha minket megpofoznak, odatartjuk a másik arcunkat is, és nem ütünk vissza. Elviseljük. Nálunk ismeretlen a verekedés a ringben, hogy ő is ad, én is adok. Lehet ezt a magatartást passzivitásnak is nevezni. — De van a dolognak egy másik oldala is! Aki egy kissé figyelmesebben követte Dabas-Sári „sajtóját”, örömmel vehette észre, hogy püspök úr egyértelműen, világosan és megingathatatlanul képviselte az egyház álláspontját. Jól láttuk ezt? — Valaki eljuttatott hozzám egy újságkivágást fénymásolatban, nem tudom, melyik lapból, mert a fejléc hiányzik róla. Rákosi Mátyás posztumusz levele — ez a cikk címe. Emlékezetből idézem: „Kedves da- bas-sári elvtársak! Meg kell hogy dicsérjelek titeket, mert a régi ateista, materialista, marxista, kommunista álláspontot nagyszerűen képviselitek, és betüremkedtek a liberálisok pártjába. De ezt így is kell, mert ne felejtsétek el, ha győzünk, ezeket is félretesz- szük... Szerencsétek van, mert nem Mindszenty most a hercegprímás, mert azért az egy kicsit keményebb lenne, mint a mostani püspöki kar... A mostani ügy a pócspetri esetet juttatja eszembe... csak így tovább elvtársak!” Nohát, a püspöki karba én is beletartoznék. — Hogyan ítéli meg az egyházi ingatlanok visszaigénylésének, visszadásá- nak a folyamatát és a jövőjét? — Az állam olyan csekély pénzt tud erre a célra fordítani, hogy e folyamat ellenzőinek nem kell tartaniuk az egyház túlzott szerepvállalásától. Az önkormányzatok általában nagyon nagy összegeket követelnek az államtól annak fejében, hogy a tulajdonukban törvényesen soha nem lévő, agyonhasznált épületekről lemondjanak. A milliókat zsebre teszik, az egyházaknak pedig újabb milliókat kell rájuk költeniük, hogy használni tudják azokat. Bátran mondhatom: általában katasztrofális állapotúak a visszakapott intézmények. Nagyon lassú tehát a folyamat, emiatt is, és gyakran más okból is. Már két éve a nevünkön van például a váci szeminárium épülete, de az egyház nem az anyagi javakra vágyik, hanem hogy teljesíthesse tradicionális kötelességét s ehhez támogatást kapjon. Nincs ugyanis vagyona, nincsenek földbirtokai. ^ Tehetetlenné válnának — A legnagyobbnak nevezett ellenzéki párt a támogatást is ellenzi. ■■ — Abban a pillanatban, amikor megvonnák a támogatást, megszűnne Magyar- országon az egyházak szabadsága. Tehetetlenné válnának. A váci egyházmegyében a hívek egész éves befizetése mindösszesen hétmillió forint. Ebből kellene gondoskodni hatvankét nyugdíjas papunkról, az épületek fenntartásáról, működtetéséről, s kellene segítenünk az egyházközségeket, amelyek az elöregedett falvakban képtelenek egy templomtorony rendbe hozására is. Ha ők annak idején elvették az egyházak működését biztosító ingatlanokat, akkor a jogutód köteles lenne kárpótlást fizetni. Hogy milyen formában teszi, az más kérdés, de ezt európai módon kell rendezni. Gyakran éri különböző okokból bírálat a szomszédos Szlovákiát. Csakhogy Szlovákiában megszületett egy törvény, amely szerint nemcsak az épületeket, hanem teljes volt vagyonukat visszaadják az egyházaknak. Közvetlenek az értesüléseim, mert néhány napja voltam kinn, a Magas-Tátrában, lelkigyakorlatot tartani a magyar papoknak. (A beszélgetés befejező részét lapunk holnapi számában közöljük.) Esti fényben a váci székesegyház Hancsovszki János felvétele
