Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-16 / 267. szám
JS PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. NOVEMBER 16.. KEDD 13 Tallózó a „Mindig magunkért, Soha mások ellen. ” g}(Dsida Jenő) ■ Honatya. Mit is jelent ez a szép magyar összetett szó? Előtagja: hon. Jelenti a hazát, a hont, ahol születtünk, élünk, halunk. Hon, mely ha csak lakhelyet jelöl, „...annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály...” Atya, mindenkinek annyit jelent, amennyit szíve-lelke diktál. így együtt, honatya, kötelez, és nem is kevésre! „Magyar honban” kénytelenek vagyunk elnézni, hogy kisebb-nagyobb rendezvényeken kik bandukolnak szépen, fej-fej mellett. Bizony, honatyáink közül is láthatunk esetenként néhányat a felvonulók között. Meg-megállnak, ha mikrofonközeibe kerülnek, és máris zeng a nemzetietlen szóáradat. Nem illethetem más jelzővel a megnyilvánulásokat. A törvény- sértésről pedig ne is beszéljünk! Aki a hazugot, a csalót védi, vele együtt törvénysértést követ el. A szemtanúk sokasága e lap hasábjain is kinyilvánította véleményét még 1992 októberében, és kénytelen azóta is azt tenni a lenemzetie- zett, lefasisztázott nemzeti érzelmű magyar ember. Én is ott voltam akkor a téren. Jóllehet nem vagyok a „szakmában” járatos, de any- nyit értek a képhez és a hanghoz, hogy megállapítsam, miről is van szó. A zászlót lengető fiatalember szájmozgása bizony tán nem követi a tömeg által skandált szöveget. Más kérdés ki mit szeretne, ki mit nem szeretne észrevenni és szóvá tenni. „Kard által vész, ki kardot ragad”, ám nem mindegy, mi van a kard markolatjára vésve. Miért cseng hát a kard? Ha a felhangokra is figyelünk — melyeket nem lehet külön hallani! — minden érthetőbb lesz. 1989. március 15-én egy emberként kívántuk a nemzeti rádiót, nemzeti televíziót. Egy tanítványom írta magyar dolgozatában: „Az ember mindig úgy ér a legtöbbet, ha olyan nemzetiségű, amilyennek született”. Én hozzáteszem, és ha vállalja is azt. Megszívlelendő gondolatok. Nemde? A Kazinczy-szépkiejtési versenyt messze elkerülök voltak olyan „büszkék” az egyetemisták egy csoportjának tüntetésén, hogy fennen hirdették gondolkodásmódjukat is. Tartották a hatalmas vásznat, rajta csupa nagybetűvel: MEGYENLEG UNPLEGEED. Ez ám az igazi műveltség! Törje csak a fejét az a fránya „csak” magyarul tudó, mit is közölnek egyetemistáék (is). Véleményem szerint (is) unplegeed („másolhatat- lan”). A falusi asszonyok a házi- lúd szárnyának a végét levágják, ne tudjon repülni. A szárnyaszegett ludak ide- oda togyogva gyakran az egész falut felverik hangos gágogásukkal. Miután jól ki- hangoskodták magukat, elpihennek az udvar valamelyik szegletében. Sajtóék is iszonyatos gágogásba kezdtek. Véletlen folytán került a kezembe a Tallózó 1993. november 4-i száma. Ebből „csemegézek” most. Van olyan magyar megyei lap, melynek tollnoka a következőképpen lelkendezik: „...szerencsére (Úristen, mekkora szerencsére!) az írott sajtó egy része külföldi tulajdonba került, s annak megkaparintására még nem sikerült módszert találni”... (Zalai Hírlap, 1993. október 28. Ki vonhat egyenleget? — Szente Ottó) Tényleg, ki vonhat egyenleget? Az talán, aki örül annak, hogy valami nem magyar tulajdon? Vagy az talán, aki olcsó humorral jegyzi meg, „Csurka egy potyadékpárt vezetője lett”. Bedobja a Csurka István nevét, „ügyes sztárripor- temek nevezi Feledy Pétert, Csúcs és Nahlik alelnök urak hisztérikusságáról szól. Majd kinyilatkoztat: „... Gyanakszom, hogy olyan hibát, mint amivel vádolják”... (ti. Bánó Andrást) „...nem követett el.” (Népszabadság, 1993. október 27. A Murányi Vénus —- Andrassew Iván) Egy percben címmel (szerzője: BIHARI, Kurír, 1993. október 30.) alantas szándékoktól nem mentes, minden rosszindulattal teli írást találtam. „Egyenleg már nincs, hiszen megszüntette a primitív hatalomvágy, a sarokba szorított patkány reflexe. Az eszelős, hisztérikus lelkibetegek, a paranoiás személyiségek végjátékot mutatnak be a televízióban is...” Hallatszik a hangzavar? Az „őserdei féktelen gyűlölet” nem az igazságosan eljárót — Nahlik Gábort, az elnöki jogkörrel felruházott alelnököt jellemzi, mert ha nem történt volna csalás, „csupán” a munka megtagadása (mert ugye az megtörtént), akkor is jogszerűen járt el. Vélem, így tett volna minden törvényt tisztelő vezető. A következő szerzőnk a tv műsorában a grönlandi apácaludakról szóló film nézése közben szülte meg eszmefuttatását. Irigyli őket, „... mert ott, a sarkkörhöz közel nincsenek eszeveszett tévé- és rádióalelnökök, útlevélosztogató mikrofonos nimandok, bársonyszékben tespedő kocsmahősök...” Majd arra a végkövetkeztetésre jutott, „...jó manapság grönlandi apácalúdnak lenni!” Ludaim! Mi a gond? A vágyból valóság lehet, csak akarni kell. És van még egy jó hírem. A nagy gágogást ott a sarkkör közelében nem zavarja a Duna Tv sem! Baleczky Ivánné Budapest Papa! § Mindig felborzoló- dom, ha illetlenül viselkednek... akár velem, akár mással szemben. Jó pár éve annak, hogy bottal mozogva, nehézkesen szálltam le a villamosról, az első peronon, a járat végállomásán a villamos vezetője, nyilván ment volna tovább, ezért megbíztatott: — Mozogjunk, Papa! Felforrt bennem az indulat: — Talán ismertem az Édesanyját? — kérdeztem tőle. Mai szóhasználattal: se köpni, se nyelni nem tudott meglepetésében. No, ez se lesz még egyszer ripők... Ez jutott eszembe ma (november 1-jén) a kerepestar- csai kórház büféjében, ahol a fiatal büfés, miután kitöltötte kávémat, megkérdezte: — Hány cukorral kéri, papa? Ez esetben nem szóltam a fiatal büfésnek semmit, de elhatároztam, hogy ezúton mondom el: Egy kórházi büfében, ahol a vevők tekintélyes számban idősek, túlnyomó- részt betegek — én is egy fájdalmas kezelés után mentem oda kávéval enyhíteni utóhatásait — egy fiatal előadónak kellene az illemet tudni. Nyugodtan mondhatja: uram, asszonyom, de ha barátságos akar lenni: bácsi, néni. ez is tiszteletteljes megszólítás, elfogadjuk. De a papa, bizonyára ugyanígy: mama, elfogadhatatlan, impertinens, magyarul: szemtelen! Éppen ezért vissza kell utasítani, mert egy ilyen fiatalembertől (másképp is nevezhettem volna), aki unokám lehetne ez a magatartás útszéli! Remélem, ha olvassa, neki is elmegy a kedve — vagy esetleg elveszik felettesei — a „papás-mamás”-tól. És mindazok, akik ugyanebben a cipőben járnak. Mert nem a cipő méretére gondolok: a minőségére! Fazekas Mátyás Veresegyház HISTÓRIA 500 éves a budai Várhegy első nyomtatott ábrázolása Kerek ötszáz éve annak, hogy Buda városának képe a királyi várral nyomtatásban először megjelent. 1493-ban adták ki Hartmann Schedel Világkrónikáját, amelyet Ko- berger nürnbergi nyomdájában készítették Michael Wol- gemut és pleydenwurf fametszeteivel. Ez az ősnyomtatvány több kultúrtörténeti szempontból is figyelemre méltó; így a könyv kultúrtörténeti, sokszorosító és művészettörténeti, valamint Budát tekintve, hazai (hely)történeti és építészeti szempontból egyaránt. A Világkrónika megjelenése idején Gutenberg találmánya — a mozgatható betűkkel való könyvnyomtatás — már széles körben elterjedt és Európa nagyobb városaiban csaknem mindenütt kísérleteztek fejlesztésével. Az elsőbbség természetesen a német nyelvterületé volt és ott is a Nümbergben működő Anton .Koberger műhelye. Ez volt korának legnagyobb nyomdája, valódi nagyüzem, 24 sajtóval és több mint száz munkással. Koberger nemcsak jó nyomdász, de igényes kiadó is volt. A Hartmann Schedel, nürnbergi orvos és humanista tudós által írt Világkrónika illusztrálásához tudjuk, hogy Michael Wolge- mut közismert festőt (Düres mesterét), valamint Wilhelm Pleydenwurfot kérte fel, akik feltehetően a nyomda fametsző műhelyét is vezették. A Világkrónika 1809 fametszetet tartalmaz, s mint ilyen, korának legterjedelmesebb fametszet-gyűjteményes kötete, amely a nevezetes városok látképén kívül, tájakat, híres emberek arcképeit, vallásos és allegorikus tárgyú képeket tár elénk. Az 1809 illusztrációt azonban csak 645 fadúcról nyomtáúk, így a képek egy része ismétlődik más-más képaláírással. Pl. a 69 városkép nyomásához csak 22 metszetet alkalmaztak. Felmerül tehát a kérdés, hogy van-e a városkép-illusztrációknak dokumentatív hitelességük? Buda esetében megállapítható, hogy van. Buda látképe csakis a helyszín ismeretében készülhetett, mert a lényeges épületek, amelyek Mátyás korában már álltak, felismerhetők rajta. Keletről (a Duna felől) ábrázolt városképen jól kivehető a Várhegy déli végén álló királyi vár a védőfalaival és tornyaival, valamint tőle nyugatra a —- kissé szabadabb felfogásban rajzolt — polgári lakónegyed, alatta az egykori Víziváros néhány házával. A tornyok és templomok elhelyezése jellemző Buda látképére, még akkor is, ha a falak nélkül ábrázolt polgárváros megrajzolásába a képzelet vagy az elhalványuló emlékezet is belejátszott. A királyi vár képét azonban megközelítően hitelesnek tarthatjuk, mivel jójiéhány részletének egykori létezését a régészeti feltárás is igazolta. 1943-ban Buda Európa egyik igen fontos városa volt, olyan nevezetesség, amely méltán tarthatott számot érdeklődésre. Befejezésként még csak annyit jegyzünk meg, hogy Schedel Világkrónikájának Budát ábrázoló metszete — amely feltehetően Michael Wolgemut munkája — lett kiindulópontja a budai vár minden későbbi rekonstrukciós ábrázolásának. Pamer Nóra Pereskedés Nagykőrös és Kandó Ádám között A 17. század végén Nagykőrösön tekintélyes számú kisnemes- ség élt, az 1690-es összeírás 26 családfőt írt össze. E kisnemesek a vagyont szerző gazdák közül kerültek ki, az 1660—1670-es években azután nemességet szereztek gróf Keglevich Miklós közbenjárására, de sokakat.a gróf Forgató-család emelt a kisnemesek közé. A mezőváros életében fontos szerepet töltöttek be, ók kerültek általában a magisztrátusba: Novák László kutatásaiból ismert, nekik köszönhető, hogy Pótliaraszt a 18. század elején a város tulajdonában maradt. Néha azonban pereskedésre, civakodásra is sor került a Nagykőrösön élő kisnemesek és a város között. Pest vármegye 1696 novemberében foglalkozott Kőrös és Kandó Ádám konfliktusával. A viszály magva az volt, hogy Kandó Ádám — nemesi kiváltságaira hivatkozva — nem akarta fizetni a közös terhekből rá eső részt A magisztrátus erre gya- lázó szavakkal illette. A vármegye ítélete leszögezte: elrendeli, hogy Kandó Ádám a jövőben mérsékelje magát s a többi, a városban lakó nemes módjára a kötelező terheket „100 magyar forint büntetés terhe alatt" fizesse. Meghagyta a vármegye ugyanakkor, hogy a város se gyalázzon senkit: „egyetlen nemes vagy nem nemes lakosát sem.”. Kőrös lakói és a város megígérték, hogy Kandó Ádámot mértékén túl nem terhelik és gvalázni sem fogják, s „akik ilyent tennének, hu nemesek 100, ha nem nemesek 40 forint bírsággal sújtanánk. ” Pogány György
