Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-16 / 267. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993. NOVEMBER 16.. KEDD Kocsmadal N a akkor nyomassuk le — emelte szájához a vodkáspoharat, és enyhe rázkódás után bajuszát megtörölve letette a sörtócsás asztalra a félig üres korsó mellé. Majd szinte ugyanazon mozdulattal fölkapta a nagyobbik „italtartót” és a vodka után küldött néhány kortyot a világosból. Ismét bajusztörlés következett, azután elégedetten hátradőlve egyenruhája zsebéből cigarettát halászott elő és rágyújtott. Szemlátomást kedvére volt a dolog. Huncut kék szeméből az csillant ki: — Nekem ez jó, mindenki más le van... Megsajnáltam. Ismerem már régről, s tudom, tehetségként indult, azután egy súlyos betegség padlóra küldte. Valahogy visszakapaszkodott, de közben elsza- ladtak mellőle az évek meg a társak is, s ő szép lassan magára maradt. Munka után — sokszor közben is — bebetér ide, pedig ronda hely ez a becsületsüllyesztő. A sarokban fönn egy Salgó- polcon állandóan működő televízió porosodik. Természetesen valamelyik külföldi adó hinti agyrohasztó igéit, videoclipek formájában. Igaz ez a törzsközönség inkább iszik, snóblizik, káromkodik, esetleg verekszik, de rá sem hederít az atomkor villanypásztorára. A hűtőpult polcain aszott körözöttes zsömlék, néhány gyanús küllemű és állagú fasírt, meg nem annyira étvágygerjesztő szendvicsek kellemetlenkednek. Közvetlenül a bejárat mellett három színes szabadidőruhás munkanélküli múlatja handa- bandázva az időt. Arra, hogy munkanélküliek, a meglehetősen hangos beszélgetés során elejtett szavaikból következtetni lehet. Nyakukon, karjukon összesen körülbelül félmilliónyit érő arany csörög. Rumos kólát isznak és nagyokat böfögnek. Kettő közülük láthatóan nem északi származású. Harmadikuk, a legnagyobb darab, egy szőke, rossz szemű fickó néha hatalmasakat röhög. — Apám! Há’ még má’! — ordítja, és hasba bokszolgatja társait. — Na most mi van, beszéljek, vagy habókra fizeted a malátás szivomyát? — kérdezi a szemben ülő egyenruhás. Postáskabátja kigombolva, rövid, ritkás haja csapzottan tapad homlokára, világító kék szeme egyre merevebben tekint ki fejéből. — Hát nem arra vagy kíváncsi, mi az emberek véleménye, mit mondanak erről a fene nagy rendszerváltozásról? — Bólintok, mire dühösen kifakad. — Sír, rí mindegyik, mint a fürdős lányok, aztán pedig gőzük sincs mi a nyomor! Én aztán tudom, mert az udvarok hátsó fertályán lakókhoz is elviszem a fizetési felszólításokat. Cimbora! Ezek csöndben szinte észrevétlenül, zokszó nélkül haldokolnak éhen. Az pofázik, akinek viszem a nagy dudvát. Zs. fater, a nagyvállalati főmérnök, volt munkásőr az egyik főugató! Még most is tíz forint borravalót ad, mint tizenöt évvel ezelőtt, harmincnyolcezer a nyugdíja, tuti kégli, szuper kocsi, két nyaraló — az egyik kiadva —, és ez a görény várja vissza legjobban a bolsi- kat. Mondta a múltkor, Ist- vánkám — mert ő megadja a módját, soha nem Pistizik —, meglátja, hamar kitelik ezeknek a tulipános-kereszteseknek, azután megint mi jövünk! (És ha még tudnád, milyen pokoli rossz a pálinkája, amit hullott barackból pancsol, és naná hogy árul is! Ezzel a szörnyedmény- nyel szokott néha megkínálni... Vagy itt van K., a vállalkozó! Olyan csóró volt, hogy időnként engem vett le egy-két „kilóra” még négy éve is. Most szétdurran rajta a digós zakó nagy öntudatában, és olyan „megveszlek kilóra kódiskám” nézéssel tekint az emberekre. Ő is elfelejtetté honnan indult. Szidja az „új” rendszert kétpofára, ahogy kell! Csakhogy az öreg mindenki Pistikémet, a postás bácsit nem tudják bevinni az erdőbe! Húsz éve ez a járatom, csak röhögök a süketelésen a tv-ben, meg a rádióban. Kulcsár papa megint tudósít Amerikából, mint a régi szép komcsi időkben. Na komám! Ő is itt lakott. Vittem ki neki a sok suskát... Pösze, mint én voltam gyerekkoromban, de hát azóta is nagy szakember!... H irtelen elült a zsivaly. Belibbent egy átlátszó trikót viselő, tizenöt centis szoknyás nyoszolyatündér. Látszott, hogy „közkincs” a nő. Még a munka nélküli aranybazárosok is abbahagyták épületes trialógusukat, és kigúvadt szemmel bámulták a szöszit. A jelenség odalibbent a pulthoz, 'szeme sarkából nyugtázta a hatást és rendelt. — Sziasztok! Cupi, cupi csajok! Zűrös napom Van. adjátok a szokásosat! A két pultos nő irigységgel vegyes megvetéssel, némi szájhúzással tette le a deci rumot és a kísérő sört. A nő huszárzupásokat megszégyenítő mozdulattal ürítette ki az italos „ampullákat”, arany karperecektől súlyos kezével levágott eléjük egy Adyt, és ahogy jött, úgy kiröppent a helyiségből. Egyszerre sürgősen minden benntartózkodónak pohárhoz kellett nyúlnia, és szinte parancsszóra zúdították magukba a szeszt. — Na itt van ez a kis lo- tyó. Ismerem jól — morfondírozott beszélgetőpartnerem. — Egy zsaru felesége volt. A fickó szolgálatba járt, őhozzá meg a fél város. Néha vita támadt köztük, párszor kijött a mentő, aztán a csaj fogta magát, és egy nyolc napon túl gyógyuló szolid pofozkodás után földobta férjeurát, hogy az általa igazoltatott autósoknak nem ad nyugtát, és ennek fejében futni hagyja őket. A fazont majdnem hadbíróságra vágták. Leszerelték. Ezután elváltak. Naná, hogy a közös kégliből kiverték a volt férjet, most a Lehelen tróger, nem sajnálom, mert gané volt ő is. Ézt a libát meg egy félmaffiózó fi- deszes futtatja. Ez van. Múltkor is kezdte játszani az eszét, de egy perc alatt helyretettem. Öreg postás már nem csenget kétszer! Érted?! Szóval el vagyok itt, mint a befőtt. Csak a virgácsom ne fájna annyira! Napi huszonöt kilométer nem semmi. Pláne ha ünnep előtti napok jönnek, vagy nyugdíjkifizetés van. Akkor bizony még ide is csak egy ro- hamnyeletre tudok bekukkantani. Persze már vigyáznom kell. Egy volt ávós az osztályvezető. A postához nem ért, rámszállt a piszok, pedig nehogy azt hidd, hogy én piálok csak! A! Iszik az egész brigád, csak nekem ráadásul a pofám is jár. Mondtam neki mútkor: az a mákja főnök, hogy a kormány olyan, mint egy nyeles nyuszi. Ha kicsit megpiszkálnák az előéletét, nem biztos, hogy megúszná néhány évvel... Mondd komám, mi a francot csinálnék, ha még ezt a kis alkoholt is megvonnám magamtól? Huszonhárom éve vagyok postás, és tizenhatezer a bruttóm. Hat éve építkezem. Ma már látom. a büdös életben be nem tudom fejezni. Ha arra gondolok mennyi OTP-m van, rám jön a csuklás. Ettől a nyavalyás rendszerváltozástól vártam én is mindent. Na nem vagyok naiv, tudtam, nem megy máról holnapra. De hogy megint volt ávósok szedjék a sápot, megint lógós munkásőrök hőbörögjenek!? Na nem! Ez azért nálam sem volt belekalkulálva. Mondhatnak akármit, ismét megvezették a jónépet. — Dühösen és már kissé bizonytalanul az asztalra csapott. A korsóban ismét gyöngyözni kezdett a már-már elpihent aranysárga átlátszó ital. Most, hogy a lebukó délutáni nap egy sugara is megtalálta valahogy a kopott, poros függönyön keresztül a kecsesre formázott füles üveget, a két színárnyalat gyönyörű, semmihez sem hasonlítható aranyfolyadékot produkált. Végre valami szemet gyönyörködtető ebben a környezetben. Átnyúltam az asztal fölött, z\ megveregettem a vállát. — Nono — nyugtatgattam. De ő csak legyintett és szipogott. Intettem a kiszolgáló lányoknak, fizettem. Kikísértem az egyre halványuló világosságba. Valami búcsúzásfélét mormogott, és ügyetlen kacsázó botorká- lással elindult a megálló felé. Keserű ízzel a számban néztem utána, s ez nem a sör keserűsége volt. Nehéz bőr postástáskája úgy húzta a vállát, mintha egész eddigi életét cipelné, és mintha a múltba bandukolna vissza. Illés László Közzétettük a A korábban egy politikai blokkba tömörült hat szakszervezeti szövetség több vezetője — közülük is kiemelkedően Nagy Sándor, az MSZOSZ elnöke — azonfelül, hogy „otromba támadásnak” minősítette az unió választási csalásokat leleplező sajtótájékoztatóját — aktuálpolitikai céloknak megfelelően azt sem mulasztotta el, hogy dehonesz- tálja a sajtó azon képviselőit is, akik híreik közé emelték ezt a botrányos ügyet. A szakszervezeti megnyilatkozók nyilvánvaló politikai ingerültségükben megfeledkeztek arról, hogy utólagos nyilatkozataikban, a lényeget tekintve, beismerték a választási csalást azzal, hogy a 7,8 millióra becsült választó leadott szavazatait 6,1 milliónak állították be a magyar közvélemény előtt. Fentiek alapján a Magyar Szabad Szakszervezetek Uniója nem lát okot arra, hogy a választások végeredményét minősítő ténymegállapításán változtasson. Nem merült fel továbbá ok arra sem, hogy a sajtó részére átadott, a választási csalás kétségtelen tényét bizonyító alapiratokból bármit is visz- szavonásra ítéljen meg. Nevezetesen a következők miatt: — a választásokat az erre vonatkozó hatályos rendeletek a hat szakszervezet bonyolítási körébe helyezték, és így került végrehajtásra is, végeredményt — a választások végeredményét is a hat szakszervezeti szövetség képviselőiből álló Választási Bizottság összegezte és tette közzé (1993. évi XIII. tv. 6. §. [41 bek.), — a hatályos rendeletek azonban olyan irányú adatösszesítést nem írtak elő, amelyek a magyar választópolgárok, a munka- vállalók szavazatainak felszorzását megengedték volna — a megválasztott üzemi tanácsi képviselők számának közlése helyett. Nem kétséges, hogy a választási szavazatokkal való hatmilliós manipuláció tudatosan, politikai érdekkörben történt. Azért, hogy a megtévesztő számadatok a bal-liberális választási célokra hangolja azt a magyar közvéleményt, akik előtt az „egy ember — egy szavazatot” ismérve természetes. Amikor a Magyar Szabad Szakszervezetek Uniója ezt a manipulációs csalást nyilvánosságra hozta — nem tett mást, mint közzétette azt a választási végeredményt, amit a hat szakszervezet — élén Nagy Sándorral — maguk állítottak össze. Mindezeknek okán vitatható Nagy Sándornak és körének a sajtóban megjelent de- honesztáló nyilatkozatai, akár személyre, akár a sajtó képviselőire szólóak. Bátonyi Sándor a Magyar Szabad Szakszervezetek Uniója soros elnöke A gyepmester módszere? Parkolóhelyhez jutni Budapesten ma szinte főnyereménynek számít. A gyalogos utcahosszat kénytelen az úttesten gyalogolni, mert a kocsik a járdát teljesen lefoglalják. Egyelőre megoldhatatlannak tűnik a helyzet. Az önkormányzatok azonban úgy látszik kézbe vették az irányítást, és a Belvárosból elszállíttatják a kocsikat. Ki tudja miért, elsősorban a külföldi rendszámú kocsik kerülnek őrzött telepekre. Nem szólunk most arról, hogy a külföldinek, aki nem beszéli esetleg tökéletesen nyelvünket, ki kell derítenie, vajon nem lopták-e el a kocsiját, majd nagy nehézségek árán kinyomozza, hová szállították el a járgányát. Még örülhet, hogy rongyos öt és fél ezer forint bírság kifizetése után távozhat. Igen ám, ha nála van a forgalmi engedély vagy egyéb igazolás. Csakhogy a naiv külföldi ezeket az okmányokat a kocsijában őrzi. Viszont a tulajdonosnak nem engedik meg, hogy saját autójából ezeket elővegye. Mehet a rendőrkapitányságra, ahol igazolást állítanak ki a számára. Ezt visszaviszi a telepre, és csak azután távozhat négy keréken. Ez az intelligenciát sugárzó gyakorlat azonban zsákutcába vezet. Egyrészt nem oldja meg a Belváros túlzsúfoltságát és a szabálytalan parkolásokat sem szünteti meg. Másrészt politikai természetű nehézségeket is okoz. A kellően elkedvetlenített külföldi kocsitulajdonos elkésik megbeszélt tárgyalásairól, és csupán rossz hírünket kelti a világban. Ha az illető ráadásul szlovák, román vagy — horribile dictu — szerb, személyében garantáltan szerzünk egy újabb jóakarót magunknak. Józan ésszel ugyanis nehezen lehet bárkinek is megmagyarázni, hogy ha több tízezer kocsi parkol úgy, ahogyan az övé, miért épp az ő autóját szúrják ki. Miért csak az ő parkolási módja okozhat balesetet azáltal, hogy az úttestre kényszeríti a gyalogost. A többi nem? Azután meg bizonyára meg- nyugtatólag hat az illetőre, ha látja, hogy elszállított járművének helyét egy hazai rendszámú kocsi foglalja el, és azt senki sem fogja elszállítani, bármennyi ideig is parkol mind a négy kerekével a járdán. Hírünket a világban szépen leromboljuk ezzel a gyakorlattal, de a parkolási nyomor nem szűnik meg. Igazán gyümölcsöző módszer! Mi ezt megengedhetjük magunknak, hiszen csupa magyarbarát szomszéddal vagyunk körülvéve! Ha meg kisebbségi magyar a károsult? Oda se neki, így támogatja Budapest szépülését. Végül még valami. A helytelenül parkoló autók elszállítását egy kft. végzi, így a városi önkormányzat bevételhez jut. De milyen áron? Ez bizony az ötvenes évek praktikáira emlékeztet, amikor a gyepmestereket teljesítménybérben fizették. A munkások reggel a közértek mellett összeszedték az ott „parkoló” ebeket, és perceken belül teljesítették a napi normát. Nem tudom elhessenteni a gondolatot, egy volt gyepmester eszelte ki ezt a módszert? Balassa Zoltán
