Pest Megyei Hírlap, 1993. november (37. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-13 / 265. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. NOVEMBER 13., SZOMBAT 7 Bán Zsuzsa Boldog Tamás Szerencse, hogy vannak ezek a reklámok, különben sok mindent nem tudna az ember. Én is mostanában jöttem rá, hogy mindhárom gyerekem boldogtalan volt csecsemőkorában, mert nem volt Ultra Pampers pelenkájuk. Az ember azt hitte még annak idején, hogy elég, ha tisztességesen ellátja azt a csecsemőt, és már megvan az oka a boldogságra, de kiderült, hogy ez tévedés. A kedves (már-már szinte gyanúsan kedves) doktornő bánatosan mondja el, hogy két nagyobbik gyermeke nem részesülhetett ebben az áldásban, de Tamás ... szóval Tamás igazán boldog gyerek. Ha belegondolok, őneki legalább a Harmadik, míg az enyémek teljesen kimaradtak ebből. És ez jóvátehetetlen, mert most már hiába is vásárolnám nekik így huszonéves korukban. Erre lehet mondani, hogy ami egyszer kimaradt, az el is veszett, végérvényesen. Már csak a majdani unokák boldogságában bizakodhatom. Aztán itt vannak a betétek, tamponok, melyek felkeltik a családok kiskorú tagjainak érdeklődését, és nem biztos, hogy olyan könnyű nekik mindent megmagyarázni. Egyik barátnőm fiai viszont igen jól rájöttek, hogy a ragasztható szélű szárnyast mire lehet használni. Mire barátnőm észbe kapott, már kint fociztak vele az udvaron, térdükre-könyökükre ragsztva a betéteket. Mondták is, hogy nemhiába hirdetik, kitűnően bevált. Mint állítólag a reklámokban hirdetett mosóporok, melyek a tévé különböző csatornáin más-más nevet viselnek, de egyben ugyanolyanok: legjobbak a maguk nemében. Legyen az Persil vagy Ariel, vagy más, kivisznek minden foltot, újjávarázsolják a zoknikat, mint ahogyan ezekben a kis filmekben tényleg újak is, bolti frissen vasalva. Nem általában a reklám ellen van kifogásom, azt is megértem, hogy ilyenkor szükség van némi költői túlzásokra — hanem a nemritkán megnyilvánuló ízléstelenségek ellen. Például nem biztos, hogy minden korosztályra tartozik a tamponok és betétek titokzatos bája, nem biztos, hogy csak azok a boldog csecsemők, akik Ultra Pampersben csetlenek-botlanak — sőt, szomorú lenne, ha csak ezen múlna a boldogságuk. És ha ilyen nagyot kell mondani, legalább ne egy gyermekorvos mondja például... Mert ízléstelenség. Még akkor is, ha Tamás igazán boldog csecsemő. Lászlóffy Aladár Bennünk laknak Úgy dörgölőznek romkastélyainkhoz, vagy örökre elmarad: SERVA NOS mint mi egykor Páduához, Genfhez. QUIA PERIMUS... Gyűlölködnek és irigyelnek, de ...DE PROFUNDIS titokban belénk járnak tanulni. CLAMAMUS AD TE DOMINE! Ki latin Az orgonánk zengését szagolgatják, itt és ki csupán deák? Elszálltak mely náluk, ortodoxiában nincs, sebaj. domine, diszharmóniáink, csak Más-más nyelven azért kiálthatunk az élőkhöz még nem ment el a ugyanahhoz az Istenhez, ugyanazért híre. Kárpát-kanyar: valakik a segítségért. Legfennebb aki mindig itt egy éppen megüresedő nem méltó reá, azé késik majd, nagy csigaházra várnak? Utassy József Rigóhívogató Gyere, te kis néma madár: feketerigó! Hagyd ott, olyan vén a határ, ránézni se jó. Gyere, hallgatag testvérem: diktátor a tél! Hallgassunk együtt kevélyen, súgva, mint a szél. Ne borzongasd a bokrokat, gyere, gyere már: bajtársam a sorsban, költő fekete madár! Tardi Sándor grafikája Nyár emésztő tűz hull rám a Napból s elszárad bennem a vér, a zsír. Irtom a rút gyomot s tövisét, mely ha megszúr vérem nem serken. Nincs már vérem, nem fut arcomba, ha pallérom bottal fenyeget. ősz Hull, ritkul a fasorok lombja — elhozták a zord őszt a varjak, a nap kevés meleget küld már a rongyos gúnyájú parasztnak. Tavasz Porba rogyva ott kúszok én is és ritkítom a répa sorát, sietve, jaj, ha elmaradnék megmutatnák a falum tornyát. Fölszedhetném üres tarisznyám, s nyolcvan fillér nem ütné markom, sietek hát éhezve, égve az átokvert magyar ugaron. S inka István a nehéz szolgasorsot hordozó Péteres Áronról, versbeli alakjáról így emlékezett: „Nem tudott megnőni hősnek, lehullott hát szalmacsősznek”... A nagy nemzedék legnagyobbjai közé hadd illesztődjék a szomorú sorsú Sárrétudvariba való Nagy Imre emlékezete, aki lírikusnak indult a Sárrét sarában, s hogy nem nőhetett igazán naggyá, annak kegyetlen oka a magyar betegség, a tüdőbaj volt, elszólította alkotó évei közepéből. Sárrét költőkrónikása volt, bizonysága egyetlen kötet, amely csak halála után látott napvilágot, amikor is a szomszéd falubeli Szűcs Sándor a maga csöndes, de meg nem hátráló akaratával addig szuttyongatta megyéjét, mígnem odafigyeltek, s megjelentették Tücsök a máglyán című összegyűjtött verseit-írásait. Szép és tragikus cím a mezők énekeséről, mely belehull a lángba, ellobban a parázsba, s a tűzgyújtó ember észre sem veszi, hogy ott volt az ág végén meghúzódó kis muzsikus, s egy lobbanás a halálba küldte. Ilyen sorsot hordozott Sárrét énekese is, míg megérkezett a legnagyobb parancs: „tessék a tüdőt kiköhögni!” Napszámos, harmados kapás, végtelen répaföldek egyelője tavaszi sárban, majd felásója őszi esőhullásban. Kévékért hajladozó marokszedő, istállók ólpiacainak szalmán alvó szolgája, aki amikor a kimerültségben nem jött álom a szemére: verseket írt. Éjszakai alvásból lopta rá az időt, mikor olyan fényesen sütött a nyári holdvilág, hogy el lehetett olvasni fényénél, az otthonok panaszos levélüzenetét. Summássors, cselédélet, szegényvilág, jog, bátorítás, biztatás nélkül sínylődő parasztok, Magyarország népének nagyobb fele, úgy jellemezték a milliókat: a pornép. A pornak a szél meg a vihar az ura, úgy fújja-kavarja-kerge- ti határtól határba, mint szolgaseregét a nagybirtok bá- rók-bérlők „bitang-hada” — ahogyan versbe örökítették az örök kárvallottakról megszólaló költők. Nagy Imre egy volt közülük. Iskolát nem járhatott kedvére, örömére, mert a pórok fia-lánya, ha már valami dolgot megfoghatott rákésztette az élet, hogy fogja, szolgálja, pedig szívesebben vidámko- dott volna társaival a nagy iskola udvarán, ahol a betűk, számok világa után vaskosabb olvasókönyv is kezébe kerülhetett volna. Az ilyen gyermeksorsot hordozók kilátásait, jövendőjét így szedte versbe Nagy Imre, amikor egy gondolatra megállt mellettük, hogy róluk valljon rímekben: „Itt játszik a jövő csürhése sárból csinált kövér malaccal, ökrök mellé itt nő a béres, itt mosdatja arcát a hajnal.” Nagy Imre 1896. október 23-án született. Abban az esz- téndőben, amikor születése előtt egy bizonyos napon az ezredik esztendőt ünnepelte Magyarország. Nyárson ökröket sütöttek, nagy üstökben birkákat főztek, bort mértek, csak úgy, az uraságok jóvoltából, ingyen. Egy napig, egy teljes napon át úgy érezhették az emberek: boldog itt Magyarország. Még a paraszt is ember volt, ahogyan a békétlen, az elégedetlen, az örök igazságkereső írók emlegették, akik mindig mögénéztek a színpadi díszletnek, s látták is a komor valóság igazát, meg a lelkekben dúló fájdalmak özönét is érezték. Virrasztók „Az írók szeretnek érzékenykedni,” — ítélte felőlük a hatalom, s ez a vélemény szállóigeként járta át a közvéleményt. Majd a magasról észrevehető legyintgetések is elterjedtek: „zsörtölődnek az izgágák, de ugyan ki ügyel durcáskodásaikra?” Márpedig a bajok igazi forrása, ha nem figyel föl a hatalom a lelkiismeretből kiáltozó költőre, az alulra szorítottakért síró írókra. A nagy nemzedék tábora egyetemesen hordozta — méghozzá belül — az érzékenységet, népért és nemzetért, de a puszta földön kelt kiáltozások, a kunyhókban fakadt zokogások nem hallatszottak messzire. Ezt az érzéketlenséget kellet megbűnhődnie, sőt kell megszenvednie minden korban az egész nemzetnek, ha a vezető réteg átsiklik a lényeg fölött. „Népért síró, bús, bocskoros”... nem nemesnek, de parasztnak született szegény volt Nagy Imre is. Teleken át a pustolás hózivataraiban, nyáron fuldokolva a kotu porában, tavasszal-ősszel hideg esőknek kitetten a nehéz munkájú földek robotjában, a szépség meglátását és megéneklését megnyert tehetséggel. Az alapévszakok hangulatát és drámáját idézzék most a verssorok költeményeiből. Tél „Tízen is köhögnek egyszerre s egész éjszaka hangos a ház. Kinn vakít a téli fehérség, bent a halál épít temetőt, sarkokból a pók fagyva lehull s nem bírja szőni a szemfedőt. „Nem tudom lesznek-e a világon a mi századunkban, talán valahol távol-keleten népek, akiknek írói, költői meglett korukban abból élnek, hogy napszámba járnak, vagy a vasútra dolgozni a mindennapi kenyérért, mert írásaikból nem telik magukra és a családra, hogy abból megélhessenek.” Veres Péter írta magáról, Sinka Istvánról, Szabó Pálról, Nagy Imréről, Somogyi Imréről s mind a többi magával egysorsú szegényről, akik abban az időben szóltak-írtak-vádoltak-alkottak éhbéren, keserves kenyéren valahol a magyar ugaron, ahol a szép szóért csengő pengőkkel sehol sem fizettek Magyarországon. így tartott 1896-tól 1942-ig Nagy Imre teljes életén át. Vékonyka versesfüzetecskéjét, mely egyszer megjelent, magának kellett volna árulnia vásárban, de nem volt ereje, hogy kikiáltsa: „...eladó a könyvem, az álmom, amit eddig sírtam s álmodtam, a pókhálós magyar pusztákon.” Ú gy tűnt el, mint határok felvert pora, ha már megállt a szél, sokáig nem is szóltak róla. Pedig hányszor virrasztón hodályok homályában szomorúan, sorsverte magyar parasztok fölött, akik nem sejtették róla: arany volt a sárban, de életében a sárból nem emelte föl senki. Fábián Gyula
