Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-06 / 233. szám
mpr a n nlKJLAr XXXVII. ÉVFOLYAM, 233. SZÁM Ára Telemagazinnal 19,50 forint 1993. OKTÓBER 6., SZERDA Október 6-án, a magyar nép gyásznapján vértanúinkra emlékezünk, akik a szabadságért áldozták életüket. A magyar történelemben nem egyedülálló helyzet, hogy a nemzeti függetlenségért vívott harc elbukik, hőseit kivég- zik. De a diktatúrák megtorlásai soha nem tudták letörni a szabadságvágyat, eltiltani azokat az eszméket, amelyekért a vértanúk életüket adták. Az elnyomó rendszerek mindig megsemmisültek, és végül a szabadság eszméje diadalmaskodott. A hősök és vértanúk áldozata tehát sohasem volt hiábavaló, így volt ez 1849-ben és 1956-ban is, ezek a hősi szabadságharcok példaként állhatták a jelen és a jövő nemzedékek előtt. Felhívunk minden magyart, hogy ne csak lélekben és gondolatban, hanem látható módon, a házak fellobogózásával is emlékezzék meg nemzeti ünnepünkről, október 6-áról. Felkérjük az oktatási intézmények oktatóit, hogy tanítványaik előtt ők is emlékezzenek meg a magyar szabadság mártírjairól, nem csak 1849. október 6-a, hanem a világháborúk és 1956 hőserői is. A Kereszténydemokrata Néppárt Elnöksége Felső sor balról jobbra: Damjanich János, Aulich Lajos, Gróf Vécsey Károly, Knezic Károly, Nagysándor József, Láhner György Alsó sor balról jobbra: Poel- tenberg Ernő, Schweidel József, Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos, Gróf Leiningen-Wester- burg Károly Forradalom, szabadságharc, megtorlás Néha a katonák még pontosabban tudják, mint a politikusok, hogy a helytállásnak értelme van. Nemcsak az emberi tisztesség követeli meg, hanem az a felelősség is, amely- lyel a jövőnek tartozunk. Egy nemzet igaz forradalmait túlerővel, külföldi segédcsapatokkal le lehet verni, elkövetkezhetnek a megtorlás szörnyű hónapjai és az abszolutizmus sötét és korlátolt évei, magát a gondolatot, egy nemzet isten- és természetadta jogait mégsem lehet örökké lábbal tiporni, egy ország emlékezetét nem lehet örök időkre eltorzítani. Amikor 1849. október 6-án a tábornokok útnak indultak a vesztőhelyre, irigylésre méltó lelki nyugalmuknak egyik oka az volt, hogy a múltra visszatekintve joggal érezhették: teljesítették a kötelességüket, megtettek mindent, só't többet, mint amit ember megtehet. A másik ok pedig, hogy tudták, mennyire igaza volt a szabadságharc utolsó fővezérének, tábornoktársuknak, Görgey Artúrnak, amikor ezekkel a szavakkal zárta az ország polgáraihoz intézett búcsúszózatát: „Mit istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal, s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet. ” Ez a mondás nem üres és nagyhangú kijelentés, hanem egyszerűen igaz. Igaz volt a XIX. században, 1848—1849 után, és igaz volt a XX. században, 1956 után. A győztesek mindkét esetben azzal hivalkodtak, mint Haynau, hogy: „Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon.”A történelem soha nem a Haynauknak ad igazat, hanem azoknak, akiket vérpadra küldtek, akik tiszta szívvel és emelt fővel álltak bíráik és hóhéraik elé. Olvassuk csak végig a névsort: Kiss Ernő altábornagy, Dessewffy Arisztid és Schweidel József tábornok és Lázár Vilmos ezredes, akiket agyonlőttek; Aulich Lajos, Damjanich János, Knezic Károly, Láhner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Török Ignác és Vécsey Károly tábornok, akiket felakasztottak. Illik emlékezni ezekre a nevekre, és illik helyesen írni, ahogy most megtettük, ezeket a neveket. És illik felidézni azoknak a nevét is, akiket Aradon, bár nem október 6-án végeztek ki: Ormai Norbert ezredes, Kazinczy Lajos ezredes, Hauk Lajos alezredes. És azokét is, akiket október 6-án, de nem Aradon öltek meg: Batthyány Lajos, az első felelős kormány miniszterelnöke és Fekete Imre népfelkelő, kóspallagi paraszt, akikkel, szépen példázva a nemzeti egységet Pesten végeztek, sőt a legfrissebb kutatások szerint Pécsett is agyonlőttek két embert október 6-án: Vertike Gábort és Szilva Jánost. Ezek az emberek a legtöbbet adták a hazáért, amit ember adhat, azt az egy szem életüket. Ezt azonban egy nemzet érdekeinek következetes képviseléséért adták oda, sőt Petőfi szaváért, a világszabadság szóért, hiszen a legszentebb népjog harcát vívták a bitor zsarnokság ellen, hogy megintcsak Görgey szavait idézzük. Valamennyien elmenekülhettek volna, de nem tették, a szó szoros értelmében mindhalálig megtartották a magyar alkotmányra tett esküjüket. Elmenekülhettek volna, de ott csengett a fülükben — sokan még idézték is közülük — a Szózatból az a nem feledhető sor, hogy „itt élned, halnod kell”. Ezért válhattak eleven példaképévé minden idők magyar forradalmárainak és reformereinek. Ezért emlékezünk rájuk minden esztendőben és minden letiport magyar forradalom évfordulóján. Ezért volna kötelességünk végre megírni ezeknek a tábornokoknak a hiteles életrajzát, az apró tényekből megszőni végre a hozzájuk méltó halotti leplet, mert adósaik vagyunk. Adósai vagyunk a herkulesi erejű hatalmas Damjanichnak és a kicsi, szemüveges Knezicnek, a köszvé- nyes, öreg Aulichnak és a sugárzóan fiatal Leiningennek, a tüdővészes Nagysándornak és a bikanyakú Poeltenbergnek, az öles Des- sewffynek és a huszárhoz illően alacsony Schweidelnek, a családapa Láhnernak és a kalandot kereső Vécseynek, a gazdag Kiss Ernőnek és a szerény Lázárnak, meg annak a kiváló hadmérnök Török Ignácnak, aki nyugodt lelkiismerettel és nem szűnő szakmai érdeklődéssel olvasta még a kivégzés hajnalán is nagy francia hadmérnök társának, Vauban generálisnak híres könyvét a várépítés rejtelmeiről. Poeltenberg tábornok, mikor összegyűjtötték a vértanúkat, hogy meginduljon a gyászmenet ki az akasztófákhoz, végignézett társain és ezt mondta: „Szép kis deputáció megy az úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje .'’’Emlékezzünk hát, idézzük fel magunk előtt megint egyszer a deputáció tagjait, a magyar Golgota vértanúit. Katona Tamás Pest megyei országgyűlési képviselő Akit a hóhér másodiknak szólított Török Ignác Török Ignác egyike volt annak a tizenhárom magyarnak, akiket Aradon végeztek ki 1849. október 6-án. Mérnökkari ezredes, 1795. június 23-án Gödöllőn született. Bécsi akadémián végzett. A mérnökkarba hadnagyi rangban lépett. 1838-ban kapott kinevezést a nemesi testőrséghez, ahol az ideiglenes és tartós erődítések tanára lett. Tanítványai között találjuk Görgey Artúrt és Klapka Györgyöt is. A forradalom előtt Lemberg- ben, később alezredesi rangban Zágrábban szolgált. 1848-ban helyezték Komáromba. Itt tűnt fel szaktudásával. 1848—1849 telén Komárom erődítését, kiépítését szervezte meg. Windischgrätz sikerei után Komárom parancsnokát, Majtényit, aki a vár átadására készült, a vár tisztjei lemondásra kényszerítették, és a parancsnokságot a legidősebb tisztre, Török Ignácra ruházták. A döntést a kormány megerősítette, és január 28-án tábornokká nevezték ki. Török, mint jó katona, kötelességét becsületesen teljesítő hazafi, az események alakulását tudomásul vette, de maga is érezte, hogy alkalmatlan a vár parancsnokságára. 1849 áprilisában Lenkey váltotta le. A kormány utasítására a felszabadított Budára rendelték, majd Szegedre, hogy a Tisza jobb partján sáncokat emeljen. „Amennyire lehet — nyilatkozott — ezen 80-100 000 emberre kiszámított sánczokat rendezni fogjuk, de ha megbukunk, felakasztanak.” Életének utolsó órájában még Vauban erődítési munkáit tanulmányozta. A hóhér másodiknak szólította.
