Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-05 / 232. szám
Ü PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. OKTOBER 5.. KEDD Látogatóban egy nívó-díjas néprajzkutatónál Aki múltunk darabját megmentette Szerencsések azok az emberek, akik rátalálnak a személyiségükhöz illő életpályára. Bíró Friderika néprajzkutató közülük való. Legalábbis ez volt az első benyomásom szavai hallatán a nívó-díj átvételekor, amelyet a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Nyugat-Dunántúl tájegységének megvalósításáért végzett negyedszázados gyűjtő-, kutató-, építő- és lakberendező munkájáért kapott. — A díjat a parasztemberek érdemlik, akikkel az Őrség és Göcsej településein megbarátkoztam. Mert tőlük tanultam mindazt, amit itt úgy-ahogy megvalósítottam. Örülök a kitüntetésnek, de mégjobban annak, hogy a tájegység házainak és berendezéseinek egykori tulajdonosai eljöttek, és rábólintottak arra, amit végeztem — mondta a díj átvételekor. E szavak keltette első benyomásaim csak megerősödtek, amikor később Bíró Friderika pályájáról beszélgettünk. Egy szeretetre méltó és szere- tetet adó személyiséget ismertem meg e nyugodt és derűs asszonyban, aki barátokra lelt mindenütt, ahol csak megfordult: tudós néprajzosok és parasztemberek között egyaránt. A népi kultúra vonzásában — Érettségi után véletlenül kerültem dolgozni, a Néprajzi Múzeumba. A kedves munkatársak „fertőztek meg” a népi kultúra szeretetével — emlékezett Bíró Friderika. — Később, egyetemi éveim alatt is visszajártam hozzájuk, és ők beszéltek rá, hogy a népi építészettel és tárgyi kultúrával foglalkozzak. Tanáraim tanácsára jutottam el életemben először az archaikus és kevésbé feltárt Göcsej Szalafő településére, hogy építészetéből és néprajzából szakdolgozatomat megírjam. Szalafőre barátok nélkül, egyedül érkezett. Megható, ahogy egyik visszaemlékezésében érzelmeiről ír az egész napos, sikertelen szálláskeresés után: „Egy mező közepén álltam reményvesztetten, a nehéz csomaggal, és kilátástalannak láttam mindent.” Aztán mégis valahol befogadták — nemcsak a házba, de a két hét elmúltával a szívükbe is. Lakhelyén és az egész faluban. — Sorra jártam minden házat — mesélte. — Lerajzoltam berendezéseiket. Főként az idősebbek otthonában még teljesen századfordulós miliőt találtam. Beszélgettem az emberekkel, és sokukkal máig tartó barátságot kötöttem... 1968-ban a Falumúzeumban vállalt állást, mint a Göcsej és az Őrség tájegység felelőse. Kezdő munkatársként azonnal a kiválasztott épületek bontására és a néprajzos dokumentáció elkészítésére küldték. — A munka és a hosszú beszélgetések során világosodott meg előttem mindaz — emlékezik —, amit a házak építéséről, szerkezetéről, anyagáról a könyvekből megtanultam. 1972-ben már más emberként írtam „Az őrségi ház és lakáskultúrája" címen doktori disszertációmat, később könyveimet is. Huszonöt éven át jártam vissza gyűjteni és kutatni, de meghívtak keresztelőkre, esküvőkre, és sajnos a régi barátok temetéseire is... Sokszor férjemmel, Für Lajossal együtt. Szokásrend és bírószoba Újra Szalafőre terelődött a beszélgetés. — Szalafőn egy hagyományos nagycsaládnál laktam — mondta —, ahol a családtagok még a hatvanas években is a régi szokásrend szerint végezték feladataikat, vállalták szerepüket. Később megéltem, hogy a fiatalabbak felrúgták e szokásrendet, noha továbbra Bíró Friderika: Mindent a parasztemberektől tanultam Vimola Károly felvétele is több generáció élt együtt ugyanabban az épületben. Ba- jánsenyén megismerkedtem egy asszonnyal, akinek sógora 1930-ban bíró volt. Hosszú beszélgetéseink alatt megértettem, milyen szerepe volt a választott tisztségviselőknek a közösség összetartásában és irányításában. Az asszonytól kapott értékes dokumentumok, tárgyak és bútorok mellé gyűjtöttekkel rendeztük be bagladi házunk bírószobáját. A göcseji és őrségi emberekkel beszélgetve lettem otthonos faboronás házaik építési módjaiban és díszítéseiben, és tudtam meg sokmindent építkezéseik és gazdálkodásuk modernizálásáról, eszközeik korszerűsítéséről a múlt század végén. Sok emberrel kellett beszélgetnem addig is, míg egységes kép alapján tudtuk berendezni a rédicsi ház ravatalozó szobáját... — Nem sajnálta-e a szép, régi házakat elbontani, és eredeti helyükről elvinni? — merült fel óhatatlanul a kérdés. — Az elmúlt negyven évben sok házból kihaltak, és a fiatalok pusztulni hagyták őket. Nem tudja elképzelni, milyen rettenetes látvány fogadott például a skanzenbe hozott rédicsi házban, amely oda- érkezésünkkor már három éve lakatlanul állt. Ezeket a házakat már nem lehet modernizálni —, mondja egy olyan ember határozottságával, aki sokat látott időseket kisablakos szűk, dohos szobákba zsúfolódva lakni. — Van azonban az őrségben egy olyan, a századfordulón dívó háztípus, amelyet kényelmes otthonná lehet varázsolni, és ismerek is helybélieket, akik ezekben a csodálatos házakban laknak. Az új közösség — Feléleszthetők-e a már- már elfeledett régi hagyományok, és válhatnak-e közösség- formáló erővé? — Az idők megváltoztak, a régi életformát már nem lehet az emberekre erőltetni. Újfajta közösségeket kellene kialakítani, ahogy például Dániában vagy Franciaországban láttam. Akár a ma is életképes néhány szokás felelevenítésével, csak ezt valakinek vállalni kellene. A széthullott falu- közösségnek erre igen nagy szüksége lenne. — Van-e megfelelő szakmai utánpótlás? — Néhány fiatalról tudok, és ezeket szárnyaim alá veszem, ahogy rólam is gondoskodtak annakidején. Elviszem őket gyűjtőútjaimra, s amit csak lehet, megtanítok nekik. De sok mai fiatalból hiányzik a néprajzos munkához elengedhetetlen lelkesedés —, mondja Bíró Friderika, akinek az élete a szakmája. — Amikor a házak berendezését az általam gyűjtött több mint kétezer tárgyból válogattam, döbbentem rá, hogy az emberek mellett a tárgyak kerültek a szívemhez a legközelebb a hosszú évek alatt. — Megváltozott-e a pályája, amióta férje miniszter lett? — kérdeztem végül. Kicsit zavarba jött a kérdéstől, de aztán határozott „nemmel” válaszolt. — Féljem persze régen részt tudott venni munkámban. Együtt állítottuk össze azt a kilenc kérdéskört felölelő ívet is, melyet módszeresen végigkérdeztem a falvakban. A beszélgetések mintegy négyezer gépelt oldalt tesznek ki. Férjem gyakran elkísért gyűjtőútjaimra is, és ezek a szép közös csavargások nagyon hiányoznak. Végezhetem munkám, de egymás szakmai gondjainak megbeszélése helyett manapság jobbára csak az ő problémái kerülnek szóba. De ettől nem felejtem el, amit férjemnek köszönhetek. Legtöbb köszönnivalónk, persze, nekünk marad, akik számára Bíró Friderika megmentette értékes szellemi örökségünk egy darabját: munkájából ismerhetjük meg Göcsej és az őrség tárgyi néprajzának jórészét, azt a paraszti alkotótehetséget. amely építészetüket és tárgyi kultúrájukat színezi, gazdagítja. D. Veszelszky Sára Ideje szabadulni a gyanakvások rémétől Beszélgetés Sára Sándorral a Vigyázok vetítése után A mindenkori jelennek és feltétlenül a mának szól Sára Sándor „VIGYÁZOK” című filmje, amelyet a Velencei Filmfesztivál óta hazai közönség előtt az Érdi napok alkalmával vetítettek először, a 750. évfordulóját ünneplő Érd művelődési központjában. Könyörtelen, keserű valóságot tár föl a film — az ötvenes évek világát. Tipikusan magyar helyzet: a regényt, amelyből a film készült Domahidy Miklós — Svájcban élő magyar író — még az ötvenes években friss élményből írta, a film forgatását azonban 1993 januáijában fejezték be. Erről a témáról előbb szólni sem lehetett. A kisregénynyel a Protestáns Magyar Szabadegyetemen ismerkedett meg Sára Sándor, Svájcban, mert a kézirat itthon csak tavaly jelent meg könyvalakban. A történet egy baráti társaságra koncentrál, középpontjában Évával, a szép és izgalmas fiatalasszonnyal; Péter, a félje építészmérnök, házasságuk látszólag harmonikus. Az egykori jómódúak, illetve gazdagok társaságához tartoznak, akárcsak a szereplők többsége. A különböző korú és érdeklődési körű emberek a szegénység mellett is őrzik régi életformájukat, úgy, ahogy lehet, még akkor is, ha csak egy kávéra tudnak összejönni két-három hetenként egyszer, zenét hallgatni, beszélgetni. Kié az a kabát? A történet kiindulópontja az a pillanat, amikor kiderül, hogy milyen törékeny és védtelen ennek a rokoni-baráti körnek a harmóniája, s milyen könnyen férkőzik közéjük a félelem, a gyanú, a gyanakvás, a mások feletti ítélkezés azonnali reflexe: mindaz, ami a diktatúrák világára jellemző. Az egyik összejövetelen Éva egy „Vigyázó 123” jeligéjű titkos ügynöki igazolványt talál az előszobában, a fogasra akasztott kabátok alatt. A véletlenül kiesett igazolvány kérdések lavináját indítja el, s főleg azt; kié lehet? S ettől a pillanattól kezdve magánnyomozások, gyanakvások, árulások, megcsalatások folyamatos láncolata a film. Nem krimit akartak készíteni az alkotók, hiszen a belső drámákra, a lelki sérülések folyamataira helyezték a hangsúlyt. A színészek játéka, gesztusrendszere, a film stílusa arról beszél, hogy nem ragadtak le az alkotók az ötvenes éveknél, hogy a ma problémáihoz, félelmeihez, mindenkit gyanúsító gyanakvásaihoz közelítenek. Domahidy regényét Sára Sándor — társ a forgatókönyvírásban — drámaibbá hangszerelte saját élményeivel. Ezt jelzi a Gulag-szál a filmben: — Az eltűnt Ágiról üzenet érkezik orosz bélyeggel, s ez a rendező .Magyar nők a Gulágon” című dokumentumfilm-sorozatából szövődik át a filmbe. Az epikát drámaibbá hangolja, bár nagyon jól tudjuk, hogy nem ismerték az ötvenes években Magyarországon a Gulágot, s maga ez a szó el sem hangzik a filmben. A kor, ahonnan kimenekült — Az érzékenység, amely olyannyira jellemzi ezt a munkát — mondja a vetítés utáni beszélgetésen Sára Sándor — az írót dicséri, hiszen tiszta szemléletű, világosan látó könyvet írt már az ötvenes években arról a korról. A korról, amelyben élt, s amelyből elmenekült. — Hűen visszaadta a film az állandó gyanakvás és félelem légkörét, de én nem kaptam választ arra — hangzott el a közönség soraiból —, hogy tovább lehet-e feszíteni ma ezt a Sára Sándor (fotografika) rémséget, vagy tiszta vizet kellene önteni a pohárba? Sára Sándor komoly, meggyőző hangon válaszolt: nemcsak a kérdezőnek, de mindany- nyiunknak, s nemcsak ott, személyesen, hanem elsősorban a filmjével: — A gyanakvás légkörétől meg kell szabadulnunk minél előbb, különben barátságok, házasságok bomlanak föl napról napra. A vétkeseket meg kellene nevezni. Az emberek igazságérzete ennyit legalább megkívánna. Nevezzük meg a gyilkosokat, a hazaárulókat, s ők legalább kérjenek bocsánatok Már rég bujkál az életünkben a III./III.-as kérdés. Ki dolgozott, s ki nem a belügynek? Nem szeretném, ha sokáig a gyanúsítgatások légkörében élnénk — mondotta Sára —, mert az ahhoz vezetne, amit a film elénk tárt. Sok érdekes kérdést tettek föl az érdiek a film alkotójának, így tehát elemző párbeszéd alakulhatott ki; együtt gondolkodtak a párhuzamról, ami az ötvenes éveket összeköti a mával, a bennünk élő félelmekről, s arról is, hogyan szüntethető meg az évtizedek óta szinte a génjeinkbe ivódott „örökség”, a megalázó gyanúsítgatás és rettegés valakitől. A filmes új élményei Jómagam arra voltam kíváncsi, hogy Sára Sándor számára — aki oly sok, nagyszerű filmmel ajándékozott már meg bennünket — tartogatott-e valami jó, új élményt ez az alkotómunka, a „Vigyázok” forgatása. így válaszolt: — Jó volt Nagy-Kálózy Eszterrel dolgozni, mert hihetetlenül érzékeny művész. Én hagyom a színészeket dolgozni, nem szólok közbe, nem instruálok, ha csak nem ellentétes a szándékuk azzal, amit akarunk. A jelenetek zömét rá lehetett terhelni a főszereplőre. Ha kérnem kellett nagy ritkán valamit, a következő próbánál már megvalósította azt. Nagy dolog ez, hisz a színészek zöme nehezen mozdítható. Jó volt Törőcsik Marival dolgozni, akivel negyven éve nem találkoztunk egy filmben. Ugyanez vonatkozik a néhai Mensáros Lászlóra, akiről nem is gondoltuk akkor, hogy ez volt az utolsó szereplése. Tragikus élmény, és ugyanakkor nagyon jó, hogy játékával még egy üzenetet örökre rfnk hagy0tt- Ónody Éva A KŐOLAJ REGÉNYE Örömmel tájékoztatjuk, hogy a Hírlapkiadó Vállalat gondozásában megjelenik A kőolaj regénye dmú könyv. A 464 oldalas, sok fényképpel illusztrált könyv egy újabb ajándékozási lehetőséggel gazdagítja karácsony szent ünnepét Az olvasó, akit talán elsősorban természettudományos érdeklődésétől hajtva veszi kezébe dr. Szurovy Géza professzor könyvét, alig sejtheti, hogy milyen kalandos olvasmányra, az ismeretek miféle tárházára bukkant. A kőolajhoz egyre több látható és láthatatlan szálon kapcsolódik a technika és a gazdaság, minek következtében a kőolajkészletek kérdése a gazdasági és politikai függetlenség kérdésévé vált. A szénhidrogének hatványozott felhasználása súlyos - de a kőszénnél kevésbé jelentős - kihívást jelent a környezetvédelemmel szemben. A könyv erre is hangsúlyozottan felhívja a figyelmet. BkUbtr 15-H1500 R Mytfl, 1100 R-írt megrendelhet] b MM BtfvftiyM. MEGRENDELŐSZELVÉNY Megrendelem önöktől A kőolaj regénye című könyvet A könyv árát: 1100 ft-ot, a csomag átvételekor a kézbesítőnek fizetem ki (a Hírlapkiadó Vállalat átvállalja a postaköltséget). Kérjük, hogy nyomtatott betűvel töltse ki: Név: ............................................................................................................. H elység, irányítószám:...................................................................... Utc aházszám:..................................................................................... A megrendeléseket a beérkezés sorrendjében teljesítjük: A megrendelőszelvényt a Hírlapkiadó Vállalat Kereskedelmi Igazgatóságának a címére (1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3.) szíveskedjék elküldeni.
