Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-27 / 250. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP SZŰKEBB HAZÁNK 1993. OKTÓBER 27., SZERDA - 5 Látogatóban Zanathy bácsiéknál Tányércsörgés nélkül Eddig azt hittem, hogy akinek könnyen megy a toliforgatás, vérében van a rímelés, bizony hadilábon áll a számokkal. S fordítva: akinek a reáltudományok az erőssége, az nem jeleskedik a költészetben. Igaz. a kivételek erősítik a szabályt. így van ez a ceglédi illetőségű Zanathy Endre bácsival is, akivel elsőként egy szerkesztőségünkbe küldött karácsonyi verse útján ismerkedtem meg. Majd levelet is kaptam tőle, sőt személyes találkozásra is meghívott. Solymári vonattal Csepelre Váci híd a Duna fölött Mennél több információt hallunk Schamschula György közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter úrtól, annál több kérdésünk támad. így történt ez az október húszadikán Vácott rendezett fórum alkalmával is, ahol a közlekedésről, hírközlésről volt szó. Ezért fordultunk hozzá érdeklődéssel a fórumot követően. — „ Családunk igen nagy, eléggé kiterjedt, / Felneveltük szépen mi a négy gyermeket, / Korunk az elszaladt, nyolcvanon túl vagyunk, / Jóisten megsegít, még élni akarunk...” — idézem a verses üzenet első szakaszát, tudva, hogy a meglátogatott szerzőnél ezzel a köszönés helyett elmondott néhány sorral biztos sikerre számíthatok. Zanathy Endre bácsi — lapunk szorgalmas olvasója — ugyanis szerkesztőségünk múlt karácsonyi készülődése közben lepett meg bennünket e kedves, versbe szedett soraival. Természetesen meg is jelentek „információi” — ahogyan ő nevezte költeményét — ünnepi számunkban, s azóta keressük az alkalmat — soha egy percre sem szakítva meg a kapcsolatot az idős ceglédi emberrel s családjával — egy bizalmas négyszemközti beszélgetésre. — „Élni vágyódásunk a nagy család miatt van, / Ösz- szesen vagyunk már mi harminchaton. ..” — A második versszak első felénél leteszem a kezemben lévő vers szövegét, s akaratlanul is körülnézek. Egy kisszobá- ban kínált hellyel Endre bácsi. S ahogyan emlékezem, azok a helyiségek, melyeken verselve keresztül jöttünk, sem voltak nagyobbak, taka- rosabbak ennél a vendégmarasztalónál. Átlátok egy másik szobába is: idős emberek hálója lehet, vélem, mivel a feltornyozott dupla ágy, a falakon függő régi képek tévedés nélkül elárulják a helyiség rendeltetését; nos, az is hasonlóan a többihez, kicsi. — Szóval harminchatan? — Kérdezem immár saját szavaimmal, s e beszélgetést kezdeményező mondat megállíthatatlan szám- és adatáradatot indít el Endre bácsi részéről. — Olyan ez a ház, mint a fecskefészek: mindig hozzáhozzáépítettünk egy kicsit, aszerint, ahogyan a család szaporodott. Négy gyermekünk van: s nekik összesen tíz utódjuk. Sőt, már ugyanennyi dédunokát tartunk számon: négy leányt, s hat fiút. Persze nem él itt mindenki: csak egy fiunk, az ő egyik gyermeke a családjával, a kis ikrekkel lakik egy fedél alatt velünk. Ez a másik, szintén hozzáépített helyiség a miénk: feleségemmel ketten lakjuk ezt a szobát. Jövőre leszünk — reméljük, Isten kegyelméből — hatvan éve házasok... Merthogy nem múlik minden baj nélkül az életünk — kalandozik tovább az idős ember: nyolcvannál is több megélt esztendő gazdag tapasztalata kavarog fejében, hihetetlen szellemi frissességgel. — Nagyon beteg a feleségem. Erősen mozgáskorlátozott, két bottal is nehezen jár. Aztán már háromszor is kapott agyembóliát. Úgyhogy nem merjük egyedül hagyni szegényt. Most azonban nincs itthon — tekint akaratlanul is Endre bácsi az üres közös szoba felé —: kórházba vittük, mert az orvosa műtétet javasolt! Hiába szedte ugyanis azt a rengeteg fájdalomcsillapítót. nem múlt el tőle a szenvedés. A szakemberek ígérik, ha a műtét sikerül, még táncolhat is a hatvanadik házassági évfordulóján. Roland és Zoltán, az ikrek érkeztek haza: természetesen édesanyjukkal, hiszen a kicsik még egy esztendősek sincsenek. Endre bácsi a beszélgetést hallva fiatalos hévvel ugrik az ajtóhoz. — Gyertek be egy pillanatra — szól ki az unokának —, s hozd be a dédiket is. Aztán mégis mi megyünk ki a kis konyhába, mivel nem akarjuk kizökkenteni a kicsik mindennapos, ebéd előtti életét. Endre bácsit figyelem: mintha harminc- vagy negyvenéves lenne, s mintha csak a sajátjaihoz hajolna le. Olyan fiatalosan, s olyan örömmel nyúl a kicsikért, hogy szinte el is feledem egy percre, hogy Endre bácsi és az ikrek között több mint két emberöltőnyi távolság van... — Tudja, a hatvan év nem megy alatt sok, megszámlálhatatlanul sok tapasztalatot szereztem — mondja Endre bácsi, ismét a vendégmarasztaló kisszobában kínálva hellyel. — S bár az átélt élmények egy jelentős része a közéleti szereplésemhez, a politikához, a társadalmi eseményekhez kapcsolódik, igazán maradandónak mégis a személyes élményeket érzem. Például azt, amikor jöttek a gyermekek, egyik a másik után. Vagy amikor az utolsót, már kifelé a gyermekvállaló korból — mégis elfogadtuk. Gondoltuk: ő lesz majd idős korunkban az eltartónk. Úgyszintén soha nem felejthetem el, s gyakran nevetünk is rajta az asszonnyal, azokat a hétköznapi vitákat, a gyermeknevelés közben adódó nézeteltéréseket. Mindig azt mondtam erre: tányércsörgés nélkül nem megy. S már haladt is minden tovább a maga útján... Hosszasan, megszakítás nélkül mesélt Endre bácsi. Részletekbe menő emléki- dézgetése közben markáns életút, szigorú elvek, következetes, de szeretetteljes nevelési elképzelések körvonalazódnak szavaiból. — Talán az volt a legfontosabb az elmúlt évtizedekben — tekint vissza a múltba Endre bácsi —, hogy soha nem mutattunk rossz példát a gyerekeknek. Tőlünk mindig csak szeretetet, szép, barátságos szavakat hallhattak, tapasztalhattak. Előttük, a mi házasságunk, a lehető legharmonikusabb párkapcsolatnak látszott, s az is volt a valóságban is. Bármi probléma adódott a hatvan év alatt, azt mindig megbeszéltük, s igyekeztünk kölcsönösen egymáshoz igazítani elképzeléseinket. A gyerekek tehát ezt látták, ezt tapasztalták, ezt vihették magukkal mint utódnevelési módszert. S még valami eszembe jutott, amiről ugyan ma már nem szívesen beszélnek, de szerintem meghatározó a gyermeknevelésben, a család egységének megtartásában az, hogy nálunk a szülőnek mindig tekintélye volt, a gyerekeknek — talán azáltal is, hogy soha nem engedtük tegezni magunkat — tisztelniük kellett szüleiket. Hatvan év tapasztalata mondatja velem, hogy a szigor, s a szeretet egymásnak édestestvérei a családban. Endre bácsi nagyon várja már haza feleségét: naponta jár be hozzá a kórházba, s igencsak készül az otthoni fogadásra. Maga is abban bízik, hogy egy jól sikerült operáció megszabadítja — hátralévő életében — a nagy fájdalmaktól „Mamukát”. — Merthogy még táncolni akarok vele a házassági évfordulónkon — mondja búcsúzóul, s még kacsint is egyet. Úgy, ahogyan talán nyolcvanegynéhány éve tette annak a lánynak, akiből Mamuka lett. (mailár) — Miniszter úr! Ön beszélt egy érdekes közlekedési tarifarendszerről, amely egységesen lenne alkalmazható a főváros és a vidék személyforgalmában. Volna szíves bővebben szólni erről? — Közlekedési szövetséget akarunk létrehozni, melynek keretében a főváros a Budapesti Közlekedési Vállalaton keresztül, a minisztérium pedig a MÁV és a Volánbusz által venne részt ebben. A főváros és az agglomerációs övezet közlekedési viszonyait szeretnénk javítani. Ha valaki ma, például Vác deákvári negyedéből indul el, akkor három átszállással, három jeggyel, vagy bérlettel jut el Budapestig. Három különböző támogatási rendszerben kapja az állami hozzájárulást. A három céget, a MÁV-ot, a BKV-t, a Volánbuszt úgy kellene egyesíteni, hogy egy jegygyei, vagy egy bérlettel lehessen utazni. Ehhez meg kell teremteni a közlekedési kapcsolódásokat. Például szeretnénk, ha a Budapesti körvasút is bekerülne ebbe a megoldásba. Elképzelhetnénk, hogy Solymárról mondjuk A piliscsabai Lieber Ferencné Gombos Anna volt az egyike annak a tíz nagycsaládos édesanyának, aki nemzeti ünnepünk alkalmából oklevelet, és pénzjutalmat vehetett át a Pest Megyei Hadkiegészítő Parancsnokságon. Esetében az elismerést az indokolta, hogy 14 gyermeke közül — egyikük már nem él — 7 teljesítette becsülettel a katonai szolgálatot. Anna néni egy erdélyi faluban, Aranyostordán született. Hat éves volt, amikor édesapja döntése nyomán a család Magyarországra, azon belül is előbb Tokodra, majd Piliscsa- bára költözött. Itt ismerte meg, szinte még gyerek fejjel LieNagykátán már a nemzeti ünnepet is a következő hét végi második világháborús emlékmű felavatásának jegyében rendezték. Az ünnepséghez kapcsolódó kamarakiállításon az emlékmű két alkotójának Seres Jánosnak és Szórás di Zsigmondnak adtak lehetőséget a bemutatkozásra. Kő Pál szobrászművész tanítványai „a hagyományok és a modern útkeresés egyensúlyát igyekeznek megteremteni” — hangsúlyozta megnyitójában dr. Pálmány Béla, az OrszágCsepelre lehessen utazni. Ez hasonlóan működik Európa legtöbb nagyvárosában. Ehhez ki kell építeni a MÁV utasforgalmi berendezéseit, a vasútállomásokhoz csatlakozniuk kellene a villamos- és autóbusz-állomásoknak. így lehetne egy megfizethető kombinált bérlettel közlekedni. Bécsben csinálták meg ezt a leggyorsabban. Részlegesen két év alatt. Nálunk gondolom, hogy öt-hat év alatt oldhatnánk meg.-— A dunai hidak a mi vidékünkön mindig az érdeklődés középpontjában vannak. Az ön által említettek építésére pontosabban mikor és hol kerül sor? — A szekszárdi híd alapkövét ebben a hónapban fogom elhelyezni. A másik dunai híd Dunaújvárostól északra, Rácalmás térségében épül. A harmadik lenne számításom szerint a váci híd. Még nem tudom, hogy azt mikor kezdjük el. Ettől függetlenül jövőre fogunk hozzá a Budapesttől északra épülő híd munkálatainak előkészítéséhez. — Elhangzott az is, hogy számíthatunk külföldi vonatber Ferencet, aki akkoriban a Dorogi Szénbányák Vállalatnál dolgozott. Ismeretségükből szerelem szövődött, s 1951-ben összeházasodtak. Anna néni volt üveggyári munkás, dolgozott a dorogi magasépítőknél, illetve később Piliscsabán egy étterem üzletvezető-helyetteseként, s csak harmadik gyermekének születése után maradt végleg otthon. Összesen kilenc fiúnak és öt lánynak adott életet. Családját az elmúlt évtizedek során több súlyos megrázkódtatás érte. Férje egy, a bányát elárasztó vízbetörés nyomán felfázott, tüdejét műteni kellett, s mivel nem tudott togyűlés Levéltárának vezetője, aki mint történész elsősorban a második világháborús emlékmű felállításának jelentőségét méltatta. „Olyan gesztus, lehetőség ez az esemény — mondotta — amelyben Nagykáta város közönsége végre szembesülhet saját huszadik századi történelmével. Azzal az évszázaddal, amely lényegében a Szarajevónál elkövetett merénylettel kezdődött, s 1991-ben fejeződött be, amikor a Szovjetunió szétesett. E század zaklatottsászerelvények behozatalára. A Dunakeszi Járműjavító dolgozói, közeli családtagjai, s egyáltalán, akik ismerik a gyár múltját, jelenét, ilyenkor mindig szóvá teszik: Megvan még az a szakmai gárda, aki egykor itt új kocsikat tervezett. Miért nem számítanak rájuk? Mi lesz tehát a járműjavító szerepe ezek után? — A német partnerekkel kötött megállapodás szerint a vagongyártást is újraélesztjük. Ehhez meg kell teremteni a műszaki feltételeket, ami német hitelből történik. így Dunakeszin javítani is fognak, de új kocsikat is gyártanak majd. — Végül egy kisszerűnek látszó kérdés, de nem az. Élet- biztonságról van szó. A vasúti rendőrséget is érinti ez. Jómagam már kerültem olyan helyzetbe, hogy Budapest és Vác között meg kellett állítanom a szerelvényt és mentőt hivatnom, mert a sínek mellől a kocsiba dobott kő életveszélyesen talált el egy utast. Ez évek óta ismétlődik Mit lehet tenni? — Sajnos, tudok erről. Nemcsak ezen a vonalon, majdnem mindenütt előfordul. A fórum keretében is beszéltem a hazai közállapotokról. Rendet kellene teremteni. Mint azt már kifejtettem: A kultúrált közlekedéshez, kultúrált emberek is kellenek. vább dolgozni, leszázalékolták. Mátyás fia egy üzemi baleset során olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy ma százszázalékos rokkantként tizenkilenc éves húga, Noémi gondozására szorul. A Lieber család rendkívül összetartó, nagy ünnepeken a faluból elköltözött egy-két gyerek is hazatér a szülői házhoz. Karácsonykor, húsvétkor, születésnapok alkalmával huszonkét unoka veszi körül a nagyszülőket, akik vallásos meggyőződésük alapján, lelkiismeretük szavára hallgatva vállalták a nagycsaládosok áldozatos életét. ga, szaggatottsága, a világháborúk tragédiája, az országnak, a kis közösségeknek ehhez való viszonya fejeződik ki a leendő emlékműben, de a két fiatal alkotó korábbi munkáiban is. A két' művész vállalja gyökereinket, múltunkat — miképpen vállalnia kell ezt minden magyarnak — s ilyen alapon keresi helyünket Európa közepén.” Á kiállítás október 31-ig tekinthető meg 9 nagykátai városi könyvtár kamaratermében. (tóth) Kovács T. István Összetart a nagy család Örömök és tragédiák R. Z. Emlékműavatásra készülődnek Nagykátán Szembesülnek a történelemmel
