Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-13 / 239. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. OKTÓBER 13., SZERDA 13 Demszky, a vétlen... A Pest Megyei Hírlap szeptember 21-i számában Jo- cha Károly aláírással cikket közöl „Demszky lapocskáiról” címmel. Múlt hét pénteken a főpolgármester úr sajtótájékoztatót tartott a Városházán a főváros „Zöldütemű Programjáról”. A sajtótájékoztatóra természetesen a Pest Megyei Hírlap is meghívót kapott. A cikkből azonban az derül ki, hogy Jocha úr nem volt jelen, a televízióból származó információkra hagyatkozik, és valótlan tények egész sorára alapozza cikkében megfogalmazott véleményét. „A vélemény szabad” — én is így gondolom —, de ha egy vélemény tényekre kívánja alapozni hitelességét, elemi követelmény, hogy maguk a tények hitelesek legyenek. Vegyük sorra ezeket a tényeket: 1. A cikk ismételten azt állítja, hogy a fővárosi kétütemű-tulajdonosok kényszerválasztás elé vannak állítva. Sőt, terrort emleget. Valójában a fővárosi Trabant- és Wartburg-tulajdo- nosok — és ez a program minden egyes részére vonatkozik, most és a jövőben is — maguk döntenek, hogy részt vesznek-e a programban vagy sem. A cikk állításával ellentétben tehát senki nem áll „kényszerű válás előtt”. 2. A cikk azt állítja, hogy Demszky Gábor a „tilosban parkoló gépkocsikat könyörtelenül elszállíttatja”. Demszky Gábornak és a Fővárosi Önkormányzatnak az autóelszállításokhoz semmi köze. Ha ez ügyben a cikkírónak valami nem tetszik, észrevételeit a BRFK-nak címezze. 3. Jocha úr megint csak nem saját értesülésére, hanem egy napilapra hivatkozva azt állítja, hogy Demszky Gábor éves jövedelmének 65 százalékát egyszerű jutalomként idén májusban felvette. Demszky Gábor a Fővárosi Közgyűlés által megszavazott jutalmat nem vette föl, mint ezt önök is bármelyik napilapból megtudhatták. Végezetül én állítom azt, hogy a Pest Megyei Hírlap cikkírója nem sorozatos félreértések vagy tévedések áldozata, vagyis nemcsak abban marasztalható el, hogy hamis és ellenőrizetlen tényekre alapozza rosszindulatú szociális demagógiáját, hanem abban, hogy véleményének alátámasztására az általa is jól ismert tényeket tudatosan meghamisítja. Ez minden írott és íratlan szabály szerint elítélendő. Révai Gábor sajtófőnök * Valóban nem voltam jelen szeptember 17-én, pénteken azon a bizonyos „zöld- ütemű” sajtótájékoztatón, de a televízióban este látott Demszky-rövidítés is bőven elég kételyt ébresztett bennem. Ha a terror kifejezés túlzónak hat a városházán, ám legyen, akkor megelégszem azzal, hogy több mint enyhe presz- szióval állunk szemben. Annál is inkább, mivel én rosszindulatú szociális demagógiával vagyok illetve, Demszky úr viszont csak egyszerűen nem akar tudomást szerezni a „kétüteműek” átlagának — s nem a cserealkalommal élni tudó- akaró néhány százaléknak! — az anyagi lehetőségeiről, életszínvonaláról. Fenntartom, mint antiszociális, demagóg valaki a véleményemet: a főpolgármester úr először inkább parkolóhelyet létesítsen, s csak akkor „törődjön bele” a válogatás nélküli autóvadászatba, a rendőrségi mezbe bújtatott pénzgyártásba, amihez a főváros első emberének „természetesen” nincs semmi köze. Elmarasztaltattam jól ismert tények tudatos meghamisítás miatt is. Amíg is az idézett „minden írott és íratlan szabály szerint” elítélnek, szelíden hadd kérdezzem meg: a rosszindulatú szociális demagógiát nem inkább a békásmegyeri robbanásos balesetet követő főpolgármesteri ajánlásnál kellene keresni? Elvégre Demszky úr ott akart katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánítást a miniszterelnöktől, ahol az egyébként rendkívül sajnálatos, emberéleteket követelő katasztrófa után három emelet helyreállítását, párhuzamosan pedig egy-két tucat lakáscserét kellene saját hatáskörben elintézni. Ha ennek az — ismétlem, rendkívül sajnálatos — esetnek a megoldása meghaladja a főpolgármester saját lehetőségeit, akkor már csak azt nem értem: milyen bravúrokat kellett végrehajtania Demszky úrnak ahhoz, hogy a közgyűlés már az első félévben megszavazhatta azt az állítólag fel nem vett jutalmat... Jocha Károly Suttog a város A város, amely suttog: Százhalombatta. .. Lopások, sikkasztások — hogy ne mondjuk: nyílt rabHISTÓRIA Richard Bright keszthelyi emlékei 1814-ból (III.) Amikor ily nyíltan beszélek a magyar főurak börtöneiről, távol áll tőlem, hogy felindulásomban bíráljam őket. Úgy tekintem mindezt, mint a legmindennapibb jelenségek egyikének érdekes példáját, ez pedig: az emberi léleknek azon képessége, hogy közönyösen szemléli azt, ami állandóan előtte van. Ha idegenekkel beszélünk, mi mindent nem hallunk saját szokásainkról, úgyhogy szinte hajlandók volnánk megkérdezni, valóban olyanok vagyunk-e, mint amilyennek mások látnak bennünket. És milyen öntudatlanul csukva lehet a magyar nemes szeme a nép nagy tömegének sok, fontos létfeltétele előtt! Pedig e néptömeg révén és bizonyos fajta rendszerváltozás árán az ország szilárdabb közbiztonságra és nagyobb jólétre, a földesúr pedig hatalmának és vagyonának példátlanul álló növekedésére számíthatna. Délután megnéztük az erdészeti iskolát és a zeneiskolát. Tiszteletemre a grófi ösztöndíjasok nagy zenekara, melyben egy-két erdészhallgató is játszik, néhány kitűnő darabot adott elő. Azután Liebald tanárral meglátogattam azt a toborzótisz- tet, akivel a gróf asztalánál találkoztam. Arra akartam megkérni, hogy kedvemért adassa elő embereivel a to- borzó táncot; szerencsétlenségemre azonban a katonák már elmentek más városba. Igen sajnálom, hogy elmulasztottam az alkalmat, amikor ezt a nemzeti táncot a maga tökéletességében láthattam volna. A táncosok díszes ruhát viselnek, hogy felkeltsék a fiatalok érdeklődését és katonának csábítsák őket. A tánc lassú és kimért lépésekkel kezdődik, de amint halad, minden ütemnél élénkebbé válik. A táncolok tapsolnak, csizmájukat veregetik vagy összeütik a bokájukat, amíg végre, a parasztok maguk is tűzbe jönnek. (Csak parasztoktól láttam ezt a táncot.) De azt mondják, hogy a katonák a hatás kedvéért túloznak is, szinte őtjöngenek, és abba nem hagyják, míg sarkantyújuk darabokra nem törik, és ők maguk ösz- sze nem roskadnak a fáradtságtól. Vacsoránál a gróf, akinek minden vágya az volt, hogy minél tovább részesítsen vendégszeretetében és állandóan érdekességekkel foglalkoztasson, megkérdezte, mi a másnapi tervem. Amikor azt a kívánságomat nyilvánítottam ki, hogy szeretném megnézni azt a gazdaságot, amelyben a bivalycsordáját tartja, abban állapodtunk meg, hogy a prefektus befogat négy lovat, és a számvevő, aki mindent el tud magyarázni, elkísér Keresztúrra. Csakugyan, másnap reggel hét órakor elindultunk, és hamarosan ott voltunk a kompnál, amely- lyel át kellett kelnünk a tavon. Négy igen jó hajót találtunk itt, amely állandóan jön-megy. Viteldíjat a révész csak a parasztoktól és kereskedőktől szedhet. A rangbéli, azaz nemes ember nem szólítható fel fizetésre, még szekeréért és lováért sem; a katonai személyek, természetesen, nem fizetnek. Az átkelés majdnem egy óra hosszáig tartott. Az út második felét olyan vágásban tettük meg, amelyet az állandóan ide-oda járó komp nyitott és tartott nyitva a nádasban. Valóságos csatorna volt ez. Több halászt is láttunk, amint lélek- vesztőjével utat tör magának a nád között a varsái felé. Vékony nádfalakból sajátságos útvesztőt készítenek itt, amelyben a kisebb halak eltévednek és fáradság nélküli zsákmányul esnek. Kúp alakú kosarakat is raknak ki, amilyenekkel a mi folyóinkban is találkozunk. Az igazi halászat ideje a tél. A jégbe olyankor nagy háromszög kerülete mentén lyukakat vágnak. A háromszög egyik csúcsánál lebocsátják a nagy húzóhálót, a lyukak mentén végigviszik a háromszög alapján, majd két végét a háromszög másik csúcsába húzzák. Ilyen módon gyakran igen sok halat fognak. A halászati jog a föld tulajdonosáé, de némi díj ellenében minden paraszt szerezhet engedélyt, és olcsó pénzen megtoldhatja asztalát. A gróf birtokán partra szálltunk. Előbb nagy réten hajtottunk át, majd keresztül egy falun, amely jellegzetes Magyarországnak ezen a vidékén. A vályogházakat nem a szokásos zsúptetővel fedik, hanem egyszelások — leleplezése okán suttog, amelyeknek híre terjed, miként hajdan a pestis. Korábban is történtek hasonló esetek, ám — ha azok napfényre kerültek — az újság rendre meg is írta azokat. A Mól Rt. Dunai Finomító — korábban Dunai Kőolajipari Vállalat — üzemi lapja rendszeresen ismertette a rajtavesztett üzemi szarkákat név szerint felsorolva, hogy ki-ki egy-egy harapófogón, néhány liter benzinen, netán egy zsebszámológépen vagy éppen egy zsák ceementen bukott meg. Ma az üzemi szarkák neve nem jelenik meg, pedig nem haltak ki. Igaz, ma már nem néhány száz vagy ezer forintos tételben megy a „buli”, hanem milliókban, tízmilliókban... Történt pedig, hogy már a rendőrség is felfigyelt a helyi olajmaffia üzelmeire és figyelni kezdte a gyanús járműveket. A váratlan ellenőrzések során beigazolódott, hogy feltevésük nem volt alaptalan: az ellenőrzött közúti tartálykocsik gázolajat szállítottak, ám a szállítólevélen — és így természetesen a számlán is — háztartási fűtőolaj szerepelt. A különbség literenként körülbelül harminc forint. Ez természetesen „zsebre” ment... Azt hallottuk, a töltést végző műszakot — élén a hamis szállítóleveleket aláíró műszakvezetővel — rögtön leváltották, azonnali hatály- lyal elbocsátották és megtették a bűnvádi feljelentést... Nos, erről suttog a város, mivelhogy az ominózus esemény valahogy elkerülte a MÓL Rt. lapjának, de a Százhalombattai Hírtükör című helyi lap munkatársainak is a figyelmét... Ez persze lehet véletlen is, ám a Suttogó Városban mást suttognak. Nevezetesen azt, hogy a helyi önkormányzat által fenntartott és ellenőrzött lapnak nem volt módjában közölni a rendőrség által ma is vizsgálat tárgyát képező „ügyet”, mivel a közlés rossz fényt vetett volna a helyi képviselő-testületre... Az érintett és munkahelyéről eltávolított műszakvezető ugyanis a tisztelt testület prominens személyisége, sőt: bizottsági elnök... A suttogó emberek két dolgot nem tudnak. Az egyik: mióta folyhatott vajon a MÓL Rt.-t vastagon megkárosító szemérmetlen rablássorozat ? A másik: sikerülhet-e eltussolni az ügyet az érdekelt vezetőknek, akiknek körében — természetesen — mind ez ideig továbbra is ott domborít az érdekelt és intézi a város ügyeit? Meddig? (A teljes név és cím a szerkesztőségben) rűen csak szalmával takarják le, s a szalmát dorongokkal rögzítik. A házak és udvarok kerítése nádból készül. A harang meg, galambdúc módjára, cölöpre állított házikóban van. Azután gyönyörű vidéken mentünk keresztül. Jobbról-bal- ról szőlő, tele virágzó gyümölcsfákkal. Távolról láttuk a tavat és a túlsó parton azokat a hegyeket, amelyeknek egyikén-másikán már jártam. Ez a szőlő Hunyady grófé. Az általa ültetett sok élősövénykerítés, az angol ízlés szerint, az egész vidéket kedvesebbé teszi. A parasztok a szőlő kitakarásával foglalkoztak. (Folytatjuk) Pest megye az analfabétizmus ellen A múlt században a lakosság nagy része még nem tudott írni-olvasni; az 1870-es népszámlálás szerint is csak 44,5%-a élhetett a betűvel a 7 év feletti népességnek. Eötvös József kultuszminiszter ezért egyik legfontosabb feladatának tekintette, hogy a népiskolai hálózat kiépítése mellett a felnőttek számára is indítson tanfolyamokat, ahol a betűvetést elsajátíthatják az arra vállalkozók. A tanfolyamok megszervezése, az irányítás a tanfelügyelők feladata volt. Szász Károly, a vármegye tanfelügyelője 1871. október 16-án küldte el levelét az egyes városokhoz, elöljáróságokhoz. Fennmaradt a Ceglédhez intézett levél, abból idézzük: „Hívja fel az oktatásban részesülni kívánó felnőtteket a jelentkezésre (...) jelöljön ki a szükséghez képest egy vagy több helyiséget s egy vagy több önként vállalkozó tanítót ”A megindítandó tanfolyamokról a minisztérium részletes statisztikai kimutatásokat kért, ezeket is kérte Szász Károly eljuttatni hozzá. Az írástudatlanokat oktató tanítók javadalmazást kaptak, ezt az összeget — 3 forint az után, akit írni-olvasni kellett megtanítani, 2 forint a csak írástanításért"— az állam fizette. Szász Károly körlevele tudatta, hogy „Miniszter úrnak nagy—nagy megelégedésére fog szolgálni, ha oly helyeken, hol az olvasás és írás tanítása és gyakorlása kevesebb időt vesz igénybe, a felnőtteket a számtanításban is részesítik.” Ezeknek az akcióknak is köszönhetően a korszak végére, 1910-re már az ország lakóinak 68,7%-a tudott írni-olvasni. Pogány György
