Pest Megyei Hírlap, 1993. október (37. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-11 / 237. szám
_l PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. OKTÓBER 11., HÉTFŐ J 3 Játék a hősök szobránál § Nagykőrösön van az ország egyik — ha nem a legszebb — első világháborús emlékműve. Zala György monumentális alkotását 1927-ben leplezték le, országos ünnepség keretében. A kormányzón kívül az akkori Magyarország legelőkelőbb személyiségei is megjelentek. Az emlékmű egyedülálló, páratlan szépségű műalkotás. Karrarai márványból készült a közel nyolc méter magas emlékművön álló kilenc-tonnás szobor, amely a gyászba borult Hungáriát ábrázolja, mellette a magyar katona hősiességét szimbolizáló oroszlánnal. A talapzatot díszítő domborművek mellett található bronz táblákon örökítették meg annak az 1250 hősi halottnak a nevét, akik a városból életüket adták a hazáért. Ezt az emlékművet, illetve ahogyan kezdettől fogva nevezik: a hősök szobrát akartam lefényképezni. Az elmúlt évtizedek alatt a teret, a Hősök terét annyira elhanyagolták városképi szempontból, hogy az emlékmű teljesen el van rejtve a szem elől. Az összevisz- sza ültetett és elvadult mindenféle fajtájú fák között várni kellett, hogy a napsugár végre úgy essen az árnyékoló és takaró fák között a szoborra, ahogyan a felvételhez kellett. Három óra hosszat várakoztam hiába. Azaz, mégsem hiába. A következő történt: negyed háromkor megjelent néhány 12-13 éves formájú gyerek, felszaladtak a talapzat oldalára, fenn körbe- nyargaltak. Egyre több gyerek csatlakozott hozzájuk, elkezdődött a talapzat oldalán a fel-leszaladgálás, a felvezető lépcsők oldalán a lefelé csúszkálás, a hintázás a talapzatot övező kovácsolt díszláncokon, majd legnagyobb megdöbbenésemre ipi-apacs játékba kezdtek. A hunyó a szobor talapzatához dőlve hunyt, az ipi-apacsot a hősök bronz névtábláin verték ki a gyerekek, ami messze- hangzóan dongott. A nyar- galászás és döngetés folyamatosan tartott. Beszédbe elegyedtem a gyerekekkel, akik a közeli — szintén a városközpontban levő — iskola tanulói. Jómódú, tisztelettudó gyerekek, de halvány fogalmuk sem volt, hogy milyen „játszótéren” mit döngetnek. így a kegyeletsértésről sem. Fogalmuk sem volt, hogy mi az a hősök szobra, amely mellett naponta legalább kétszer elmennek. így ment a játék még vagy fél óráig, amikor a sok fa között egy távoli pádon felfedeztem véletlenül egy fiatal pedagógust. A világ legtermészetesebb dolgának tartotta, ami a szeme előtt, a felügyelete alatt történik. Megkérdeztem tőle, hogy nem tartja-e képtelenségnek, ami a hősök szobránál folyik? A fiatal, menedzser külsejű tanár, egy értelmes, tiszta tekintetű férfi értette ugyan a kérdésemet, de meg nem értette. Ő sem tudott sokkal többet az emlékműről, mint tanítványai. Elmondtam neki, amit egy perc alatt el lehet mondani a szoborról és hozzáfűztem, hogy el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyesmi megtörténhessen. Mire ő csendesen megjegyezte: „Ritkán tetszik erre járni, ugyanis megengedték nekünk, hogy ide lejárjunk.” Elmondtam neki, hogy a háború előtt nemcsak a város, de az ország büszkesége is volt ez a szobor. amely fájó emléke annak a sok áldozatnak, akiknek a nevét őrző táblákat a gyerekek napról napra döngetik, mint a játék egyik kellékét. Láttam rajta, hogy elgondolkodik, de igazán csak akkor lepődött meg, amikor megkérdeztem tőle, hogy el tudta volna azt képzelni, hogy az úgynevezett „felszabadulási” emlékművek körül lehetett volna ilyen fékevesztett rajcsúro- zást csinálni? Megdöbbenve nézett rám és csodálkozva mondta: „Nem”. Nem sokkal később elvitte a gyerekeket a térről. Nem felháborodott voltam, hanem nagyon szomorú. Azt hiszem, hogy ebben az esetben benne van a mai magyarság értékvesztésének és értékveszejtésének minden jellemző vonása. Ahol a halott hősök emlékműve játszótérré silányulhat, ott sürgősen tenni kell valamit, mielőtt még nem késő. A történtekben személy szerint tulajdonképpen senki nem hibáztatható. Legkevésbé a boldog tudatlanságban tartott gyerekek, de a fiatal tanár sem, hiszen az ő nemzedékét úgy nevelték, hogy magyarnak lenni és magyarul érezni inkább születési hiba, HISTÓRIA Richard Bright keszthelyi emlékei 1814-ből (I.) Richard Bright 1789. szeptember 28-án született Bristolban. A kereskedő- és bankárcsaládból származó ifjú egy évig bölcsészetet hallgatott az edinburghi egyetemen, majd átlépett az orvosi szakra. 1814-ben megkezdett európai útja során huzamosabb időt töltött Hollandiában, Belgiumban, Németországban, Ausztriában és Magyarországon. Bright nevét egyébként az orvosok is jól ismerik, a Bright-kórnak nevezett vesebetegséget az ő felfedezései alapján, róla nevezték el. Könyvének, amely 1818-ban jelent meg, címe: Travels from Vienna through Lower Hungary, with some remarks on the state of Vienna, during the congress in the year 1814. (Utazások Bécstól végig a Magyar Alföldön, néhány megjegyzéssel Bécs városára az 1814. évi kongresszus idején.) A keszthelyi látogatásáról szóló részleteket az alábbiakban adjuk közre. Amint Vasvár után egy magaslatról visszanéztünk a hátunk mögött maradt vidékre, nagyon változatos tájék tárult szemünk elé. A zala- béri országút szelíd dombok és sűrű erdők között vezetett; általában jó volt; néhány helyen a parasztok a vármegyei hajdúk felügyelete mellett javították. Zalabéren az óriás termetű, mogorva postamester mindenféle okra hivatkozva, a többi között a betyárokat is emlegetve, arra akart rávenni, hogy hosszadalmas kerülő úton menjek tovább Keszthelyre (az volt ti. legközelebbi állomásom), és a világért sem adta volna lovait a rövidebb útra, mivelhogy az kívül esett a postai úthálózaton. Végre, mégis megértette a szót, és amikor elfogadtam feltételeit és megfizettem a jó borsos különdíjat, egyszeriben szélnek eresztette az összes betyárokat. Zalabérről két órakor indultunk el. A vidék nem érdekes. A földet művelik, de nem termékeny. Elhagyván Szentgrótot — ahol néhány csinos házat láttam —, dombokkal szegélyezett völgybe érkeztünk. A dombok tetején erdők, lejtőin vetések állottak, A kocsis itt eltévesztette az utat, és két-há- rom mérföldet is megtettünk már, amikor egy lovassal találkoztunk, aki eligazított bennünket. Kétségtelenül magyar nemes volt, páratlanul festői ruhájáról ítélve. Széles karimájú, nagy kalapját vállára csúsztatva viselte, zsinóros mentéjén ezüst gombok csillogtak, világoskék, feszes nadrágot és magas szárú csizmát viselt. Dohányzacskója övébe volt dugva, és válláról hosz- szú, zöld köpeny omlott alá. Egy meredek völgyszakadékban kapaszkodtunk felfelé. A völgy két oldalát pompás szőlők és birkalegelők, alját gabonaföldek borították. Felérkezve, egy másik völgyre láthattunk, amelynek átellenes határát erdőfedte hegygerinc alkotta. Szép, meleg délután volt. A szőlők és zöld rétek, itt- ott virágzó kökénybokrokkal, káprázatos szépséggel váltakoztak szemünk előtt. Az este gyorsan leszállott. Az izmos bivalyok, napi munkájuk után elcsigázva, fáradtan ballagtak hazafelé. A pacsirta abbahagyta énekét. Ezer meg ezer béka hangja volt az egyedüli zene, amely üdvözölt bennünket, amikor bevonultunk Keszthelyre. Kilenc óra már elmúlt, hogy megérkeztünk. Jóllehet Festetics László gróf, amikor atyjához írt ajánló levelét Bécsben átadta, határozottan megtiltotta, én mégis inkább az eléggé jó kocsmában szálltam meg éjszakára, semhogy ily későn alkalmatlankodjam a kastélyban. Mindamellett, alighogy elhelyezkedtem, tanácsosnak gondoltam elküldeni a levelet azzal az üzenettel, hogy másnap a délelőtt folyamán jelentkezni óhajtok a grófnál. Meglepett az a szokatlan gyorsaság, amely- lyel vacsorámat készítették. De joggal gondoltam arra, hogy a vendéglős számot vetett azzal a lehetőséggel, amely valóra is vált: minden sietsége ellenére is, alig tette vacsorámat az asztalra, máris megjelent egy úr, aki a gróf prefektusaként (jószágigazgató) mutatkozott be, és megkért, tegyek eleget a gróf kifejezett óhajának, s azonnal költözködjem át a kastélyba. Kissé haboztam, de mivel beláttam, hogy az ellenkezésnek nincs értelme, és megtudtam, hogy a gróf — aki ilyenkor már rendesen lepihen — az én kedvemért fel akar kelni, legokosabbnak véltem, ha szót fogadok. De megmaradtam amellett, hogy most már megvacsorázom a vendéglőben, a bemutatkozást a grófnál pedig másnap délelőttre halasztottuk. Amikor megérkeztem a kastélyba, felvezettek a lépcsőn, keresztül a nagy ebédlőtermen, egy arcképekkel körülaggatott szobába. Ezt jelölték ki énnekem, inasom szobája meg az enyémbe nyílott. Mindenben a legnagyobb kényelmet találtam, csak egy dolog zavart, ami egyúttal mulattatott is. Valami különös hangverseny volt ez, de hogy honnan jötmint normális állapot. Bocsánatos bűn, vagy néha nem is bocsánatos. Eddig a szocialista tábort kellett mindenek elé, még a magunk érdekei és nemzeti önbecsülésünk elé is helyezni. Most új szelek fújnak, de a módszer ma is ugyanaz: a Nyugatot kell példaképnek tekinteni, nehogy csak egy pillanatra is eszünkbe juthasson, hogy mi sem proletár internacionalisták, sem a Nyugat majmai nem vagyunk, hanem magyarok. Minden európai nép, még a kelet-európaiak is határozott nemzeti tudattal bírnak. Csak bennünket akarnak folyamatosan és eltökélten kisebbrendűvé gyúrni önmagunk és a világ előtt azok, akik eddig is ezt tették velünk, s akik ezután is ebből akarnak megélni. A magyarságot a határainkon túl embernek és magyarnak az egyházak és az iskolák tartották és tartják meg. Azért van nálunk most a határokon belül az az elkeseredett acsar- kodás az egyházi iskolák ellen bizonyos, jól meghatározható körökben, mert tudják, hogy befolyásuk a magyarság további mételyeze- sére a jövőben csak addig tarthat, ameddig a magyar nép rá nem ébred saját, meg nem hamisított, le nem alacsonyított, de túl sem hangsúlyozott nemzeti önazonosságára. Akkor ezek a ködlovagok eltűnnek, mint a felkelő nap fényében a szállongó pára. Visszatérve a szobor körüli eseményekre: emlékszem, hogy annak idején — hatvan éve — elemi iskolás korunkban, amikor az értelmünk már nyiladozni kezdett, tanítónk elvitt bennünket a hősök szobrához és elmondta mindazt, amit egy életre megjegyeztünk. Talán ma sem volna haszontalan egy ilyen „tanulmányi kirándulás” helyben, akár helytörténeti oktatás, vagy környezetismeret kapcsán sem. Egy egészséges életszemlélet, egy nem túlzó, de nem is kisebbrendűségi érzésbe fullasztott magyarságtudat nem képzelhető el az egészséges nemzeti érzés vérünkké válása nélkül. Ezt pedig tanítással. neveléssel, példamutatással — mert lehetőség van ma már rá — a gyermekkorban kell elkezdeni. Engedjük méltón HUNGÁRIÁHOZ a gyermekeket! Karsay István Nagykőrös tek a hangok, azt jó ideig nem tudtam kitalálni. Úgy tetszett, hogy a dallam hol erősödik, hol halkul. Olyan volt, mint folyton szóló, apró csengettyűk hangja. Néha úgy rémlett, hogy a mi angol fogatainkat hallom, amint a lovak nyakára akasztott csengőkkel nyargalnak, hol a fák között — olyankor elhalkul a hangjuk —, hol kiérnek a nyílt terepre, s megint erősebb lesz. Kinyitottam az ablakot, hogy jobban halljam. Végre azután felfedeztem a különös zene forrását. A hold bágyadtan sütött a Balaton tavára, és a víz széléről jött a hang, amely nem volt semmi más, mint a lá- pos és mocsaras parton tanyázó millió béka brekegése. (Folytatjuk) Gekmln gyógyszerész birtoka a megyében Az „apothecarius”— gyógyszerész — megnevezés a magyar okleveles forrásokban a 14. századtól követhető nyomon. Az egyik első, névről ismert magyar gyógyszerész Gekmin volt, Károly Róbert és Nagy Lajos orvosa. Gekmin Károly Róbert kipróbált embere volt, fontos tisztsége mellett alkalmanként más megbízásokat is teljesített a király parancsára — legalábbis erre utal az az 1335-ből származó adat, miszerint „Gekmin királyi gyógyszerész letartóztat néhány tolvajt és a honti főispánnak adja át őket”(Ma- gyary-Kossa Gyula adattárából). Gekmin 1330-ban birtokadományhoz jutott az uralkodó jóvoltából: „Péter fia Jakab magtalan halála következtében Ga- nán birtokát”kapta meg. Ganán (Ganád) a mai Szó- kolya környékén feküdt. A birtokadományozás évekig tartó pereskedés kezdetét indította el, melynek csak 1347-ben lett vége. A per részletet Kont Miklós nádor 1359. október 11-én átírt okleveléből ismertek. A gyógyszerésznek a birtokadományból először Jakab özvegyét kellett kielégíteni, ez megtörtént Beiktatása ellen azonban felszólalt Péter, de miután nem tudta bizonyítani jogát a birtokra, Pál országbíró utasítására az esztergomi káptalan beiktatta Ganán tulajdonába. Gekmin azonban 1347-ben eladta birtokát: a budai káptalan állította ki az oklevelet, mely tanúsította, hogy Gekmin ,Jciráfyi gyógyszerész és felesége Ilona, valamint László nevűfia Ganán birtokát 250 aranyforintért Csanád esztergomi érseknek eladja”. Pogány György
