Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-04 / 206. szám

A másik Horthy, avagy hogyan emlékezik egy korszakra Kenderes

Kenderes. Nagyközség Szolnok megyében. Az 1926-ban megjelent Világlexikon két sorban emlékezik meg róla, ebben — az 1920-as statisztikára hivatkozva az áll: a lakosok száma 5821.

Ötven évvel előbb még mindössze 600 portát jegyeztek, ami a legjobb esetben is 2000 lelket feltételez. Ezt a most 81 éves Németh Imre bácsi állítja, aki a nagyapja visszaemlékezéseit idézi. — Eldugott sárfészek volt, az emberek középkori viszonyok közt éltek. A fellendülés az 1850 táján idetelepült nagybányai Horthy és Magyar-Kossa család jóvoltából indult meg, akik új alapokra helyezték a mezőgazdaságot, s egyben a lakosságnak is olyan életfeltételeket teremtettek, ami messzi földről idecsalta az embereket. A nagy változások kora Horthy Miklós nevéhez fűződik és a húszas évek végén kezdődött. Az ezt követő huszonöt év egy olyan korszak, ami sem azelőtt, se azóta nem volt a község történelmében.

Bercsényi Miklós és Tóth Béla egybehangzóan állítják, Horthy mellszobrával remekelt az alkotó

Kenderes, 1993. szeptember. Az élet a megszokott medrében folyik, az utcákon még semmi jele annak, hogy a világ figyelme hónapok óta ide irányul, s két nap múlva emberek tízezrei zarándokolnak végig a községen, hogy leróhas- sák kegyeletüket Horthy Miklós, Magyarország kormányzója ravatalánál, jelen legyenek, amikorra száműzetésre ítélt hamvai a végső és az őt megillető helyre kerülnek a kendere- si családi kriptában.

— Látszólagos ez a nyugalom — mondja Pádár László- né, a nagyközség jegyzője. — Hónapok óta a világ minden részéről jönnek a levelek, Horthy egykori, még ma is élő hívei, tisztelői érdeklődnek vagy jelzik érkezésüket a temetésre. Mi minden levélre válaszolunk, vagy eljuttatjuk az újratemetést rendező illetékesekhez. Az előkészületekben csak közvetve veszünk részt mint házigazdák, de ez is rengeteg munkát igényel. Az esemény a községünkben zajlik, illik kellőképpen felkészülnünk a vendégek fogadására.

— Csupán ennyi: egy esemény? Nem több ez a község életében?

— Lehet, nem jól fogalmaztam. De koromnál fogva én nem tudom kellőképpen megítélni Horthy személyét. Viszont azt tudom, hogy mit köszönhet Kenderes Horthynak. A községházát, a postát, az állomást, az iskolákat, csaknem a teljes infrastruktúrát. Ami itt már 1938-ban megvolt, sok, a mienknél nagyobb településen még ma is hiányzik. Kenderesen ötvenöt éve van villany és vezetékes víz, az utcák többsége akkor kapott szilárd útburkolatot. Nem hiszem, hogy mindez azért lett. mert itt volt a birtok és a kastély. Horthyék többnyire csak nyáron jöttek le egy-egy hónapra, s ha csak a saját kényelmüket tekintik, elég lett volna a kastélyon belül korszerűsíteni. Azok az idős emberek, akik ismerték, állítják, Horthy lélekben erős szálakkal kötődött a községhez, ahol a gyerekkorát töltötte, s ahova később pihenni, kikapcsolódni is visszajárt.

— Miként vélekedik a község a hamvak hazahozataláról?

— A vélemények megoszlanak, de a többség helyesli. Horthy végakarata az volt, hogy Kenderesen pihenjen. Az utolsó kérés teljesítése minden embernek kijár függetlenül attól, hogy milyen szerepet vállalt vagy töltött be politikusként. Ha Magyarországon demokráciáról beszélünk, ebbe szerintem az is bennefog- laltatik, hogy az emberi jogokat, köztük a végső nyugvóhely megválasztásának jogát tiszteletben tartsuk.

Egy magát megnevezni nem kívánó véleménye, aki MSZMP-tag és munkásőr volt, s mint ilyen ma sem tartozik a Horthy-szimpatizánsok közé.

— Nekem nem Horthy személye, hanem az akkori kor politikája és szellemisége elNémeth Miklós: Horthy képes volt rendet teremteni a háború és proletárdiktatúra utáni zavaros időkben

len van kifogásom, amit ő képviselt. Ha hazahozzák, s mindezt magánaktusként kezelik, politikai felhangok nélkül, semmi ellenvetésem. Nyugodjon békében. Végső soron Rákosit is hazahozták Moszkvából, Kádár János nem emelt szót emiatt, pedig lett volna oka bőven. De kinek árt már két marék hamu a Farkasréti temető kolumbáriumában? Nem oszt és nem szoroz.

*

A református parókián asszonyok szorgoskodnak, a felújítással, tatarozással járó nyomokat tüntetik el. Ez is része az újratemetési előkészületeknek, a papiak fogadja vendégül. Hegedűs Lóránt püspököt, a Magyarországi Református Zsinat elnökét, aki a Horthy család felkérésére Seregély István egri érsekkel együtt szolgál az ökumenikus gyászszertartáson.

— Horthy Miklós buzgó református volt, a kenderesi egyházközség sokat köszönhet a családnak — mondja Szalay Pál nagytiszteletű úr. — Á 630 éves templomra büszke volt, már az apja, Horthy István címeres padot állíttatott a családnak, melyben a fia, az unokája, sőt még a dédunokája is sokat ült. Ha bármikor itt tartózkodtak, nem múlt el úgy vasárnap, hogy ne jött volna el a főméltóságú úr az isten- tiszteletre. Pesten a Kálvin téri templomba járt, ma is meg van az úrvacsorakelyhe. Nem ő kérte, nem voltak ilyen igényei. Ha Kenderesen járult az úrvacsorához, ugyanabból a pohárból ivott, mint mások. Volt saját zsoltároskönyve, de ritkán használta. Többnyire a lányok adták kölcsön a magukét, mert köszönetképpen egy-egy bankjegyet csúsztatott a lapok közé. Istentisztelet végén kiállt a templom elé, és elbeszélgetett az emberekkel. Minden érdekelte, akin csak tudott, segített. Nagyon tisztelte a parasztembert. Sok jó cselekedete és megnyilvánulása cáfolja a későbbi állításokat, miszerint érzéketlen volt a szociális problémák iránt. Egy alkalommal a szomszédos Mo- csáry-birtokon vadászott, s este részt vett a vendéglátó által rendezett vacsorán. A vadászház mögötti szálláson cselédek aludtak. Horthy csendre intette a társaságot, mondván, urak, hagyjuk a föld népét pihenni.

*

A Szent István úton, melynek gesztenyéit még Horthy ültet- tette, korosabb férfit szólítok meg. — Ismerte Horthyt?

— Hogy ismertem-e? Nemegyszer olyan közel álltam hozzá, mint most magához. A legutolsó találkozás nagyon szomorú volt. Mint katona, díszőrséget álltam a fia koporsója mellett. Bárki bármit is mondjon, Horthy rendes ember volt, nála a cselédséget megbecsülték, kiváltságnak számított a kastélyban vagy a Várban szolgálni.

Lódi Endre 73 éves, és most, annyi idő után is megemeli a kalapját, ha a „földiről" esik szó.

*

A Horthy-kastély előtt kis park közepén munkások dolgoznak. Domonkos Béla érdi szobrászművész irányításával Horthy bronz mellszobrát emelik a fekete márvány alapzatra. A márványon arany betűk hir- detiki emelte a Vitézi Rend — 1993. A munkálatokhoz két úr is asszisztál, vitéz Bercsényi Miklós és vitéz Tóth Béla, a Vitézi Rend elnökségének két tagja.

Bercsényi Miklós nyugdíjas mezőgazdasági mérnök, a diplomáját még a Horthy-korszak- ban szerezte. A vitézi címet az apja kapta az első világháborúban szerzett érdemeiért, s a rend szabályai szerint az elsőszülött fiú örökli a címet, ha arra érdemes.

— Engem érdemesnek tartottak, maga a főméltóságú úr ütött vitézzé 1939 októberében. Különben apám hivatásos tiszt volt, sőt 1928—33 közt a kormányzó úr számyse- gédjeként szolgált.

Ezek olyan „bűnök”, amik nem maradtak megtorolatla- nul az ötvenes években. Bercsényi Miklós alighogy megtért a hadifogságból, nyomban utána elvitték Somoskőújfalura, mely csaknem olyan gyilkos hely volt, mint Recsk.

— Egy kőbányában dolgoztam másfél évig, majd egy rabgazdaságba vittek, ahol a konyhakertészetben dolgozó rabok munkáját irányítottam. Összesen két és fél évet ültem a semmiért, pontosabban a vitézi címért és az apám múltjáért.

Tóth Béla is az apja után örökölte a címet, őt 1938-ban ütötte vitézzé nagybányai Horthy Miklós.

— A legkevesebb amit e kiváló képességű ember emlékére tehetünk, ez a szobor — mondja halkan az egykori közgazdász. — Bár én nem raboskodtam, azért a magam módján én is megszenvedtem a „múltamért”. Mindemellett nem bánom, hogy az vagyok, aki vagyok. Ma is büszkeség tölt el, amiért olyan nagyszerű ember méltatott figyelmére, mint Horthy kormányzó.

Domonkos Béla ma az egyik legsikeresebb emlékműtervező szobrászművész Magyarországon. — Nagyon sok megbízást kapok, mert sok az adósság. Az olyanok iránt, akiknek az emlékét hosszú évtizedekig a feledés fátyla borította. Mindegyik megbízás megtiszteltetés, de ennek különösen örültem, soron kívül tettem eleget a Vitézi Rend felkérésének.

*

Míg beszélgetünk, középkorú házaspár érkezik, szerényen állnak egy fa alatt. Mint kiderül, Erdélyből, Szovátáról jötLódi Endre: Mondjanak bármit, a kormányzó úr rendes ember volt. becsülte a magyar parasztot

tek, csak azért, hogy részt vegyenek az újratemetésen.

— Megérte önöknek hétszáz kilométert csak ezért utazni? Egyáltalán mit mond egy Erdélyben élő embernek az a név, hogy Horthy Miklós? Korukat tekintve aligha van személyes élményük, emlékük azokból az időkből.

Bereczki Antal válasz helyett egy kis ezüstpoharat és egy oklevelet vesz elő az útipoggyászból.

— Ezt a két tárgyat ötven évig rejtegettük a padláson, s most a határon is azért izgultunk, nehogy megleljék nálunk. Tessék, olvassa.

A pohárra ez van felvésve: Bereczki Antalnak, aki 1941. január 17-én egy napon született ifj. nagybányai Horthy Istvánnal.

Részlet az oklevélből: ...a két örömünnepet, a főméltóságú úr fiúunokájának születését és az erdélyi részek visszacsatolását azzal kívánjuk emlékezetessé tenni, hogy az 1941. január 17-én született erdélyi kisfiúk születésnapjára egy ezüstpoharat és kétszáz pengőt adományozunk az arra érdemes szülőknek.

— Mindenki tudta, hogy ez a pénz a családtól érkezik. Az én szüleim szegény emberek voltak, apám egy hónap alatt nem keresett kétszáz pengőt. Jól jött a pénz és a megtiszteltetés is, anyám, míg élt, mindig emlegette a kormányzó urat és feleségét. Részben az ő nevükben, másrészt az enyémben, most utólag szeretném megköszönni az ajándékot a koporsóknál.

■— Gondolom, odahaza

nem szólt az úticéljáról, Bukarestben ugyancsak tiltakoznak az újratemetés ellen. A románság attól fél, hogy Horthy hamvainak hazahozatala a területi kérdések újrarendezését is célozza.

— A románság nem tévesztendő össze a román vezetéssel. A bécsi döntés utáni visz- szacsatolást sem mindenki egyformán ítéli meg Romániában. Apámtól tudom, az őslakosságnak nem volt bántó- dása, csak azoknak a románoknak kellett távozniuk, akik 1920 és ’40 közt települtek át Erdélybe Moldovából. A színtiszta székely Nyárád- remete mellett van két románok lakta község. Alsó- és Felsőköhes. Az ott élő idős emberek ma is mondják, soha nem éltek olyan jól, mint 1940—45 között. Ám ezeket az embereket senki nem kérdezi meg, nem hallgatja meg, csak a Funár-fél- éket. Akik a „bécsi döntés utáni magyar önkényről” papolnak. Horthy megítéléséhez az is hozzátartozik, hogy Eszak-Erdély visszacsatolásakor egyetlen puskalövés sem

történt a románság részéről. Márpedig a román olyan, akár a székely, hamar eljár a keze, ha sérelem éri.

*

Németh Imre, akire írásom elején már hivatkoztam, abban a házban lakik ma is, amiben már az apja is élt, és ahová a Horthy-kastélyból vitte az asszonynak valót.

— Mit tudhat a mai közép- osztály a Horthy-korszakról? Még az öregemberek is csak homályosan emlékeznek visz- sza 1926-ra, amikor megjelent a pengő. Egy mázsa búza hat pengőt ért, és százötvenért már kapott egy tehenet. De ehhez rendet kellett teremteni az országban, a politikában és a gazdasági életben egyaránt. Olyan fellendülés soha nem volt és nem is lesz. Én legalábbis nem fogom megérni. A jegyző asz- szony sok mindent elmondott magának, de mindent még ő sem tud Kenderesről. Például azt, hogy Kisújszállás után itt épült először mozi a környéken. Vagy a kakothi és hosz- szú-háti iskolákat, ahol a tanyasi gyerekek tanultak. Sok pénzébe került ez Horthy Miklósnak.

Az elmúlt negyven évről és a mával kapcsolatban egy anekdotát mond el Németh Imre.

— Az angolkóros gyereket beviszik a kórházba. Áz anyja időnként belátogat, de nem engedik a gyerekhez. Csak biztatgatják: nyugodjon meg jóasszony, szépen fejlődik. Majd meglátja. Telik, múlik az idő, végre kiengedik a púját. Hát akkora púpja van, mint egy szakajtókosár. Minket is biztattak, hogy fejlődünk. Csak azt nem mondták meg, hogy milyen irányban. Örökölt is az új rendszer egy akkora púpot, hogy még az unokám fiai is cipelni fogják.

Azok, akik a púpokat „hizlalták”, joggal nem örülnek az újratemetésnek, nem szívesen hallják a néhai kormányzó érdemeinek felemlegetését. Szívük szerint azt is betonba öntenék, mint a posta falát díszítő, címert tartó angyalokkal tették 1950-ben.

Az angyalok újra tartják a címert, s idővel a valóságra tapadó hazugságok is rendre lekopnak.

Matula Gy. Oszkár