Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-25 / 224. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. SZEPTEMBER 25., SZOMBAT é Tollvonások egy pedagógus portréjához Ha tanít, mindent elfelejt A közelmúltban Jászberényi Károlyné ceglédi pe- r^- aí ' dagógus eredményes munkája elismeréseként átve- \1JVTÍ hette otthonában a gyémánt diplomát. Ebből az alkalomból kerestük fel otthonában. Dániel Kornél hetvenéves Dániel Koméit, a Vácott élő festő- és grafikusművészt munkáiból készített kiállítással köszöntötték barátai és tisztelői csütörtök este. A kiállítást Czi- gány György és Baranyi Ferenc költők nyitották meg. (A tárlat méltatására hétfői számunkban visszatérünk.) Képünkön Dániel Koméi grafikája. — Nevetni fog, én már hatéves koromtól készültem a pedagógusi pályára — kezdi a beszélgetésünket. — Korán megtanultam írni és olvasni. Ezért kis barátnőimmel is- kolásdit játszottunk. Kis füzeteket készítettünk nekik, s elsős fejjel próbáltam megismertetni őket a betűvetés rejtelmeivel, a magam szerény elképzelései szerint. Az akkori sikerélmények — amelyek nyilván nekem nagyon sokat jelenettetek — nem múltak el nyomtatanul. Olyan természetesnek éreztem azt, hogy tanítónő akarok lenni. Ez a vágyam jó néhány esztendő múlva teljesült. Kiskunfélegyházán laktunk. Ott végeztem el a tanítóképzőt, a Konstan- tumban, ahol apácák tanítottak bennünket. — Göröngyös volt-e a katedráig vezető út? — Sajnos, az idő tájt is — 1933-ban — nehezen lehetett elhelyezkedni. írtuk a kérvényeket a minisztériumnak. Szerencsémre az egykori tanítóképzőm nem hagyott magamra. Visszahívott — jóllehet nem a katedrán álltam —, hogy korrepetáljam a gyenge képességű tanulókat matematikából. Ugyanakkor a városi könyvtárban is kaptam feladatot. Böngésztem az új könyvek között, s javasoltam, hogy mit ajánlok gyermekeknek vagy felnőtteknek. Később Szegedre hívtak a Magyar Ünnep nevű pedagógus laphoz. Ott cikkeket írtam, s a hozzánk forduló kollégáknak küldtem el egy-egy anyagot, vázlatot, amit kértek. Innen Husztra vezetett utam, ahol katonai parancsnokságon tevékenykedtem. Végül is ezen a településen ismertem meg a féljem, aki Budapestről került oda, fiatal tanítóként. Kárpátukrajnáról jelezték, hogy mehetnék oda tanítani. Nagy örömömre, 1941 januárjában megkaptam a kinevezésem a kolonicai iskolába. Itt egy évet töltöttem el. Közben férjemmel, Jászberényi Károllyal összeházasodtunk. Egy év után áthelyeztek Takcsányba, ahol egy nagyobb iskola volt. — Miként kerültek Ceglédre? — Jött a front, el kellett hagyni a falut. A bezárt lakásban maradt szinte mindenünk. Férjem katonai fogságban volt. Két kofferrel jöttem el Ceglédre. Ugyanis ide kértem magam, mondván, hogy a férjem budapesti. Seregélyesre helyeztek. Összevont osztályokban tanítottunk. Magunk csináltuk a szemléltetőeszközöket. Ebben a férjem jeleskedett. Voltaképpen tizenkét éven át segítettük mindenben egymást. Aztán elsötétült felettem az ég. Hirtelen — fiatalon — meghalt a férjem. Magamra maradtam a négy kisgyerekkel. A tragédia örvényként ragadott el, húzott a mélybe. Egyetlen menedékem lehetett — azon kívül, hogy a gyermekeimért élek — az iskola, a tanítás. A munkámban kerestem vigaszt. Előadásokat tartottunk, valamint báb- és kézimunkaszakköri foglalkozásokat. Nemegyszer külföldi vendégek is ellátogattak hozzánk. Végül is 1975 őszén vonultam nyugdíjba. Harminchat évet tanítottam, ebből huszonhat esztendőt a ceglédi tanyákon. — Persze, a tanításról nem mondott le. — Ha ezt tettem volna, egy űr lenne az életemben. Két évet tanítottam még a dolgozók iskolájában. Mintegy másfél évtizede pedig matematikából és nyelvtanból korrepetálok kisdiákokat. Délelőtt főzök, elvégzem az itthoni teendőket, délután pedig jönnek a tanítványok. Ha velük foglalkozom, elfelejtem egy-egy bajom. Azt hiszem, én holtomig tanítok. Nagy öröm, hogy a gyerekeim — mind a négyen diplomát szereztek — rendszeresen jönnek hozzám (aranyos unokáim is). Minden kívánságomat teljesítik. Érdemes volt felnevelni őket. Ha újra kezdhetném, csakis pedagógus lennék — és persze, négy gyereket szülnék. F. F. Csodaszarvas a szálló ablakán A Gellért Szálló fennállásának hetvenötödik évfordulójára készítette Bozó Gyula éremtervező művész a szálloda lépcsőházában látható üvegfestményt, amely a csodaszarvas legendájának részletét ábrázolja Vimola Károly felvétele Erdélyi képzőművészek Budapesten Hírhozók az erdőkön túlról Közművelődésünk útkeresései Vállalkozva a kultúráért Erdélyi Őszi Tárlat címmel szeptember 28-án délután 5 órakor a pesti Vármegye Galériában nyílik meg ötven erdélyi magyar képzőművész kiállítása. A kiállítást az Erdély Művészetéért Alapítvány rendezi. Olvasom a névsort. A gyí- mesközéploki Antal Imre nyitja, • a marosvásárhelyi Zolcsák Sándor zárja. A névsor önmagában is melengeti a szemet: íme, ma is, annyi elűzetés, annyi neki- lódulás, annyi menekvő futás (vagy megfutás) után ötven művészfiát, művészlányát küldi — Küldheti — Erdély. Néhányukat ismerem személyesen, jártam műtermükben, másoknak műveit láttam erdélyi kiállítótermekImets László (Csíkszereda): Kazettás mennybolt ben, s ha ott nem, évkönyvekben, antológiákban. Első pillanatban innen, a pesti Vármegyeháza szomszédságából a legmesszibbre, Gyimesközéplokra nyargal velem a képzelet. Jó évtizede a Szermászóról lefelé, keleti irányba sodródva, hirtelen ott álltam egy desz- kapalánkos kerítés előtt. Bővül a kerítésen ölbe kapható ház, reá boruló szilva- és Vecserka Zsolt (Marosvásárhely): Erdélyi táj eperfalombokkal. A műteremnek berendezett szobácskába éppen csak beszivárog a fény. Álltam ott csodálkozva: hogyan választja ki a színeket Antal Imre? Látja őket a félhomályban, vagy csak az ösztöne segíti a színkeverésben? Erdélybe még mindig csak beszivárog, csak be-be- szökik a fény. És mégis: ötven művész csalhatatlanul rátalált a színekre. Ha va- koskodásra kényszerül a szem, lát helyette az ujj. Lát, mert látnia kell, mert a tehetséggel megvert, megGál Éva Emese (Szatmárnémeti): Várrom áldott embernek meg kell vallania: hová tartozik. Az erdélyi művészt a huszadik század reá szoktatta, hogy hírvivő legyen — ha szóval, tollal netán nem lehet, akkor ecsettel, ceruzával, tussal, szénnel. Hírt kell adnia a hovatartozásról, a bajlátta, baj-sújtotta együvé tartozókat. Az együvé tartozók életéről. Erdély művészei, a szülőföldjükön maradottak, íme, 1993-ban hírt hoznak. Nehéz sóhajtások közepette is jön a hír, jelenvaló a bizonyság: annyi vérvesztés után is él Erdély művészete. Ha fogynak írói, éltetik képzőművészei. S ha Erdély művészete él, él az Erdőn Túli Táj is.* Kosa Csaba * A Vármegye utcai tárlat október 15-ig tekinthető meg (A szerk.) ® Kevés hasonló közintézménye van a magyar művelődésnek — amelynek a tevékenységéről, közvetítő szerepéről többet vitáztak volna az elmúlt évtizedek alatt —, mint amilyen a kultúrház. Tudta a közönség, tudták a népművelők, hogy a településeknek e sajátos centrumai a hivatalos kultúrideológia által rájuk erőltetett tartalommal és módszerekkel nehezen, vagy egyáltalán nem tudják betölteni kultúrát népszerűsítő, közösségeket formáló funkciójukat. Nem véletlen tehát, hogy a rendszerváltozáskor az önkormányzatok is nyomban átértékelték kultúr- házaik működését, már csak azért is, mert ezek az intézmények jelenleg is fontos tételek költségvetésükben. A nagykőrösi Arany János Művelődési Központ évente 5,6 millió forint körüli ösz- szeggel gazdálkodik. Ma már talán illik ide a gazdálkodás kifejezés, hiszen gyarapodó saját forrásaiból olyan kiadásokat is tud fedezni, amelyekre másként nem jutna pénz. A többéves megtakarításokból például új köntösbe öltöztették a főtér patinás épületének homlokzatát. Nemrég pedig a művelődési háznak a vezetésében is történt változás: a képviselő-testület dr. Zsoldos Zoltánnál nevezte ki igazgatónak. — Pályázatában annak idején kifejtette a körösi művelődési központ feladatairól vallott nézeteit. Mi a legfontosabb követelmény ma egy kul- túrháztól? — kérdeztem. — Mindenekelőtt az, hogy sokoldalú és nyitott legyen, de természetesen nem mindenáron. Más szavakkal, minden létező igényre fel kell figyelnie. A maga módján, lehetőségei szerint, a tevékenységéhez illőeket fel kell vállalnia. Ez a követelmény egyrészt feladatunkból következik, másrészt pedig gazdasági megfontolásból, bár e kettőt a gyakorlatban nem nagyon lehet különválasztani. Ma ugyanis a költségvetésből kapott pénzből nem tud gazdálkodni egy kultúrház, tehát vállalkoznia kell. Most lesz például az Arany-ünnepség. Mi irodalmi kávéházzal akarjuk gazdagítani, ami nem új dolog, éppenhogy nagyon régi, de lehetséges, hogy Kőrösön éppen ezért lesz sikere. — A kultúrház mindig is kereste a kapcsolatot az alkotóműhelyekkel. Azonban sok éven át úgy tűnt, a város társadalmának egy vékonyka rétegét leszámítva, a közönség általában lemaradt ezekről a találkozókról. Vajon miért? — A kultúra gyékényén ezelőtt is, de főleg ma, nagyon sokan árulnak. Nem könnyű minden alkalomra kiválogatni azokat, akik a valódi értékeket továbbítják művészetükkel. De azt hiszem, nem is ez az elsőrendű feladatunk. A tárlatok népszerűsége akkor nő, ha rendszeresek és sokoldalúak, miként az emberek igénye, ízlése is. Novemberben például a képzőművészkörünk fafaragóinak munkáit tekinthetik meg az érdeklődők, később az énekes-festő Szulák Andrea, majd a nagykőrösi alkotók jövetele vezeti be egy állandósítani kívánt változatát a tárlatoknak; a műsoros kiállításokat. Természetesen a változatosság érdekében figyeljük a lapokat, kiadványokat, hol volt, vagy van színvonalas rendezvény, s az alkotókat mi is meghívjuk. — Az úgynevezett „fizetőprogramokra ” milyen az igény Kőrösön? — A tanfolyamaink sokfélék, különösen a szabás-varrás népszerű, de a nyelvi kurzusok is azok. Olyan nyelvoktatás beindítását tervezzük, amely vizsgával egybekötött. Ami pedig a színesebb rendezvényeket illeti, jó lenne a bálokat is felújítani, s bevételüket mindig valamilyen nemes célra fordítani. Pénzforrásainkból sokat áldozunk a gyerekekre, de ezt akkor is meg kellene tennünk, ha ráfizetnénk. — A művelődési házaknak a különböző csoportok, közösségek kialakításában is nagy szerepe lehet. Ez eddig általában nemigen sikerült nekik. — Kétségtelen, hogy a régi színjátszó- és olvasóköröket érdemes lenne felújítani, de az intézményi kezdeményezés köztudottan nem járható út. Olyan elhivatott emberek kellenek, akik vállalják a szervezést. Mi szívesen fogadjuk, segítjük őket. Nem reménytelen a helyzet, hiszen tavaly alakult meg a Rock and Roll-csoport, rövidesen a Delfin tánccsoport. A nagy múltú népdalkörünk vagy a népitánczenekarunk ragyogó példái a kulturális közösségek összetartásának. Ráadásul a város kulturális életének színfoltjai, értékei, amelyeket nagyon meg kell becsülnünk. M. J.
