Pest Megyei Hírlap, 1993. szeptember (37. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-25 / 224. szám
1 PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. SZEPTEMBER 25., SZOMBAT 7 Krémer József Parainézis (Rózsa Endrének) Miért kell neked a hamis lépték gyanakvása, lám tiéd lett a végletek megannyi szomoi ósága, ne kívánkozz hát valótlanul kék messzeségbe, az a sziklaszirt — a végtelenség azúrkékje... Ha befejezhetnénk a befejezhetetlen mondatot, a hangtalan sikoly is szíveket remegtetne, szeretetünk színes reszketése, szívdobogása nem kívánkozna egy új, más, szélesebb világba. Ha már itt kell maradnunk e csöndet nem ismerő, évet-nem-számláló, élet-kölcsönző örök bizonytalaságban, hol a bánat és öröm hétköznapjait magunk számláljuk, legalább okosan éljünk, ne herdálva vélt vagyont! Major János Csak azt hallani (Fischer Annie-nak szeretettel) Lassan áthangol, teremt más teret hol zöldebb a Balaton, az utak lombosabbak, fényesebbek, ami elénk tárul, az ott máris ragyog zongorajátékában megfürdöm rejtegeti a széthulló világot verseimbe titkos üzenetet zár Bachtól, Beethoventől és Mozarttól s hogy lássam Egryt, a fehér falon varázslat suhan, ring a kék Bakony bíbicek és vadkacsák hangjai... görgeti a szél, — csak azt hallani Király László Vagy talán amikor eszedbe jut két rím — akkor a legjobb homokot hordani amikor épp a negyedik jut eszedbe akkor mondják: harmadik az isten igaza amikor eszedbe jut a bécsi gyors-novellád akkor jönnek a csempe-rakók amikor eszedbe jutok valami ménta-illatban akkor kémek meg: vasalj ki valamit de hát ki vagyunk én de hát ki vagyok mi ennyi idő után ennyire lekésve mindent vagy talán minket késett le valami? Ferenczy Károly: Október (1903) Gittái István Film M. Arnich boltját keresem a külvárosban. Az ismerős harangszót mindhiába követem, a tömbházrengetegben nemhogy a boltot, de még az ártézi kutat sem lelem. A jövevény-lakók érdeklődésemre csak rázzák a fejüket, és sajnálják, hogy nem segíthetnek. Ha ezt látná M. Arnich bizonyosan elszomorodna, és visszapergetné a filmet. Vagy kétszáz évvel, s nem vásárolja meg azt az olcsó telket átellenben a szökőkút- tal. De hát az olcsó árnak nagy a kísértése, s e csapdába néhányszor M. Arnich is beleesett. Távol áll tőlem, hogy felemlegessek régi, régi dolgokat, de a környéken akkoriban az köztudott volt, hogy mi cimborák vagyunk. Ő a tollával, én meg a lókupeckedéssel kezdtem forgatni magam. Esténként pedig az ártézi kútra járó lányok fülébe sugdostunk ezt-azt, legénykedő célzásokat. Attól a lányok felvihogtak s cseberje- ikből szoknyáikra loccsant némi víz. Közben elhallgat a vecsernyére hívó ismerős harangszó. Szerencsére, kapaszkodó nélkül maradva is tudok vigyázni magamra. „Isten hozott” — köszön rám M. Arnich és beránt az alkonyatba, amely belülről amolyan kocsmaféle. Attól kezdve csak úgy sorjáznak velünk 'a történések. Evés, ivás, pénzen vett szerelem rogyásig. Amíg csak el nem szakad a film, amelyet egymás kedvéért túlpörgetni akarunk. Előre, legalább néhány évvel. Lázgörbe Hegedűszó iránti rajongásom egyik percről a másikra kihunyt. A zöld színt is képtelen voltam többé érzékelni. Sürgősen tennem kellett valamit, hogy a lelkemben keletkezett két űrt valamiképpen áthidaljam. Hamarjában a pénzhamisításra gondoltam, de Anyácska leintett, mondván: alkatomhoz nem illik az alpári falcsosítás. Igazat adtam neki. Később vacogni kezdtem, mint akit ma- láriás láz gyötör. Anyácska ágyba fektetett, teveszőr pokróccal bebugyolált és kitessékelt mindenkit a szobából. Nagyon lehangoló dolog hegedűszó és zöld szín nélkül vacogni, verejtékezni egyedül a szobában. Mégsem annyira lehangoló, ha arra gondolok: mihelyt szűnik a lázam, a fásszínbe vezet majd első utam. Ahol is kéznél a fűrész, a balta és a cserfa illata. Ha egyszer ott leszek a fásszínben, én már nem féltem magam. I smételnem kell önmagamat. Leírtam már talán egyszer, hogy a nemzedéki megpróbáltatás legmeghurcoltabb korosztályához tartozom. Sok-sok kegyetlenség csattant rajtunk. A hatvan és hetvenes évek közepe táján járókon. Mégis a magam helyén azok közé a szerencsés kevesek közé kerülhettem, akik a nagy nemzedéket, a „Virrasz- tók”-at még személyükben ismerhették. Nem írtam eddig ilyet s szándékomban sincs, hogy például „száz este” közülük mondjuk valakivel, tehát efféle esszékötetet nem szándékozom kiadni. Ebben a kis gyűjteményben egy-egy életvillanással megpróbáltam közelebb hozni őket az olvasókhoz. A szándék szent volt bennem, ismerjék meg a mai könyvszeretők valamennyiüket, kapjanak rá műveikre, mert mit ér csak így szólni, milyen hatalmas gondolkodóink voltak nekünk a huszadik században, ha azt nem tudjuk idézni, miről is gondolkodtak. Akiről most kívánok emlékezni, Tersánszky Józsi Jenő, nem tartozott semminémű táborhoz. Nem jegyezték szorosan maguk között a népiek, fényévnyi távolban élt az urbánusoktól, de nem volt olyan valamit érő tollforgató kortárs- beli, aki őt ne szerette volna. Csak úgy ki-ki a maga módján. S ez mindabból következett, hogy nem volt olyan kis csoportja teljes országbeli népünknek, akiket Jenő bácsi ne szeretett volna, akik között ő nem lett volna otthon. Szénhordók, koldusok, csapszékek törzsbeliei, majd innen következtek egyenesen a költők-írók-barátok, körükben ő az örök mókarendező, korcsmaszépségek gavallérja, de hiszen egész Budapest Jenője, Jenő bácsija volt. Életemben egyszer a Rádióból a Bródy Sándor utcán át a Nagykörútra kiérkezvén végigmentem vele gyalog Budára az Avar utcáig. Felért egy kisebb szociográfiai tanul- mányúttal. A Góbéban zajos asztaltársaság köszöntötte. „Várjatok, rendelek nektek — mondta Jenő bátyám, mert mi most nem ülünk le, sietünk a barátommal” Poharak csengése éltette, mikor kiléptünk a Rákóczi téri sarki ivó- vól. Következett a Nemzeti, az Emke, mi minden helyre csak az ő ismerőseinek kedvéért léptünk be, illetőleg nekem még az volt a tisztem, hogy a telefonfülkéből hazaszóltam ilyenformán: már úton vagyunk kedves Sári, nemsokára megérkezünk. A válasz mindig csak ennyi volt: ne engedje inni Jenőt. Az egykor Tavasz bárnak nevezett — a Nyugati pályaudvarral szemben — elég kétes hírű mulatóban már az énekesnőnek tettük a szépet, (magam halvány kezdőként!) és a Déli pályaudvar előtt már a féllábú koldus kölcsönét vittük a Csemői kocsma szépasszonyához, s én már a tizennegyedik telefonnál tartottam. A refrén a telefonból: ne engedje a Jenőt inni! Mindez már mára álom, ahogyan látom valósággal áttáncolt az úttesten, én kocogtam a nyomában, s közben hallgattam. „Tudod, itt nagyon érdekes embereket ismersz meg...” és valósággal felzendültek a vendéglőbeliek, ahogyan köszöntötték, ünnepelték. Nem volt semmi különleges alkalom, elég volt a találkozás, és rajongtak érte. „Ugye, hogy érdemes volt bemenni?” — ezek csuda érdekes emberek, szólt számomra a tanítás és az akkori magyar világ Tersánszky Józsi Jenő regény- és novellahősei mind ott sorakoztak. T* a * 1 Virrasztók Már csakugyan hazafelé bandukoltunk, mikor egy pillanatra megállt, komolyan nézett és rám kérdezett: ugye, te tudod, hogy én most miért költők olasz katonadalokat? A könnyebb megértés kedvéért leírom, hogy 1956 után az író a Rádió akkori Kincses Kalendárium című műsorábarf szereplést vállalt. Nem írásait olvasta (ilyenek nem voltak!) zenei együttest szervezett és sípolt, furulyázott, énekelt, illetve énekeltek mindenféle nemzetbeli dalokat. Most már nyugodtan leírhatom, valamennyit az író költötte, sőt zenésítet- te, az egészet maga találta ki. S most térek vissza az eredeti kérdéshez. „Nekem most szerepelnem kell! Nem magamért, másokért. Magamért is, hiszen tudod.” Tudtam. A forradalom legkeservesebb napjaiban a Széna tértől Óbudáig járta a bajban lévő cimorákat, akik mind úgy várták, amikor ételhordóval, svájcisapkában megérkezett, akár a legkegyetlenebb harcok közepén is. Mindenütt ott volt. Tartotta a lelket, az alábbhagyó, olykor húnyó bátorságot a „csuda érdekes emberekben”. Aztán biztatta Tamási Áront, vidámította Erdélyi Józsefet, s mind a budai írókat, költőket, mert egyértelmű, hogy ő azok mellett állott, akik odaszánták akkor életüket harcokban vagy szózatokban a szabadulásért. 1957-ben az elsők között hívatták „elbeszélgetésre”. Udvariasak, szinte könyörgők voltak az elvtársak csak azért, hogy szólaljon, meg, írjon! Mindegy mit, de ők az írókkal kívántak reprezentálni. Eredményeket szerettek volna produkálni. Tudott vagy nem tudott az államvédelem az író viselt dolgairól? Ezt tőle már soha nem kérdezhetjük meg. S erről Jenő bácsi sem beszélt sohasem. De sok-sok „elvtársi” biztatás után egyszer előrukkolt, hogy házi együttest verbuvált, és a Kincses Kalendáriumban fognak énekelni. „Tudod, most én nem írok. Csak a gyerekeknek. Csináltatok velük Makk-Marcit. Aztán meg az együttesben énekelünk.” És énekeltek, míg onnan is ki nem vált egyik -munkatárs, s menekült túl a határon nyugatra, neki is volt elhallgatnivaló- ja. S attól kezdve elcsöndesedett a kis zenekar, Jenő bácsi kicsi serege, s már annyi vidámság sem maradt a műsorban, amennyit ő jelentett kifogyhatatlan találékonyságával. A sok-sok látogatás, beszélgetés közül a legutolsót, a számomra megszomorítót idézem még föl. Akkor már ágyban feküdt, s gondolataival mindig ott járt valahol Nagybányán, a szülőföldön, a legrégebb emlékekért. „Nagyon szeretett engem Ady. Krúdyt meg engem szeretett legjobban (s amit soha nem láttam, könnyes lett a szeme). Aztán tudod, egyszer együtt voltunk otthon, és én akkor lőttem egy vidrát. S ezt oda akartam adni neki. De jöttünk le a hegyről, és ő már akkor nagyon nehezen lépegetett, és én nem tudtam odaadni.” Az utolsó mondattöredékek voltak, amiket még feljegyeztem, s aztán elgondoltam, hogy úgy, amint első találkozásaim egyikén a Horvát-kertnél mesélte: „itt vett fel egyszer konflisába Krúdy Gyula, s elvitt Balatonfüredig, mert akkor tudod — Krúdy Gyula tudta — ott főzték a legjobb húslevest”. Én meg azt tudtam, olyan cipőben ült föl Krúdy Gyula mellé, amelynek hiányzott a talpa. De mit számított az a huszadik század egyik legcsodálatosabb írójának, aki a másik csodálatos íróval indult el Budapestről Balatonfüredre húslevest ebédelni. M a már az Adynak szánt ajándékkal is elszámolt, azzal a feledhetetlen mosolyával, amellyel mindig vidámságra tudta fakasztani a szomorú embereket is. Az írás varászló művésze volt és marad hitem szerint, s virraszt a virrasztókkal, hogy megmaradjon ízé- ben-humorában a magyar nyelv a Tersánszky-történetek- ben a harmadik évezrednek. Fábián Gyula
