Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-28 / 200. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP SZÁRSZÓ 1993. AUGUSZTUS 28.. SZOMBAT Mindennapi méltóságunk M indennapi kenyerünket add meg nekünk ma — kérleli a teremtő Istent az ima. Bölcs akaratossággal fejezve ki a fizikai megmaradás legelemibb szükségletét, mely nélkülözhetetlen kellék és életszentség is egyben. Az Úr teste. S ha már az, akkor érte esedezni nem is olyan megalázó. Brutális hiánya megkérdőjelezi a teremtés értelmét. Akkor az egész, fából vaskarika. Bár igaz, nemcsak kenyérrel él az ember, de főként mégis azzal. Éhe a szépnek, éhe a szónak utána következik. Egyéni szerencse, sors, és ki tudja mi még, hogy kiben milyen hatásfokkal lényegül át a táplálék szellemiséggé. Az emberi test monstrancia is, nemcsak reflexmechanizmusok, génekbe oltott működési parancsok rendszere. De ettől függetlenül, egyáltalán nem mindegy, milyen minőségű kenyér kerül az asztalunkra. Jól átsütött, ám el nem égetett, szakszerűen dagasztott vagy félig nyers, sza- lonnás, száraz-avas, vagyis lelkiismeretlenül elkészített. Merthogy általában nem a liszt vagy a kemence az oka, hogy silány a kenyér. Többről van itt szó. Kitűnő alapanyagból is lehet csapnivaló terméket előállítani, ha nemtörődöm, hitvány a mester és a kor, amelyben élünk, amelyben büntetlenül, önmagukkal való szembesülés nélkül megélhetnek a kóklerek, ha belakhatatlan a történelmi idő. Ha az éveket hajszolva magunk előtt rendre nem adjuk meg a dolgok, a velünk történések módját, ha életvitelünk természetes praxisává a rendszeres leminősülés válik. A nívótlanság elfogadása, gyakorlása az önbecsülés hiányának beismerése. És aki nem becsüli önmagát, hogyan becsülhet másokat? Ez a beletörődés átörökíthető az utódokra, így ki lehet pusztítani, meg lehet rothasztani egy nemzetet, ez kínzóbb és megalázóbb, mint a birkaként vágóhídra hajtás, Tőkés László református püspök mint a vagonokba terelés. Nagy tévedés azt hinni, amit hitt Sztálin is, hogy egy nép léte vagy nem léte pusztán vagonkérdés. Nem az. Önérzet kérdése. Egyre időszerűbb hozzátenni az imához: Miatyánk, a mindennapi kenyerünk mellé add meg a mindennapi méltóság megszerzésének esélyét is, adj erőt, hogy éljünk, élhessünk vele, adj erőt, hogy kivívjuk a méltóságot, amely nagyon is kicsiny, hétköznapi dolgokban nyilvánul meg. A látszatra apró, jelentéktelennek tetsző, azaz annak minősített gesztusok, mozzanatok tiszteletét, amelyekből végül is az élet épül föl, színesedik ki, nyer a lélegzésen túl értelmet, és válik a vegetációnál magasabb rendű dimenzióvá. Ó, milyen jól tudta ezt a magától értetődő titkot, tetten érhető csodát az álmodó magyar lélek s a realista magyar gyomor avatott ismerője, Krúdy Gyula. Immár hatvanadik esztendeje, hogy fizikai valójában nincs köztünk, de a nyomdai betűk ólomsúlyát levető szelleme úgy lebeg zseniális húslevesek felett, miként az Isten lelke a vizek felett, ahogyan az a Genezis könyvében írva vagyon. A hasonlatot nem érzem frivolnak. Ellenkezőleg. Aki látta Huszárik Zoltán fájdalmasan gyönyörű filmkölteményét, a Krúdy írásaiból megálmodott és a felejthetetlen Latinovits Zoltán által életre keltett Szindbádot, aki Krúdy maga, az megérti, mire gondolok. Az élet alkalmak, ha úgy tetszik, utazások és megérkezések sorozata, így tehát valamiképp folytonos ünnep, ilyen értelemben utazás a helyben járás is, olykor gazdagító kaland. És Szindbád, aki sok mindent szeretett, főként a nők lábát, a hófúvá- sos időjárást, a vidéki tánciskolát, a kis vendég- fogadót, az őszi ligetet, a melankolikus kocsiutat, kezeket, hajakat, női neveket, nos Szindbád úgy utazik át az életen, hogy mélységes tisztelettel, megbecsüléssel veszi birtokba, éli át minden mozzanatát. Büszkén veszi tudomásul, mint akinek ez kijár, de mégis hálatelten. Az apró dolgok nagy költészete ez. Hódolat az Isten képzeletének, és önfeledt átélése annak, ami ebből a képzeletből az emberben megvalósult. Emlékezetes jelenet, amikor Szindbád étkezik. Ahogyan teszi. Nem élveteg hedonizmus — persze van benne az is, éppen annyi, amennyi kell. Bár az én Rákosi-kor- szak menzáin nevelkedett nemzedékem ott, a vásznon látott először tisztességesen feltálalt, kapitális velőscsontot, par excellence klasszikus velőst, minden velősök archetípusát. Az étkezés majdhogynem csupán apropó, a ragyogó fehér abrosszal leterített asztalnál a fogások, a borok, a mustárok kiválasztásakor a csoda türelmes megosztása folyik vendég és vendéglős között, valami szívet melengető egymásrautaltság, együttérzés az örömben, viszonyuk nem úr és szolga viszonya, mélyebb, több annál: emberi. Ez a szó ott és akkor visszahelyeztetett jogaiba. Elementárisán izzóit föl a tartalma, az írói ábránd izzította föl, mert már Krúdy is úgy érezte, kihűl az a parázs, romlik és rontatik a világ, elem- bertelenedik. Akkor mit szóljunk mi ebben az irtózatos érzelmi devalválódásban, ful- dokoltató ökonomikus érdekszövevényben, ebben a hajszás és futtában megélt és ezért egyre kiürese- dőbb univerzumban, cinikus századvégi időben? Ahol fűnek, tájnak, embernek, kiontott vérnek már alig van értéke. De nem szabad feladni, vannak még szigetek, zugok, ha kevés számban is, ahol áttelelnek, megmaradnak és feltámadhatnak ízek, illatok, gesztusok és egymásra lelések. Értékfelismerések, amelyek újból elvezetnek lélektől lélekig. A visszanyert önbecsülésen át a másik lény becsüléséig. Vissza kell helyezni fontossága teljébe például a köszönést, a fehér abroszt, a tiszta szívet és poharat, a méregtelen vizet, a vizezetlen bort, a kézfogást, az adott szó szentségét és kötelező erejét, a szeretet szó hitelét és még annyi minden mást, amiben nagy-nagy ínséget szenvedünk, nélkülük nem teremtődhet meg a magasabb rendű létminőség. Mert hiszem, hogy van remény. Kiéhezve és boldog elragadtatással tapasztalom meg olykor, hogy akadnak még vagy újra már zugok, ahol a Krúdy Gyula által vará- zsosan leírt, megjelenített életszemlélet és gyakorlat jelen van, folytonossága nem szakadt meg. Fellelhetők szigetek, melyeket nem árasztott el sem konkrét, sem átvitt értelemben a hamburgeressé, hot dogossá uniformizált áradat, ahol ellenállnak a táplálkozási ösztön eme primitív leminősítő meg- zsarolásának. Ilyen hely például Emmi asszony Pince csárdája, ahol tán a város legjobb, legzamatosabb kocsonyáját főzik. Nemzedékről nemzedékre átmentett, gazdagított házi ízekkel dúsítottam nem ipari műanyag dobozokban tálalva, de az otthonosság hangulatát keltő, emberhez méltó porcelántányérokban szervírozzák. Mellé finom házi sütésű kenyeret adnak föl valódi vesszőből font kenyérkosárban, igazi vászonból varrt kenyérruhába bugyo- lálva. Az ételhez igazi szőlőből készített bort szolgálnak fel, mindezt oly szeretettel teszik elénk az asztalra, mintha a szerelmesünk vagy az édesanyánk szolgálna ki. Hát igen, így is lehet, sőt, csak így lehet, így kellene fölemelni és magára ocsúdtatni az Embert, az emberben a nagybetűs embert. És ódákat zenghetnénk a fölséges töltött káposztáról is, „békebeli” porciókban mérik ott, gigantikus töltelékkel, diszkrét kaprozással. Megtejfelezve, egyedülálló remekmű. Ám nem a táplálkozásról, az csak ürügy, az élet szertartásairól beszélek, a módról, a minket megillető módszerről, ahogyan élnünk kellene, s ahogyan nem élhetünk. Arról beszélek, amit meg sem ismerhettünk, meg arról, amit elvettek tőlünk, amit hagytunk elvenni és elveszni, és amit vissza kell szereznünk. Mindennapi méltóságunkat. Döbrentei Kornél A fényképfelvételek a szárszói táborban készültek
