Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-28 / 200. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP SZÁRSZÓ 1993. AUGUSZTUS 28., SZOMBAT 9 Somodi István Kő Pál A parasztság nem képes Pásztorszobor Sinka emlékére megvédeni magát A negyvenhármas Szárszó résztvevői sorra vették a magyar közélet és gazdasági élet témaköreit. Somodi István, aki nagyon fiatalon itt lehetett ötven évvel ezelőtt és a Szárszói Baráti Kör elnöke, arról beszélt nagy érdeklődéssel kísért előadásában, hogy mit tett Szárszó nemzedéke a magyar mezőgadaságért az elmúlt fél évszázad alatt. Ma, amikor a negyvenhármasok átadják a stafétabotot, a legizgalmasabb kérdés a mai magyar mezőgazdaság és a parasztság helyzete. Somodi Istvánt tehát erről kérdezem. — Lesújtó tény az, amivel átadjuk a stafétabotot: másfél millió kataszteri hold elpusztított szántóterület, amely több magyar vármegye területével egyenlő. Ezek nem lyukak a térképen, hanem az egész ország területén építkezésekre fölöslegesen elkótyavetyélt földek. (Pl. gyárak építésére a területek negyede is elegendő lett volna.) A másik kérdés: a mezőgazdasági népesség lélekszántának csökkenése. Még 1-949-ben is az ország nagyobb fele a mező- gazdaságból élt, ma az egész népesség tizenhárom százaléka, és ez az arány napról napra csökken. Az utóbbi évek statisztikája szerint a születési szám a parasztság körében valamivel több tízezernél, és harmincezer az elhalálozás. Ez azt jelenti, hogy egy emberöltő alatt elpusztulhat a mezőgazdasági népesség aktív fele. Ez természetesen nemcsak a mezőgazdaság vesztesége, hanem az egész társadalomé. Súlyos gondként nehezedik ránk még az a tendencia, amely teret ad a külföldi befolyásnak, amely nem a magyar népréteget tartja el és foglalkoztatja. A mezőgazdaságra épülő kis-és nagyiparra, valamint a kis-és nagykereskedelemre gondolok. (Pl. a magyar mezőgazdasági gépipar sorvadóban.) Keserves következménye a magyar parasztság sorvadásának a magyar hadsereg állapota. Erről keveset beszélnek, de vitathatatlan, hogy a hadsereg zömét mindig a parasztság adta. így volt ez mindkét világháborúban. Egészséges férfiakat soroztak be generációról generációra, ami a parasztság szempontjából kedvezőtlen, de a nemzet szempontjából jó, mert erős, egészséges hadsereggel rendelkezik. A mostani sorozásoknál időrőlidőre növekszik az alkalmatlanok száma, s akkor még a mentális gondokról nem is beszélek (narkotikumok). Ez egyébként nem parasztromantika, ezek tények. A parasztság termelőeszközökkel és anyagi erővel való „ellátottsága” is égető gond. Az 1970 előtti időszakból rendelkezünk Erdei Ferenc becslésével, amely szerint 25 milliárd forint (akkori forint!) az a veszteség, amit addig a magyar parasztság elszenvedett 1945-tól lerombolt tanyák, a lóállomány vágóhídra hurco- lása, a mezó'gazdasági fölszerelések ócskavastelepre küldése. Hogy a magyar paraszt ne is tudjon többé kihátrálni a közösből. A tehén- és a sertésállományról nem is beszélve. Egy tehenet és egy kocát tarthatott meg mindenki, a többit a termelőszövetkezetekbe vitték, ahol azoknak nagy része elpusztult. Civilizációs színvonalemelkedés ugyan volt (fürdőszoba, WC, stb.), de emberfeletti munka árán. A tudatosan elpusztított javak miatt áll most a tsz-ből kilépett paraszt olyan csupaszon, mint az ujjam. Hitel pedig nincsen, mert a három esztendő alatt nem volt képes az átmenet megteremteni a mezőgazdasági bankrendszert. A szomorú helyzetet csak fokozza még az az ellenerő, amellyel és akikkel szembe kell nézni, ha meg akarjuk változtatni ezt az állapotot. Azokra gondolok, akiknek a parasztság kizsákmányolt állapota (nyugodtan használjuk ezt a marxista fogalmat) aranybánya. Ez tehát a leltár. Ezzel a helyzettel áll ma a magyar mezőgazdaság az új élet kapujában. (Jégszekrénynyel nem lehet szántani, egy traktor pedig félmillióba kerül, s hetente emelkedik az ára.) Ez a 13 százaléknyi parasztság önmaga ma már nem képes megvédeni magát, különösen ha több pártban megosztva keresi a jövőjét. A paraszti pártoknak és a különböző mezőgazdasági érdek- képviseleteknek meg kell találniuk valamiféle politikai együttműködési lehetőséget. Csak így tudna felértékelődni az önmagában oly gyenge réteg. A nemzeti erőknek olyan súlyra kell szert tenniük a törvényhozásban, a választásokon, hogy képesek legyenek megalkotni a kátyúból kivezető törvényeket. (dy) A híradás becsületéért Öt perc Ribánszky I. László úrral, a Szabad Európa Rádió magyar igazgatójával Ribánszky I. Lászlót, a Szabad Európa Rádió magyar szerkesztőségének igazgatóját örömmel fedeztem föl a Szárszón lévők soraiban, s arra kértem, nyilatkozzon a Pest Megyei Hírlap olvasóinak a kedvéért szárszói élményeiről, pontosabban arról: mit jelent e rendezvény egy „nyugat-európai magyarnak”. — A nyugati magyarságomat és a rádiós-újságírói szakmámat nem tudom elválasztani — válaszolta. — Nekem, a magyar belpolitikával is foglalkozó újságírónak olyan alaposan kell tájékozódnom, amilyen alaposan csak lehetséges, ezért vagyok itt. Látva látszik, hogy a választási hadjárat máris elkezdődött Magyarországon, Szárszó egy korai, de nagyon fontos állomása ennek a hadjáratnak, ennek a fontossága, hírlapok egész sorát idehozó ereje vonzott ide valószínűleg engem is. Igaz és becsületes információkkal csak jelenlétünk tudatában vagyunk képesek ellátni az olvasóinkat, hallgatóinkat -— itthon is, de a nyugati demokráciákban élő magyarságot is. — A szárszói szellemiség mennyire köti a magyarságot Európához? — A rendezvény maga, a néhány száz fő összehajlása csak kötődés lehet Európához, s nem attól elkülönülés. Itt inkább azt érzem, hogy bizonyos vonulat látszik kibontakozni, megkezdődtek az igen intenzív egyeztetési kísérletek. Ilyen vonatkozásban engem, mint újságírót nagyon érdekel egy már jelzett folyamatnak a genezise, amilyennek most itt, Szárszón szem- és fültanúja vagyok. — Mennyire egyeztethető össze az európaiság és a magyarság megmaradásáért töprengő szárszói gondolat? — Engem már zavar az — válaszolta a Münchenben élő kolléga —, hogy manapság sokan és gyakran szükségesnek tartják hangsúlyozni Európába tartó igyekvésüket, holott mi réges-régen már Európában vagyunk. Ahhoz azonban, hogy a mi európaiságunkat önmagunkban és önmagunk számára is felszabadítsuk, hogy hatni tudjon, ahhoz meg kell fogalmaznunk önmagunkat. Az ötven évvel ezelőtti Szárszó is öndefiníció volt, s a mai is az, bármilyen botladozva is történik az önmegfogalmazásunk. E kísérletet néhányan — úgy érzem — arra használják föl, hogy egészen evidens dolgokat fogalmazzanak meg és hangoztassanak. Ha én lennék annak a kötetnek a szerkesztője, amelyet erről a konferenciáról adnak ki, hát bizony nagyon liberálisan alkalmaznám piros plajbászomat a kézirat átnézésekor. Beszélgetésünk során megtudtam a müncheni Szabad Európa Rádió magyar stábjának a vezetőjétől, hogy még két munkatársa tartózkodik e rendezvényen, akik naponta küldik anyagaikat Münchenbe. Mert a nyugati diaszpórában élő magyarságnak, miként minden magyarnak, igenis tudnia kell 1993 Szárszójáról, arról, hogy itt valami az ő érdekükben is történik. B. Sz. I. Kő Pál szobrászművész, a képzőművészeti főiskola tanára, rektorhelyettes a szárszói találkozón, az esőáztatta sátorban nevekre, személyekre emlékezik, azokra, akiktől megbízatásokat kapott régen és a közelmúltban. Ő, aki későn hallott Szárszóról — amint mondja —, az ötvenes évek tananyagai nem adtak lehetőséget arra, hogy fiatalon megismerhesse az 1943-as találkozó lényegét, mégis egész életében azt a szellemiséget szolgálta, elkötelezettje volt a népi és nemzeti gondolatnak. — Dr. Szegő Imre, nagyszerű orvos, gerontológus említette nekem először Szárszót, ő itt volt Szárszón annak idején, fiatal medikusként. Kovács Imre, Veres Péter, Kodo- lányi János hozzászólásaira emlékezett beszélgetéseink során. Édesanyám ott dolgozott az ő intézményében Hevesen. Ott is áll a szobrom, amire tőle kaptam megbízatást, az „Ünnep” a szociális otthon kertjében. — A tipikusan magyar karakterű két nőalak, hófehér kőbe vésve. — Igen. Azok a karakter-figurák. akik között fölnőttem a tanyán. Valamelyik rokonom és talán egyik nagyanyám... A másik Kuti József, református lelkész volt Balatonkenesén. Ő Kodolányi János író barátja „veszekedő társa”-ként benne élt a népi mozgalomban. Mi ott vettünk házat akkor, a feleségem Pé- terfy Gizella festő ma is ott dolgozik. Józsi bácsi olyan szuverén gondolkodó volt, hogy a püspöke el akarta küldeni a községből. Kenésén a német temetőt gondozta a hallottaknak kijáró tisztelettel akkor, amikor mindenütt szovjet emlékműveket állítottak... Ebből a kapcsolatból létrejött egy Kossuth-szobor; Balatonkenesén a helytörténeti múzeumba került. De őt is megmintáztam, a vállára templomot helyeztem és kis házacskákat, tulajdonképpen egy kis falut, utakkal, fákkal, bokrokkal. A síremlékét pedig a feleségem készítette el. Édesapám eszményképe Széchenyi volt, az enyém Kossuth lett. Arcképe kisgyerekként belém rajzolódott a tányérokról. Jóska bácsi pedig lázba hozott és én akkor, 1972—73-ban két Kos- suth-szobrot is csináltam... S most két éve Kárpátaljáról kaptam egy levelet, amelyben azt írták, nagyon vágynak egy Kossuth-szoborra. Ez az új Kossuthom, amit most augusztus 21-én avattunk Nagypaládon. Onnét jöttem ide. — Hogyan ábrázolja most a magyar nép eszményképét? — Százhetven centi, bronz, finom, vékony figura, jurátus Kossuthot ábrázolja: Kócsagtollas kalapot tart a jobb kezében, a balt fölemelve a mellkasán nyugtatja. Nagyon, nagyon kedves nekem... — Szárszóhoz kapcsolódó szoborárbánd a Sinka-portré is. — Azt, hogy én Sinka Istvánról szobrot csináljak, Szín Magda, a költő özvegye gondolta ki. Sinka megfogott. Bérezés László fotóművész albuma került elém az 1943-as Szárszóról. Az egész alakos portrészobor Vésztőre került 1988-ban. Azt szerettem volna, hogy Püski Sándor avassa, de ez még akkor is hiú ábránd volt. — A generációnk elől eltitkolt, agyonhallgatott népi költőbe nagyon beleszerethetett, hiszen a Vásárhelyi Őszi Tárlatra is Sinka-emlékműterv- vel pályázott. Milyen lesz? — Bronz, pásztorbotra valóságos tárgyakat aggatok; csizmát, bibliát, pásztortáskát, a pásztorélet kellékeit. A csizmaszárra pedig ráírtam azt a versét, amit ő is ráírt annak idején. Ezzel állítva emléket annak a pillanatnak, amikor a juhászbojtár első versét megírta. Ónody Éva Megannyi Déva vára után Letartóztatták Sinka Istvánt! — hallgatom újra a szabadkai Kongó Tivadarral készített hangfelvételt ebben a szárszói zuhatagban (akár emlékzuhatagról is beszélhetnénk), s arra gondolok, bizony nem is egyetlen „szárszói találkozó”-ja volt vagy van a magyar kultúrtörténetnek, hiszen Szabadkától Marosvásárhelyig, Chicagótól el egészen Tórádig — még ha nem is egyazon időben, de — időnként össze-össze- hajolt pár száz magyar a magyarság sorsán eltöprengve, elgondolkozva. Kongó Tivadartól ugyanis valami olyasmit tudtam meg, ami nagyon régi foganatú meggyőződésemet erősíti és nügyítja fel, mely szerint az öntudat akkor serken, akkor feszülnek a szellemi izmok, amikor azt sarokba szorítják; magyarán: midőn a magunk tudatát kétségbe vonják és megalázzák. Számomra, mint kisebbségi sorból jövőnek, ez a felismerés azzal a többlettel jár, pontosan azzal, amit a mindég vigyázzállásban lévő közösség — mármint a határokon túl, s nagyon túl élő magyarság — önmagának kitermelt. Kikínlódott az önmegtartásért, a megannyi déva vára után. Nos, ha a tételt megfordítjuk: a magyarság fizikai és szellemi létfenntartásán töprengő pár száz magyarnak, itt, Szárszón, abból a kisebbségi alapállásból (nem geofizikai, hanem szellemi alapállásból) kellene kiindulnia, amely az ő — mármint a ki- sebbségbeniek — genetikai rendszerében már kiépült és funkcionálóképes. A tétel akár magyarázható is lehet, de Szárszó szellemében ki kell mondani végtére, hogy csak a jól bevált, tehát a magyarság lelki szűrőjén átjutott, és másokat nem sértő tapasztalatok birtokában lehet új csapások irányába térni. Országot, összkomfortos, európai kultúrteret építeni azok számára, akik magukat magyarnak vallják a Kárpát-medencében. Máshol nem lehet haza! Bármennyire is anakronisztikusnak tűnik: a meggyötört, az anyamelegtől elszakított magyarságban már „felépített” Magyarországot kellene megalkotni — közelítvén 1100. évfordulónkhoz. A kisebbség életrevalóságát kellene nemzeti rangra emelni, ismételhetjük: s ha arra gondolunk, hogy bizony időnként idehaza is kisebbségben élünk, akkor a témánál vagyunk. Sinka István letartóztatása pontosan egy évvel az első szárszói találkozó előtt esett meg Szabadkán, ahová Kongó Tivadar és az ő szabadkai népkörösei irodalmi estre verbuválták az anyaországi népi írókat. Úgy tűnik, levegőben volt már a szárszói szellem, izzott a gondolat. Hogy a történelem fuvallata merre vitte ezt, jól tudjuk: szétszórta, ahová lehetett, ha el nem taposta. A mai Szárszó mintha e szét- szóratott tartalmát keresné — és keresi — ama tarsolynak, Kőműves Kelemen ama szerszámoszsákjának. Akkor, ott, Szabadkán Sinka Istvánt a tiltakozó tömeg láttán kiengedte a hatóság. Idehaza viszont évekig szóba sem ejtették, persona non grata volt a kultúránkban, magyarán: a népit és magyart semmibe vevő szemléletnek, azoknak, akik tőlünk teljesen idegen szokás- és erkölcsrendet próbáltak reánk erőszakolni. Az 1993-as Szárszónak azért van nehezebb dolga az előbbinél, mert ezt a rá- rakódást önmagáról is le kell ráznia, hogy eredendő tisztaságában legyen képes életerős, emelkedő magyarságról álmodozni, mi több — abban élve építkezni. Akár a kisebbségi sorsot átélt és élő véreink tapasztalatából (is) kiindulva. Azoknak a szárszóknak a tapasztalatából, amelyek — a diktatúrák tudta nélkül is — valósággal átszőtték az elmúlt fél évszázadot, nem kevésbé az anyaország felé közeledő magyarság tudatát. Ami építőanyagnak sem rossz. Bágyoni Szabó István
