Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-25 / 197. szám
J PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. AUGUSZTUS 25.. SZERDA 13 Vagy alusznak, vagy nem hallják... Ébresztő a pécsi temetőben kutyamódra elásott, ötvenhatos mártír Petrus Jóska végtisztessége ügyében! A történelem igazságosztó érckeze felbontja azokat a sírokat is, amiket a megalkuvó pecsovicsizmus és annak kiszolgálói az ötvenhatos forradalom és szabadságharc — rendszerváltást és ruszki-nagytakarí- tást szülő törvénye szerint — elfelejtettek a nemzet akarata jegyében végrehajtani! „Változnak az idők és változnak a viszonyok” és változnak az elvtársak is, ahogy az egyik politikai palástot kifordító „független” polgármester kijelentette, amikor elvtársias múltját emlegették: „Nem én változtam, a körülmények!” Egy őszinte szó a hazu- dozások feneketlen tengerében! Engem a változások szele nem tudott a bizonytalanság zsákutcájába kergetni. Nem változtam meg, csak az idő változott. Engem már a Szent Mihály lován visznek a tiborcok a másvilágba. Szembehelyezkedtem a hazaáruló „napkeleti bölcsek” szálláscsináló vörös törekvésével éppen úgy, mint a jelen kol- dusbot-osztogató, a gyilkosokat és a hazaárulókat számon kérni nem akaró, vagy nem merők tehetetlenségével. Ma az a jelszó, hogy minden embernek egy élete van... Ne bántsuk őket, ha nem is bánták meg bűneiket, hiszen Jézus is... — írja a Biblia, de mi, a vörös golgotán összetört csontú, sors- és harcostársainkat gyászoló magyarok nem akarunk új Jézusok lenni! Akiket megöltek a forradalom hősei közül a hazaárulóknak járó akasztófán, mert nem álltak be a sorba moslékot hordani a mosz- kovita vörös disznóólba, azoknak a nemzeti hősöknek is egy életük volt! Egy... amit a Kádár-bitangok röhögve vettek el a vesztőhelyen szerte az országban éppen úgy, mint a pécsi Papnevelde — azelőtt Kulich Gyula — utcában, Petrus Jóskától is. Zárkaszomszédom volt. Nem kért kegyelmet. Tőlem sem kérte, hogy — ha életben maradok — nekrológot írjak az utókornak akkor, amikor a nemzet hős mártírjait, a vörös hazugságáradat után, nevén lehet nevezni! Kérés nélkül is, sorstársi kötelességből üzenem a forradalom fogadatlan prókátoraként, azoknak, akik „vagy alusznak, vagy nem hallják, vagy talán nem is akarják” tudomásul venni, hogy a közömbösség három és fél évtized után is adósa még a nemzeti felkelés, forradalom és szabadságharc nejlonzsákban porladó csontú hős mártírjának, és a forradalommal együtt dobogó szívű magyar millióknak! Utolsó figyelmeztetés! A végső, mielőtt elindulunk — azok helyett akik nem szégyenük magukat —, elindulunk tíz körömmel is sírt bontani! Erre kötelez valamennyi mártírsír. 301 -es parcella szülőket, hitveseket és gyerekeket sirató csendes fájdalma, és az a vigasztalan keserűség, mely nem újkeletű: Először a Helyzet című megyei hetilapban suhogtattam meg kérő és követelő szókorbácsomat: „Gyertyagyújtó fájdalom” címen. A dolgozat megjelent. A sír maradt. írtam az 56-os megyei szövetségnek és a T1B Baranya megyei szervezetének is. Választ sem kaptam. írtam a város egyik polgármester-helyettesének, aki válaszolt a levelemre, miszerint az önkormányzatnak jelenleg nincs pénze a temetés megrendezésére. Nem olyan gazdagok, mint amilyen a tanács volt, akik Makrisszal — mert nem mehetett a Kisosztalék Téeszcsébe kapálni görög „hazafi” létére — ötven millióért — ha nem tévedek — egy bádogcsodát varázsoltatok a Mecsek déli lejtőjére „Felszabadulási emlékmű” címen a szovjet HISTÓRIA Daniel Speer magyarországi 17TTT Mikor egy íz- ▼ XXX* ben Szent Miklóshoz (liptákul Swaty Myklus) közel jártam és egy faluban egy gyermektől ottani nyelven azt kérdeztem: „gde je otec?” „hol az apád”, azt feleié a kérdezett: „preéo niepán otec!” vagyis „miért nem apád urad?” Megértvén a gyermek szavát és szemrehányását, ismét kérdeztem: „A gde je pan otec”, „hol van apád urad?” mire aztán a fiú így felelt: „Apám uram a városba ment, seprőket vitt a vásárra.” Mivel azonban két helyen is leveleket kellett átadnom, pár házzal odébb megint kérdést tettem fel egy kis leánykának „Hol van édesanyád?” A cifra leányka ugyanúgy megkérdezte tőlem: „Uram, miért nem anyám asszonyom?” Gondoltam magamban, fattyúk, úgy jártok, mint a koldusok gyermekei, s a testvéreitek, akiktől leveleket hozok, csak mendikán- sok, szegény kéregető diákok Késmárkon, mi okon kell hát nékem a ti szüléiteket Uramnak, Asszonyomnak titulálni? De fennszó- val mégis úgy kérdeztem: „Hol van a te ékes anyád asz- szonyod?” Mire a kislány felelt: „Az anyám asszonyom ganajt vitt a hegyre, a szántóföldet trágyázni.” Mivel azonban sem az úr-aty- át, sem az asszony-anyát nem leltem hon, megtartottam a leveleket gondolván, másnap azaz vasárnap, ha dolgomat végeztem, estefelé majd megtalálom az urat az 1650-e és az asszonyságot, mert már csak látni akarom, micsoda nemes népek, akik ilyen nagyra tartják magukat. Fölötte kíváncsi voltam rájuk. Tehát, mikor elintéztem ügyemet, és megkaptam a négy forintnyi tartozást, amit egy szentmiklósi születésű diáknak Késmárkon adtam kölcsön, amiért is húsz mérföldet kellett utaznom, visszafordultam és napszállat előtt két órával beértem a faluba. A seprűkötő urat és a ganajhordo- zó asszonyságot otthon találtam, akik is valósággal nemesi öltözékben olyan udvariassággal fogadtak, hogy ha meg nem érem, soha el nem hittem volna. A hozott levelek, valamint a szóbeli üzenet gyerekeiktől, amely szerint jól tanulnak, igen megörvendeztette őket. Megkülönböztetett tisztességgel bántak velem, külö- , nősen amikor megtudták, hogy idegen országbeli vagyok és lengyel nyelvnek némi módosításával tótul tudok velük társalogni. Kérdeztek szülőhazám felől. Beszéltem róla s kiemeltem előnyeit zord tartományukhoz viszonyítva. De csakhamar észrevettem, hogy ez elkedvetleníti őket, mert ők viszont feldicsérték hegyeik nagyszerűségét és a sok veszedelmet, amit ki kell állni. Csak magamban jegyeztem meg, hogy ha ti a legnagyobb dicsőségnek gondoljátok a sok kínlódást, a veszedelmeket, a rossz táplálkozást, a nélkülözést, a hegyi városoknak evekből és ennek a vidéknek a hideg éghajlatát, summában: a koldus nyomorúságot, legyen nektek a hitetek szerint. Tartsátok meg a hazátokat, én az enyémnek egyetlen faluját sem adnám az egész tartományotokért. Nekikészülődtünk az asztalhoz ülésnek. Először salátát hoztak és füstölt zerge- combot, pacalt, utána marhahúst, főtt zöld savanyú almával, ami nem is volt olyan rossz, azután egy tálon nagy sült madarakat, ezek is jó ízűek voltak. Volt még kitűnő kalács, friss kecske- vagy juhsajt, tenyérnyi széles és ujjnyi vastag szeletekben roston sütve. Ez is jól csúszott. Megkérdezték: van-e ilyen az én hazámban? Nemmel feleltem. No ez szomorú ország lehet, mondták, nem szeretnének benne lakni. Mikor jobban összemelegedtünk, én meg ezt kérdeztem: minő madarak voltak, amelyeket elfogyasztottunk? Nem árulták el. Talán hozzájuk hasonló rablómadarak voltak és ezért restell- ték megmondani. Nem lehe-' tett megtudni; különben már egyre ment, hiszen elfogytak. De nem is törődtem vele, mert ők is ettek belőle; az ő hazájukban kétségkívül szokásos ételből szolgáltak. Egyik meg is kérdezte: talán nem ízlettek? „De nagyon is” feleltem. Magában pedig azt gondolta Simpli- cissimus, most van az alkalmam elbizakodott jómadár uraim tolláitok megtépázáútirajza sára. Félig dévajkodva majd csak megtudom szép nevetek eredetét és hogy magamat kárpótoljam, a leg- együgyűbb ábrázattal elbeszélek egy ismert elmés történetet. Ezért előbb is Sziléziáról, különösen Jablonkáról kezdettem mesélni, különösen, hogy mennyi gonosz rabló, akasztófavirág húzza ott meg magát. Rádupláztak: gonoszabb akasztófa címerek sehol sem találhatók, mint az ő tartományukban. Ennek a falunak a fele most is a hegyeken túl van rabolni, de az ördög merné ezt nekik szemükre vetni. Kis idő múlva kezdtem nekik dicsekedni nemesi rangommal és származásommal. Tüstént felkapták a kérdést és ők is bemutatták előkelő nemesi nemzetségüket, mely — ahogy én értesültem — épp úgy mint az enyém, koldusszegény emberektől vette eredetét. Amellett udvariasak voltak és értették a beszédmódját, mert ifjúságukban, habár csak mint szegény koldusdiákok (amit nem is tagadtak) iskolákat jártak a Sze- pességben. Végül szerettem volna megtudni a zliptak elnevezés eredetét. Már ekkor észrevették, hová akarok kilyukadni, azért is azt felelték, ők nem sejtik. Különben ismeretes, hogy minden országnak megvan a maga gúnyneve. Nekik véletlenül ezt adták. Kérdeztem, nem is gyanítják, ki adta nekik ezt a csúfnevet, vagy mimegszállás emlékére! A „felszabadítók ideiglenes jelenlétében a nemzet hálája jeléül.” A magyar nép megkérdezése nélkül. írtam a köztársasági megbízottnak is, hátha netán nem is hallott Petrus Jóskáról, mint az apátva- rasdi polgármester a szintén kivégzett Szabó Pistáról. A köztársasági megbízott a kényelmetlen kérdésre nem válaszolt! Egyedül Mayer Mihály a megyés püspök tett ígéretet — ha a végtisztesség megadására sor kerül! — vállalja a temetés hősökhöz és mártírokhoz méltó celebrálását. Tudtommal a püspök úr is várja az értesítést, amit még én is szeretnék megérni túl a hetvenen, mielőtt levélben megkeresem a Magyar Szabadságharcos Világszövetséget az 56-os mártírok postumus vitézzé avatási javallatávál, a nemzet hőseinek kijáró kegye- letes tisztesség szellemében. vitéz Rabkovács Tibor Budapest Trabant-védelem A július 29-ei, csütörtöki számunkban leírt cikkükre szeretnék néhány szóval válaszolni. „Bukott rendszer masinái” című cikkükben leírtakról nem mindenben értek egyet. Molnár Zoltán a Trabantok számát csökkentő terv koordinátora egyet elfelejtett. Azt, hogy ezek között a „pöfögő, köpködő” masinák között vannak jól karbantartottak és a műszaki követelményeknek megfelelőek. Ezzel szemben nem tudom milyen rendszer masináinak nevezzem azokat a „nyugati” autókat, amelyekből egyre több kerül az országba. Vannak közöttük szép számmal olyanok is, amelyek majdnem szétesnek és talán jobban pöfögnek, köpködnek, mint a kommunista rendszer eme jelképei. Viszont az emblémájuk ki van csiszolva, hadd lássa mindenki, milyen „jó” kocsija van az illetőnek. Kozma Károly Gyál ként ragadt rájuk. Erre is nemmel válaszoltak. „Ne vegyék rossz néven — mondtam — jobban szerettem volna tőlük megtudni, hogysem csúfolkodás kép- pen nekik elmesélni. Ám hogyha ezzel megbosszantanám őket, inkább hallgatnék.” Erre megígérték, hogy nem fognak neheztelni, én pedig elkezdtem a történetemet. „Bizonyos, hogy gyanús és illetlen dolog, ha az embert zliptaknak, gonosz madárnak nevezik. De úgy hallottam egy tót embertől, egyik uraságuk adta nekik, éspedig azért, mert mikor a hadseregét Liptón át vezette, a lakosok csúful elbántak vele, imide, amoda nem egy vitéz katonáját agyonverték és meggyilkolták, miért is azontúl nem liptakok- nak, hanem zliptakoknak neveztette őket. Idő múltán a tartomány lakói szégyellni kezdték ezt a nevet és közös akarattal elhatározták, hogy a nagyúr elé azzal a kéréssel járulnak: törülje el nyelvükből a Z betűt, hogy ismét liptakoknak hívják őket. Evégből három tarto- mányukbeli urat rendeltek ki a magas urasághoz, akik neki egy nagy kosár tojást vigyenek a farsangi fánksütéshez, — mert földjüktől egyéb ajándék nem tellett...” (Folytatjuk) A kosdi tanító köszöntése A régebben Nógrádhoz, újabban Pest megyéhez tartozó Kösd község iskolatörténetéről több adattal rendelkezünk. 1546-ban a faluban működött Benedek deák, feltehetően a gyermekek tanítása is a feladatai közé tartozott A 17. században már református iskola volt Kosdon, tanítója nevét is ismerjük: Váci L Mátyás. Feltehetően az ellenreformáció — és a közeli vád püspök hatására — katolikus iskola is létesült, 1720-ban Dora Ferenc volt a tanító. Érdekes iskola- és művelődéstörténeti adatot találhatunk Farkas Péter Pest megye Iskoláiról írott könyvében. A tanítók fizetése bizony régen sem volt magas, de megbecsültségük, tiszteletük össze sem hasonlítható a maival. 1909-ben a református tanító, Fábián Lajos 25 éves oktatói működését ünnepelte. A református egyház úgy döntött, hogy felköszönti megbecsült tanítóját. Az ünnepségekről a Néptanítók Ijtpja adott hírt, mi Farkas Péter közreadása alapján idézzük a tudósítást: „Az ünnepélyt érdekessé és nagyszabásúvá tette, hogy testületek, vidéki küldöttségek tagjai üdvözölték a jubilánst. Az üdvözlések sorozatál Biczó Pál ref. lelkész nyitotta meg, aki a kosdi ref. egyház nevében üdvözölte a jubilánst s egyben kijelentette, hogy az egyház a jubiláns nevére alapítványt is létesített, melynek kamata iskolai célokra fordít- tatik.’’Fábián Lajost köszöntötte Pest és Nógrád megye tanítóinak egylete is, végül „Az ünnepélyt a dalárda éneke, majd a Himnusz zárta be.” Pogány György
