Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-24 / 196. szám

J PEST MEGYEI HÍRLAP SZŰKEBB HAZÁNK 1993. AUGUSZTUS 24., KEDD 5 Jó bor, jó egészség A fóti harangok üzenete De sokat lépkedtek ezek a pejkók Rézi népi és János bácsi. Ketten százhatvan évet éltek, de még ma is a munka élteti őket Rézi mama. Fail Jánosné betöl­tötte a nyolcvanat, s mint fia tré­fásan megjegyzi: néhányszor megpörgött már benne a kilo­méteróra, de mindeddig nem szorult főjavításra. — Pedig de sokat lépkedtek ezek a pejkók — bök botjával a mamuszba bújtatott lábára. — Sokszor elgondolkoztam már azon, nincs az a gép vagy jó­szág, amelyik annyit kibírna, mint az ember. A kéz és bot már régen ösz- szetartoznak. Rézi néni csak a konyhában, a házi munkát vé­gezve teszi le. Bottal jár ki a kertbe is, s azzal dirigálja János bácsit. Nem mintha az öreg nem tudná, mit hogyan kell csi­nálni, mindazonáltal nem emel miatta szót, különben Rézi néni még azt hinné, hogy rá már nincs szükség a hartyáni kis pa­radicsomban. Van itt minden, amit az Isten jókedvében teremtett. Tök, pa­radicsom, paprika, bab, uborka, zeller, káposzta, karalábé, gyö­kérzöldség. Túl ezen a húsz sor kukorica, s kert legvégében négyszáz tőke jófajta szőlő. Minden üdezöld, úgy tűnik, Uj- hartyánnak ezt a sarkát elkerül­te a szárazság. — Kerülte az ördögöt! Elté­rítettem. Reggel négykor már kint vagyok, indítom az öntö­zőt. Még szerencse, hogy van saját kutam, különben nem győzném a vizet fizetni. A piros szemű szőlő meg­hálálta a törődést, minden tőke teli van fürtökkel. A ve­nyigék akkurátusán megkötöz­ve kákával, azt hiszem, ma már János bácsi az egyedüli a környéken, aki műrafia he­lyett kákát használ kötöző anyagként. — így tanultam az apámtól, ő meg a nagyapámtól. Azok tud­tak csak gazdálkodni. A felmenőkről szólva szóba kerül az egykori kis birtok. A hernádi meg a vatyai tanya, melyben a két öreg született s a fél életét leélte. — A hernádiból ‘49-ben űz- teki ki bennünket. Huszonnégy órát kaptunk, hogy „elhordjuk magunkat”. így mond akkor a párttitkár. — „Szép” emlékeik lehet­nek azokból az időkből. — Azt meghiszem. Rézi, mondd már el az első találkozá­sodat a kommunistákkal. — Azok nem kommunisták voltak, hanem a felszabadítók — javítja ki Rézi néni az öre­get. — Negyvennégy novembe­rében épp másztam le a kürtő­ből egy koszorú kolbásszal. Nyi­tok be a házba, hát ott áll két vi­téz puskával. Néztem őket, ők meg nézik a kolbászt. Na, nem sokáig nézték. Kiragadták a ke­zemből. aztán hordták az irhát. Később átballagtam a szomszéd tanyára a komaasszonyhoz. Már messziről hallottam a visíto- zást meg a futkosást. Hát kide­rült, oda is belátogattak a vité­zek, s nyilván mert erőre kaptak a kolbásztól, ott már az asszony­népet nyaggatták. Majd ötven év múltán az ember már csak nevet az ilyesmin, de akkor nem nevettünk, hetekig rettegés­ben éltünk a tanyavilágban. Mert nem mindegyik orosz kato­na érte be egy koszorú kolbász- szál, szabad préda volt minden, az élet meg olcsó. Aztán norma­lizálódott a helyzet, a közbizton­ság, de utána meg elkezdődött a svábok elhurcolása malenkij ro­botra. Akkor meg attól retteg­tünk. Failék megúszták, a család­ból nem vittek el senkit. — Minket valahogy kifelej­tettek, de annál többet háborgat­tak Rákosi pribékjei. Úgy jártak ki hozzánk a tanyára, mint a jó­pap a misére. Beadás címén vit­ték, amit láttak. Mert valamivel mindig tartoztunk, vagy ez vagy az nem jött össze időre. Nekik egyre ment, hús, tojás fejében jó volt a varrógép, kerékpár, de még a stafimngnak vett bútor is. A múltból újra visszakanyaro­dunk a jelenbe. — Igaz is, János bácsi, mit csinálnak a kertben megtermelt felesleggel? — kér­dem az idős gazdától. — Ami felesleg, eladjuk, abból pótoljuk a nyugdíjat. Ki­véve a bort. Azt elosztogatom a családban, meg szép lassan megiszogatom. Reggel egy po­hárral, délben egy pohárral, meg este, vacsora után egy hosz- szú fröccsöt. A jó bor olyan, akár a gyógyszer, az adja az erőt a munkához. Mert munka nélkül nem élet az élet, belő­lem nyolcvanévesen sem ve­szett ki a munkakedv meg a föld iránti szeretet. Fail Jánosnak és feleségé­nek 12 ezer forint a nyugdíja, vagy ahogy Rézi néni precízen megfogalmazza, a tsz és házas­társi járadék összesen. Ez bi­zony nem sok, ahhoz képest, hogy 1955-ben 33 hold földdel léptek be, illetve kényszerültek be a tsz-be. A föld egy részét már vissza­kapták, s többire is igényt tarta­nak. Igaz, nyolcvanévesen már a jó bor sem ad erőt ennyi föld­höz, de szerencsére van gyerek meg unoka, akikben a János bá­csi földszeretete tovább él. Matula Gy. Oszkár Ki látja a templomot rossz színben? Akit a dél idő Foton ér, annak lelket gyönyörködtető muzsi­kában lehet része. Cseng- bong a falu főtere. Szól a ha­rang a reformátusok neogóti­kus, karcsú, fehér tornyában, s csatlakozik az érces zengés­hez a római katolikus temp­lom hangja is. A tornyok így teljesítik hivatásukat, hogy üzenjenek, látványukkal hívo­gassanak, megadva a telepü­lés sajátos karakterét. A szín maradjon! Az 1855-ben felépült római katolikus templom, melynek terveire Ybl Miklós a falu ke­gyurától, Károlyi Istvántól ka­pott megbízást, egyben a Ká­rolyiak temetkezőhelye is. A művészettörténészek szerint a mester korai alkotásai közül a Pesti Vigadó mellett ez, a ma­gyarországi romantika legje­lentősebb alkotása. Szobrait, díszeit többek között olyan mesterek készítették, mint pél­dául Hans Gasser bécsi szob­rász, vagy a német származá­sú Anton Danié! Fernkorn. A műemlék körül most élénk vita bontakozott ki. A templom felújítására 1930-ban került először sor, de a díszítő kövekhez ekkor nem nyúltak. A II. világhábo­rú után csak a harcok okozta sebeket próbálták begyógyíta­ni. Aki a községben járt az el­múlt öt évben, az ismét mes­tereket láthatott a homlokza­ton dolgozni, melyet rendsze­rint állványerdő takart el, mígnem elkészült az élénksár­ga színű festés. Ez a szín meg is felelne a felújítást megrendelő egyházközség ve­zetőinek. a hívők ízlésének. Sebők Sándor plébános sze­rint a história domus — a templom története — szerint új korában is ilyen színű volt az épület. Csakhogy a munká­latokat ellenőrző, szakmailag irányító, Műemlékvédelmi Hi­vatal illetékese az állványok lebontása után, váratlanul úgy nyilatkozott: — Tévedés történt. Mégsem ez a szín méltó a nagy építész művé­hez, a kerámiadíszek tónusá­hoz. — Akkor most mi lesz? Visz- sza az állványokat ismét milli­ókért, mikor amúgy is nehe­zen gyűlik a szükséges pénz? Emitatt a 2000-re tervezett be­fejezés máris egy-két évet ké­sik majd. Részint ezért mozdult meg a közvélemény. Másrészt attól tart maga a plébános úr is, meg Kiss Sándor, az egyház- községi képviselőtestület építé­si bizottságának elnöke, hogy a hivatal által tervezett barna homlokzat komor színe elmo­sódik majd a környezetében, s szinte láthatatlan lesz az eddig messze földről felismerhető büszke két torony, és mögötte a két fiatorony. — Aláírtuk ugyan a jegyző­könyvet, de mégis kérni akar­juk, hogy a sárga szín marad­jon, vagy kompromisszum szü­lessék — mondja a templom plébánosa. Túl nagyfalat lenne ez a fó­tiaknak — hangzott el nemrég egy indulatos szakemberi meg­jegyzés, mire a fótiak sem ma­radtak csendben, s azt mond­ták: — Ami a nemzeté, az részben a mienk is, mint nem­zetalkotóké. Kevés a pénz A templom felújításának teljes költsége a forint mai árfolya­ma szerint 130 millió körül várható. A munkálatok megfe­lelő ütemezésének érdekében évi 6-8 millió forintra lenne szükség. A kiadások közel egyharmadát a Műemlékvédel­mi hivatal fizeti. Helyi gyűjté­sekből 1 millió forint jött ösz- sze. Az Ybl Bank tavaly 80 ezer forintot adott, a Magyar HiteI Banktól félmillió forint érkezett. Ez azonban még min­dig kevés. — Egy ilyen komoly nem­zeti érték miatt sokkal jobban meg kellene mozdulnia az or­szágnak — mondja a plébános úr. Klaniczay Péter, a Műem­lékvédelmi Hivatal illetékese így nyilatkozott: — Nehéz len­ne megállapítani, hogy melyik festékréteg volt az első igazi a templom homlokzatán. Csak az biztos, hogy a sárga kivá­lasztása tévedés következmé­nye. Ezt korrigálni kell. Alpi­nisták festik majd fel az arany­ló, világos, közepes barnát, így kevesebb lesz a költség. A díszelemekre világos festés ke­rül, s ez fogja a templomot kör­nyezetéből kiemelni. Nekünk kötelességünk a szakszerűsé­get vizsgálni, hogy legalább száz évig minden követel­ménynek megfeleljen a felújí­tás. Nem mondom, hogy nem történt tévedés. Ez az ország számtalan templománál előfor­dul. Sok gondot okoz nekünk, hogy előzetes feltárások nél­kül, türelmetlen buzgósággal látnak hozzá az ilyen felada­tokhoz. A festés Foton is csak a jéghegy csúcsa ahhoz ké­pest, amilyen ellentmondáso­kat a felújítás alatt tapasztalhat­tunk. Hol a határ? A színválasztás miatt megmoz­dultak a helyi egyesületek is. Szent-Iványi Géza, a faluszépí­tő egyesület elnöke bejelentet­te, hogy a község polgárainak véleményével összhangban til­takozó levelet fogalmaztak meg, és elküldik a Műemlék- védelmi Hivatalnak. A levél tartalma szerint nem értenek egyet a színváltoztatással, mert a fótiak a már felfestett színhez ragaszkodnak. Helyte­lennek tartják, hogy a mai pénzszűke világban egy költ­ségből másodszorra még töb­bet csinálnak, s ezt az adófize­tők rovására teszik. A faluszé- pító'kön kívül a levelet aláírja a Fáy Vörösmarty Társaság, a Fóti Ökumenikus Kulturális Egyesület, a Fóti Pedagógus Kamara és a Gazdakör is. Klaniczay Péter erre így rea­gált: A kompromisszumkötés­ben már elmentünk a végső ha­tárig. A közhangulat miatt azonban mégis úgy látszik, hogy tovább kell keresni a kö­zös nevezőt. Kovács Kaarle Salmivuoo- ; rí, a finnországi Jär- ; venpää város nem- rég nyugdíjazott pol­gármestere a Szent István-na- pi ünnepségek alkalmával a Vác díszpolgára kitüntetés­ben részesült. Hosszú ideig állt városa élén, a Helsinki­hez ugyanúgy közel fekvő te­lepülésen, mint ahogy Vác is alig egy óra alatt érhető el Budapestről. Közel egy évti­zeddel ezelőtt kezdeménye­zője volt a testvérvárosi kap­csolatoknak, s azóta sokat tett a két város lakóinak ba­rátságáért. Énekkaruk példá­ul többször szerepelt azóta Vácott és környékén, a Vox Humana Énekkar és a Har­mónia kórus vitte hozzájuk Az északi rokon barátsága Vác város finn díszpolgára a magyar zenekultúra hírét, sok szálon erősödtek a kap­csolatok. A magas, szőke, tekin­télyt sugalló férfiról első lá­tásra könnyen elhihetném, hogy hűvös és tartózkodó, mint eleinte azok a finnek, akik viszont az ismeretség későbbi szakaszában nagyon mély és kitartó barátságokat kötnek. Salmivuori úr azon­ban mosolyog, és szívesen telepszik le egy kis beszélge­tésre, visszaemlékezésre. — Sokáig kellett várni, amíg a kölcsönös együttmű­ködés létre jöhetett — mond­ta, mert a Testvérvárosok Vi­lágszövetségén kellett hivata­lossá tenni a kapcsolatokat, s ott igen hosszú ideig intéz­ték a dolgokat. Mindenkép­pen szerettünk volna olyan várossal kapcsolatba kerül­ni, ahol élénk a zenei élet, mivel Järvenpää is komoly hagyományokat őriz, hiszen Jean Sibeliusnak, a finn ze­nekultúra megalapozójának, legnagyobb zeneszerzőnk­nek a szülővárosa. — Miért pont a magyarok vonzották önöket — érdeklő­döm, pedig tudhatnám, hogy a nyelvrokonság volt az oka, amit ott északon is számon tartanak. — Minket is ezért érdekel Magyarország, ahol koráb­ban már többször jártam — mondta a nyugdíjas város­atya. — Számomra az ilyen alkalmak során az tűnt fel, hogy ez egy egészen más szocialista ország, mint a többi. Az emberek közvetle­nebbek, vidámabbak voltak, más volt a légkör. A kapcsolatokból merített örömök -és a megszületett eredmények felől érdeklő­döm. — A személyes barátsá­gok, és sok közös munka — válaszolja a vendég, s hozzá­teszi: — Most, hogy társadal­mi változás történt Magyar- országon, talán tőlünk is ta­nulhatnak valamit, hisz mindez nálunk már készen áll. Karle Salmivuori annak el­lenére, hogy nyugdíjba vo­nul nem szakítja meg a kap­csolatokat. Sőt — gondolja, talán még jobban el is mé­lyítheti azokat, hiszen több szabad ideje lesz. A kérdés­re, hogy milyen érzés dísz­polgárnak lenni egy magyar városban, felcsillanó szem­mel, megélénkülve mondja ki az egyszavas választ: — Jó. A nyugdíjazott polgármes­ter azt tervezi, hogy napjait olvasással, otthoni munká­val tölti, s mint igazi finn, a sport sem marad ki az életé­ből. Kerékpározik, gyalogol, de a közélettől sem szakad el teljesen, s külföldi kapcso­latait is fenntartja. A nemze­tek közötti barátság ápolása fontos a számára. Ez a szán­dék vezette hozzánk is. Vác képviselő-testülete ezt az em­beri magatartást honorálta. K. T. I.

Next

/
Thumbnails
Contents