Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-19 / 193. szám
Almaimban legyen hibátlan Látogatóban Szervátiusz Tibor szobrászművésznél Szervátiusz Tibor: István király portréja (1957, Kolozsvár) Szervátiusz Tibor Szent Istvánját, amihez mintát nem készített, szabadon faragta egyenesen a kőbe: hatalmas erejű nagy egyéniség, erűs pofacsontú, szigorú magyar, sziklaszilárd jellem. — Gyönyörű és nagy feladat volt, különösen akkoriban, hiszen a főiskolát éppen elvégeztem. Elképzelésem Szent Istvánról nem egyezik azzal a képpel, amit az iskolában tanítottak nekünk. Sokkal keményebb ember volt ő. Vallási, politikai célok érdekében alakították ki róla a jámbor öreg, térdeplő, imádkozó király képét. Én még abban is kételkedem, hogy teljes egészében ő írta volna fiához, Imre herceghez a közismert Intelmeit. A németek, akik felesége, Gizella királynő kíséretében jöttek az országba (udvartartás, papság, hivatalnokok, katonák), akkor már sok helyről kiszorították a magyarokat. Az ősi magyar kultúra rohamosan pusztult. Az Intelmeknek a vendégek befogadásáról és gyámolításáról szóló fejezetében többek között ez áll: „Ennélfogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyá- molítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.” Az az érzésem, hogy ezt a német papok csempészték be utólag. Nem mondom, hogy az idegeneket nem kell befogadni, különösen a nehéz helyzetben lévőket, de köztudomású, hogy főleg az idegenek betelepítésének köszönhetően jutottunk oda, hogy az országot végül is szétdarabolták. A nagy király uralkodásának utolsó szakaszában vívódhatott eleget a fölösleges és túlzott pusztítások miatt. Tudjuk, hogy anyja Sarolt — aki egyébként nagyon is támogatta az új rendet —, később elmenekült az országból. — Mire gondol? Milyen fölösleges pusztításokra? Hiszen az áldozati oltárokat az új vallás miatt kellett lerombolni s a táltosokat, akik a múltunkról mindent tudtak, kivégezték. — De például a rovásírásunkat miért kellett elpusztítani? A szlávok megőrizték máig cirill betűiket. A négyezer éves' magyar rovásírás merőben különbözik minden rokon írástól és a legfejlettebb a rendszere. Ligátusokat alkalmaz, olyan összevonásokat, mint például a gyorsírás. S hol vannak ősi gesziáink, amire a korabeli keleti feljegyzések utalnak? A kereszténység nem írta elő a teljes tabula-rasat. (Az is furcsa számomra, hogy évszázadokon keresztül latin nyelven beszéltek, írtak ebben az országban. Ha parasztságunk nem őrzi meg, talán már rég nem is él a nyelvünk.) Ma sem szabadna ilyen nagymértékben engednünk az idegen hatásnak. — Hasonlóságot lát Szent István kora és a jelen között? — Igen. Most is akörül folyik a harc, mint akkor. A nemzet hagyományait, sajátosságait nyugatról hozott —, tőlünk sokszor nagyon is idegen — és főleg nagyon is olcsó, talmi dolgokkal helyettesítik. Miért kellett megreguláz- ni ezt a népet? Talán másképpen alakul Nyugat sorsa is, ha mi szabadon élhetünk. Választották a fejedelmeket, szabadok és egyenlőek voltak az emberek. Egyáltalán biztos az, hogy a kereszténység felvétele nélkül elpusztult volna ez a nép? — Évszázadok óta azt tanuljuk, hogy biztosan elpusztult volna. Mindenesetre ismernünk kellene a múltunkat, a hamisításoktól megtisztítva. — Kik voltunk, vagyunk és leszünk, ezt tudnunk kell. ősi mondáinknak csak töredékeit lelte meg Arany János. Deltát akik ősi eposzokat énekeltek, azoknak István korában kitépték a nyelvét. Nyomaikban fennmaradtak mégis; „Emese álma”, „Attila kardja”, a „Csoda- szarvas” monda... S a mára utalva; nemcsak gyomra van egy nemzetnek, nemcsak gazdasága, de becsülete, önérzete, büszkesége is, ami legalább olyan fontos, mint a gyomra. Most viszont csak a gazdaságról hallani. — Miből következtet arra, hogy a nagy király élete utolsó időszakában sok mindent megkérdőjelezett, Iwgy megbánta volna tettei egy részét? — Olvasom olykor a gesztákat... Ő akkor roppant össze, amikor a fiát megölték. A cél az volt, hogy megszakadjon az ág, kihaljon az Árpádházi királyi ház. Orseolo (Velencés) Péter hónapok alatt tönkretette az országot. Imre herceget uralkodásra nevelték, mindent megkapott ahhoz, hogy nagy formátumú uralkodó váljék belőle. Katasztrófája volt az országnak, hogy akkor a legméltóbb trónörökös meghalt. — István király a valóságos és az Ön által ábrázolt között nincs némi ellentmondás... ? — Álmom is egy kicsit, hogy Szent István ilyen volt, amilyennek ábrázoltam. Ilyen határozott, erős, kemény... Azt hiszem megengedhető ez a szobrásznak. Legalább álmaimban legyen hibátlan. Mert a népnek ilyen nagy, erős és okos vezetőre lenne szüksége, olyanra aki ismeri, szereti és tanítani is tudja. Ónody Éva mmmmmmmmmMmMmmmmmmmmmMmm B udavára 1686. szeptember 2-án, a keresztény seregek hatalmába került, s XI. Ince pápa elrendelte, hogy a visszafoglalás napjának évfordulóján az egész keresztény világ Szent Istvánt ünnepelje. A magyar egyház — az ősi gyakorlathoz ragaszkodva — megmaradt augusztus 20-ánál. Sokkal ünnepélyesebbé, elmélyültebbé és „konkrétabbá" vált az ünnep, amikor 1771-ben Raguzából, a dalmát domonkosok kolostorából visz- szatérhetett az államalapító kézereklyéje. A Szent Jobb megtalálása és Budára kerülése a XVIII. századi, nemzeti érzését újra felfedező magyarság számára vigasztalást és a szebb jövő ígéretét, politikai szempontból a nemzeti szuverenitás régi-új bizonyítékát jelentette. Faludi Ferenc, Mária Teréziához külön köszönő verset is intézett: „Megszerezted országunknak Legjelesebb tetemét, És megadtad oltárunknak Az ő csodás erejét. Nagy Leopold, olvashattad Fáradozott ezekért, Nagy Teresa, te alattad Rejtett kincsünk hazatért.” Leopold és Mária Terézia affinitása Szent István ereklyéinek tiszteletére nem tekinthető egyéni ügybuzgalomnak. A bécsi Szent István emlékek tradícióján nevelődve, a Szent István-i — apostoli —■ királyság örökségének tartották hatalmuk fundamentumát. A bécsi Stephanskirché-ben őrzött, V. Lászlótól származó A Szent Jobb Legjelesebb ereklyénk Szent István-ereklye révén Bécs lett a századok során az állam- alapító Szent egyik kultikus centruma. S így már érthető, hogy miért éppen Bécsből indul el I. Lipót meddő kísérlete után (1684), a Mária Terézia idején szerveződött rekviráló küldöttség. Mária Terézia 1764-ben megalapította a Szent István-rendet, s úgy intézkedett, hogy annak ünnepnapja augusztus 20-a legyen. A raguzai dominikánusok 1768-ban vonakodtak visszaadni az ereklyéket, ám annak letéti jogállapotára 1771-re fényt derítettek az állhatatos bécsiek, s azt május 29-én úgy adták át Mária Teréziának, mint a köztársaság ajándékát. A Szent Jobb hitelességét az a pergament darab bizonyította, melyet Pray György kiváló jezsuita történész talált meg az ereklyéhez erősítve. „Dextera beati Stephani regis et confessoris glo- riosi” („Boldog István király és dicsőséges hitvalló jobbja”) — felirattal. Az ereklye nyilvános tiszteletére Migazzi Kristóf bécsi érsek egyházi részről megadta az engedélyt. Erre a királynő a kézcsukló számára színaranyból cserfakoszorút készíttetett, az érsek pedig kristályüvegből, ezüsttel díszített tartót. Az egyházi szertartásokon magyar vonatkozású egyházi énekeket is énekeltek: latinul és németül a Szent Istvánról szóló himnuszt: magyarul a Szent Jobbról „Óh, dicsőséges Szent Jobbkéz” kezdetű éneket. Budán, a Szent Zsigmond-egyházba 1771. július 21-én helyezték el a Szent Jobbot, melynek tiszteletéről a királynő 1772. augusztus 7-én alapítvánnyal is gondoskodott. Ennek értelmében a Szent Jobb ünnepélyes közszemlére helyezése mellett évenként kétszer tartottak a királyi palota Szent Zsigmond-egyházában 3-3 napos ájtatosságot: május 30-án, a Szent Jobb feltalálásának (inventio) és november 5-én, Szent Imre ünnepével kezdődően. A budai polgárság évenként két ízben ünnepélyes körmenettel kívánt a Szent Jobb elé járulni, s egy alkalommal pedig magát az ereklyét akarták ünnepélyes körülmények között a városban kör- bevinni. Mária Terézia e tervet elutasította, a hódolást is csak az általa engedélyezett napokra korlátozta — melyről értesítette a felteijesztő prépostot 1776. július 26-ai leiratában. Nem felel meg, hogy 1771. augusztus 20-án tartották volna Budán az első Szent István-napi ünnepélyes körmenetet. A királynő levélben — melyet egyébként Marczali Henrik is közölt facsimile formában Magyarország története c. műve 576. oldalán — fejezte ki örömét afelett, hogy a szent király ereklyéjét 30 esztendei uralkodása végén, 1771. július 21-én sikerült illőn elhelyeznie, a Szent Zsigmond-egyházban. Visszaszerzésének emlékére érmeket veretett. Az érmek egyik oldalán a tartóba zárt Szent Jobbot ábrázolta megfelelő körirattal, a másik oldalán pedig megkerülésének rövid summáját. XIV. Benedek pápa naptárrevízióját Mária Terézia figyelmen kívül hagyta. Utasította a püspököket, hogy az első magyar királyra augusztus 20-án munkaszünettel és kötelező misehallgatással kell emlékezni. A Szent Jobb augusztus 20-ai ünnepi tiszteletét csak az 1818. július 14-ei helytartótanácsi rendelet teremtette meg, mely Mária Terézia 1772. augusztus 7-ei alapítólevelére hivatkozva — in fundationis diplomáié — „a Szent Jobb tiszteletének felújítását (denuo reducatur) kívánta szolgálni,, s utasította a dikaszteriális tisztviselőket és a helyőrséget, hogy a Zsigmond utcából a főplébániatemplomba irányuló augusztus 20-ai körmeneten vegyenek részt. (Pest megyei Lt. Int. a.m. 6215.; Fővárosi Lt. Locumt. 638/1818.) Ezzel az eredetileg egyházi jellegű ünnep országos jellegű lett. Kereteiről a helytartótanács gondoskodott a vonatkozó rendeletek évenkénti kiadásával. 1818-ban történt az a nevezetes változás, hogy az eredetileg május 30-án és november 5-én kezdődő ájtatosságok helyett auguszuts 20-án ünnepelték a Szent Jobbot Budán. Az augusztus 20-ai ünnep addig is megvolt, de nem állt kapcsolatban a Szent Jobb tiszteletével. A Szent Jobb augusztus 20-ai tisztelete 1818-cal kezdődik, hiszen Mária Terézia 1776-ban udvari leiratban azt egyenesen megtiltja — élő szokás esetében ugyanakkor tevékeny részvételre utasította volna a polgárokat. I. Ferenc király rendelete szerint — 1818. július 14. — a királyi várplébános címei közé a „Szent Jobb őre” címét is felvették, József nádor pedig pontosan meghatározta a körmeneti preceden- ciát. Az egyház részéről Kovalik János érseki helytartó intézkedett: „az immár országossá lett” körmenet rendjét Pest városának tanácsa mozdítsa elő. Garay János, az országosan ismert költő a Honművészben (1834:68; 540.01.) így emlékezett egy későbbi precesszióról: „A 800 esztendős ereklyét vállaikon vivő négy adstans mellett két részre magyar ruhákba öltözött fáklyás ifjak és hat-hat formaruhás budai polgárok, s Buda városának tanácsnokai lépdeltek. .. .s midőn a menet egyik vége már Mátyás várában csillogott, másik végét még Pest falai közt lehetett látni. Az egész egy valódi élő hidat, egy emberláncot képzett, mintha a két testvérvárost, Budát és Pestet ipso facto Budapestté akarta volna tenni. Különösen szívreható volt a szent kezet kísérő főuraknak magyar ájtatos éneklésük; szívemelő vala tőlük hallani ama buzgó 400 éves ének hangjait: Kérünk, áld meg országunkat, királyunkat s mindnyájunkat. Valóban ily testvérileg oszta- kozó, egymáshoz szító két várost nehezen fogunk hirtelenében találni, s most mondja valaki, hogy nem jól írunk, ha Budapestet írunk”. Pest és Buda egységtudatát Szent István jobbja így formálta a múló időben a jelennek... Rászlai Tibor
