Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-19 / 193. szám
Elkötelezetten szeretni a hazát Beszélgetés Szendrei Lászlóval, a HM politikai államtitkárával Szerkesztőségünk vendége volt a héten Szendrei László, a Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára, akivel Vödrös Attila főszerkesztő. Bánó Attila és Deregán Gábor főszerkesztő-helyettesek beszélgettek. — Államtitkár úr, önt februári kinevezése előtt viszonylag kevéssé ismerte a közvélemény. Ezzel függhet össze, hogy nem került azonnal az ellenzéki támadások kereszttüzébe, sőt mi több, még ma is beszélő viszonyban van a médiákkal? — Kétségtelen, sem képviselőként, sem a honvédelmi bizottság tagjaként nem szerepeltem a nyilvánosság előtt naponta ötször, csak akkor szólaltam meg, akkor viszont igen, amikor volt határozott mondanivalóm. Ami pedig az ellenzéki médiákat illeti, akadt azért ott fanyal- gás. — Egy államtitkár sohasem csupán önmagát jeleníti meg. Katonai hasonlattal élve: ha céloznak rá, a céltáblát egy kicsit mindig odébb kell keresni. Hogy ítéli meg, milyen a Honvédelmi Minisztérium sajtója? — Jó. Nem kitűnő, hanem mondjam így: jó, s ebben szerepe lehet a minisztérium vezetőinek is. Figyelemmel követjük, hogyan jelennek meg a nyilvánosság előtt a minisztérium egyes intézkedései, a honvédparancsnokság megnyilvánulásai, elemezzük azokat, tudatosan törekszünk a nyitottságra és arra, hogy hiteles információkat bocsássunk a sajtó rendelkezésére. Ha vannak is bennünket érő támadások, vannak legalább olyan hangsúly- lyal minket megértő, sőt támogató írások is, és nem is csak az úgynevezett kormányhoz közel álló lapokban. Sokszínű a sajtó, az alkalmanként: egy-egy lapnak ugyanazon száma is. A harmadik, negyedik oldalon ott a viszonylag nyugodt hangú, valamely honvédségi témát elemző cikk, néhány lappal hátrébb pedig ott a „szakértő” abszurd állításokkal teli, szakmailag és emberileg hihetetlen „tanulmánya”. Látjuk, olvassuk mi is. Most rohanjunk neki? Nem tesszük. Kivárjuk, hogy eljöjjön az ideje, amikor meg kell adnunk a pontos tájékoztatást. És megadjuk. Utalok példaként a honvédségre, a létszám kérdésére, a fegyverzet összetételére, minőségére, a honvédség és a minisztérium kapcsolatára, hazánk és a NATO viszonyára, az európai biztonság kérdéseire. Újabban a MÍG—29-esek a slágertéma. Akarva-akaratla- nul nagyon sok félrevezető közlemény, elemzés, összehasonlítás látott napvilágot; a mi feladatunk, hogy a valóságnak mrgfelelően értékeljük a dolgokat. A honvédelem minden vonatkozásában. Mi azt szeretnénk, ha az ország állampolgárai mintegy belülről látnák a magyar honvédség, a honvédelem helyzetét, és tudatosan, legjobb meggyőződésük szerint azonosulnának céljaival. Jelesül azzal, hogy itt van egy ország, amelynek a szuverenitását fenn kell tartani, meg kell őrizni. Figyelmeztető jel, hogy ma nem kevés fiatal azt keresi, a katonaság alól hogyan bújhatna ki. — Ez a szomorú valóság, ám talán nem véletlen sorscsapás... — Sajnos nem. Ebben a népben az évtizedek során elaltatták a természetes emberi önvédelem reflexét. Sokakban újra és újra tudatosítani kell, hogy „nekem van hazám”, hogy „ez az én hazám” és „van mit védenem”. Itt semmi másról nincs szó, mint a honvédelemről. Ez nem valami újabb kori magyar sajátság; elég talán Svájc példájára utalnom. Mi azt szeretnénk, ha a Magyar Köztársaság minden egészséges állampolgárában az egészséges hazaszeretet és a védőreflex kialakulna, hogy ezzel azonosuljon a társadalom. Amíg ez nincs így, addig nincs egyértelmű válasz a kérdésre: akarunk-e tartósan független Magyarországot, vagy sem? — Most ne bonyolódjunk bele abba, hogy mindebben milyen tennivalói tennének az iskolának, a családnak, a társadalomnak. Maradjunk a honvédségnél. Milyen feladatai — és lehetőségei — vannak a kiskatonák vonatkozásában a hadseregnek? — Az alapvető szakmai cél nyilvánvaló: a honvédekre bízott fegyverek, eszközök kezelését a készség szintjére kell fejleszteni, hogy azokat bármilyen körülmények között, hidegben, melegben, pihenten és fáradtan szükség esetén alkalmazni tudják. A kiképzésre fegyvereink mai szintjén a tizenkét hónap elegendő, de szükséges is. A szolgálati idő csökkentése így jelenleg nem jöhet szóba. De van hivatásunk a fiatalok képzésében, s azt hiszem, ennek kapcsán kell szólnom azokról a fiatal tisztjeinkről, akik augusztus 20-án, állami ünnepünkön tesznek esküt. Őszinte örömmel nagyon sok jót és szépet mondhatnék róluk. Hogy például a haza iránti elkötelezettségből választották ezt a hivatást; biztos, hogy nem pénzért, mert például egy kezdő hadnagy fizetése oly csekély, hogy el sem merem mondani. Utalhatok arra, hogy ezeknek a fiataloknak mindegyike beszél legalább egy idegen nyelven, hogy ez az első generáció, amelynek huszonöt százaléka már a rendszerváltozás után sajátít el valamilyen idegen nyelvet, s hogy általános és természetes igény a folyamatos szakmai továbbképzés. Katonáink jelentős része tudja: az ő feladata nem az, hogy a politikai érdekcsoportok köré csapódjon, és különböző zászlók alatt előnyöket kaparjon ki magának, hanem a — haza védelme. A haza védelme, akár katonatudósként, számítógép-specialistaként, térképészként is. Ha mindezen értékekről mélyebb ismereteket szerez a társadalom, megváltozik az ítélete is a katonákról. — A honvédségről a leghitelesebb „hírvivő” a kiskato- na, aki eltávozást kap, aki hazamegy a családjához, a falujába. Vajon miként nyilatkozik ő otthon? — A behívó, természetesen, a fiatal civil szabadságának bizonyos fokú korlátozását jelenti, a kiképzés értelemszerűen követelményeket támaszt vele szemben. Tudatos törekvésünk azonban, hogy visszaszorítsuk az ész- szerűtlen, értelmetlen szabályokat, a fölösleges formaságokat, s emberi, őszinte hang jellemezze a hétköznapokat. Anélkül persze, hogy mindez a fegyelem rovására menne. Tapasztalataim szerint törekvéseinknek van eredménye, jó értelemben véve lezserebbé, fiatalosabbá vált a katonaélet. Néhány dologról azonban nem szabad elfeledkezni. A laktanyán belüli élet minden percét, a különböző rangfokozatú jés beosztású katonák egymás közti viszonyának minden apró mozzanatát nem lehet és nem is szabad ellenőrizni, itt nagy szerepe van a bizalomnak. Másrészt: az ember hajlamos a szélsőséges, ritka példák alapján általánosítani. — Államtitkár úr az imént utalt rá, hogy lát feladatokat a fiatalok képzésében. El- hangzanak-e fogalmak, mint nép, nemzet, haza, hazaszeretet, avagy ez már a „politika” kategóriájába tartozik? — Az alkotmány tiltja a honvédségen belül a politizálást, a politikai szervezetek működését, nagyon helyesen. Nem hinném azonban, hogy politizálás például a demokrácia lényegének tudatosítása, feltétlen tiszteletben tartása; ez alapvető, mert a demokrácia és a haza egyet jelent. Ha minden fiatal tisztában lenne a demokrácia, a haza és a hatalom fogalmakkal, többet mondana számára a nép, a nemzet, a hazaszeretet kifejezés is. Ennyi „politikát” meg kell engedni, sőt, meg kell követelni a magyar honvédségben, mert nem vakon kell a hazát szeretni és védeni, hanem elkötelezetten, tudatosan. — Mindez a katonai iskolában, főiskolákon tananyag? — Szeretnénk, ha a mainál teljesebben az lenne. Három éve száműztük intézményeinkből az ideológiát, az úgynevezett politológia címszó alatt azonban még fel-felbuk- kan a politika. A közelmúltban egy katonai főiskola könyvtárába, tanagyagéba dek múltán összetalálkozva, együtt emlékeznek az ilyen vagy olyan nevű rajra, zászló- ajra. S előkeresik a féltve őrzött jelképet. Ez már kötődést jelent valamihez. Ez már emlékeztet tárgyi mivoltában is valamire, a nem könyvolt módom betekinteni. Fellelhetők még bizonyos elméletek és ugyanakkor hiányzanak más alapművek... — Például Kossuth, Széchenyi munkái? Vagy Rákóczi emlékiratai, aki zászlójára hímeztette a „Pro libertate” -t? Államtitkár úr, nemzeti jelképeinkkel találkozni-e a magyar honvédség intézményeiben? — Természetesen. Nemzeti jelképeink használatának megvan a rendje, s megvan a tiszteletük, becsületük is. Nem szeretnék nagy szavakat használni, de azt tapasztalom, hogy a fiatalok büszkén hordják a nem is olyan rég még nagy vitákat kiváltó koronás címert, és valóban jelképnek tekintik a nemzetiszínű zászlót is. Újabb keletű, örvendetes jelenségnek lehetünk tanúi: a honvédek ki- sebb-nagyobb közösségei saját szimbólumokat választanak maguknak, jelvényeket, neveket. Az úgynevezett elit alakulatok, például a repülősök, eddig is viseltek megkülönböztető jelvényeket, és ez a szép szokás külföldön is általánosan ismert. Most terjed nálunk is. A miniszter úr engedélyezi az ilyen kérelmeket. — Érthető ez az igény. Az ember szeret valamihez, valakikhez tartozni, és ezt szívesen meg is vallja... — Igen; szinte irigylem az örömüket azoknak a katonatársaknak, akik évek, évtizenyű hónapokra, de a tréfákra, az ugratásokra, a közös kalandokra is, amelyek velejárói az életnek. A katonaéletnek. — A katonaélet szép emlékeiről szólva államtitkár úr feltehetően a jövőt vetíti elő. A jelen mintha szürkébb lenne. A leszereltek mintha inkább arra törekednének, hogy örökre elfelejtsék a benn töltött hónapokat. Mi lehet ennek az oka? — Említettem, a kiképzés, a sorkatonai szolgálat szükségszerű szabadságelvonással jár együtt, s ezt nem minden fiatal viseli el egyformán. Ez a gondolat korábban fel sem merült, ezzel nem törődött senki. Itt évtizedek óta mereven az a szellem uralkodott, hogy a katonai szolgálatot törvény írja elő, a hadsereg és ezen belül a katona a hatalom eszköze. Ez az eszköz azután besorolódott a nagy egészbe, ahol kimondatott és végrehajtatott: neked pedig ezt kell csinálni! Minden hangzatos szólam ellenére tehát elrejtődött, hangsúlytalanná vált az ember, a maga sokszínűségével, tulajdonságaival, tehetségeivel, jellemvonásaival, érzelmeivel. Nem tudom, korábban gondolt-e a hadsereg vezetői közül valaki is arra, hogy éles helyzetben miként viselkedtek volna a kiképzett katonák?! Hogy hányán rettentek volna meg, hányán kapták volna reflexszerűen maguk elé a kezüket, pánikhangulatban netán hányán lőttek volna saját társaikra, ahelyett, hogy az ellenséget igyekeztek volna megsemmisíteni. Mi most arra törekszünk, hogy minél teljesebben megismerjük a bevonuló fiatalok emberi tulajdonságait, adottságait, érdeklődését, pozitív és negatív vonásait is, és azokat összhangba hozzuk a katonai élet feltételeivel, követelményeivel. Első lépésként csaknem száz pszichológust kívánunk alkalmazni, a jobb kifejezés híján mi ezt humánszolgálatnak nevezzük. Nem csak arra irányítjuk a figyelmet, hogy mit hoz magával a civiléletből a fiatal, hanem arra is, hogy mennyivel gazdagabban távozik tizenkét hónap múltán. Sok fiatal a katonaságnál ismeri meg igazán önmagát. Humánszolgálatunk segítségével, úgy vélem, emberi tragédiákat előzhetünk meg, másrészt hozzásegíthetjük katonáinkat ahhoz, hogy az egyenruhához a későbbiekben eredmények, kiemelkedő sikerek társuljanak, hogy valóban úgy emlékezzenek a katonaéletre, mint ami a fiatalságuk egyik szép szakasza volt. — Az utóbbi években többször lehetett hallani a tábori- lelkész-szolgálat bevezetéséről a honvédségnél. Hol tart ez? — Amióta a parlament módosította a vallásgyakorlásról szóló törvényt, meggyorsult a szolgálat szervezése. Látnunk kell azonban, hogy az egyházakat némileg készületlenül érte a lehetőség gyors megvalósítása. Nincsenek kellő számban papjaik, pontosabban fiatal katonapapjaik, kidolgozatlanok még a szervezeti formák is. Viták vannak az egyházak között a szolgálat jellegét illetően is. Mi mindenesetre e vonatkozásban is nyitottak és fogadókészek vagyunk, annak ellenére, hogy hivatásos katonáinknak évtizedek beidegződéseitől kell megszabadulniuk. Mert arról se feledkezzünk meg, hogy volt itt egy időszak, nem is rövid, amikor az egyenruhásnak tilos volt a templomba bemennie. A kiskatona eltávozása, szabadsága idején sem vethette le az angyalbőrt, nehogy vasárnap délelőtt betérjen a nagymisére. Ma mindezt szabadon megteheti. — S megteszi? — A generációkba nevelt, a generációkba vert ateizmus miatt bizonyos időnek el kell telnie, hogy a lehetőségekkel, a lelki és fizikai szabadsággal élni tudjanak az emberek. Ma még sokan vannak a bezárkó- zottak, a gyanakvóak, és a félelmet sem sikerült teljesen kiűzni mindennapjainkból. De már volt olyan tiszti esküvő, ahol a fiatal pár a templomból kijövet a tiszttársak kivont kardos díszsorfala előtt haladt el.
