Pest Megyei Hírlap, 1993. augusztus (37. évfolyam, 178-202. szám)

1993-08-17 / 191. szám

1 PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. AUGUSZTUS 17.. KEDD J3 Még egyszer Darvas Józsefről Egy olvasói levél „Még egy­szer Darvasról” (július 29-én jelent meg) denunciáló megál­lapításokat tartalmaz. Az az ér­zésem, nem annyira Darvas Jó­zsefnek, inkább nekem szól. Először erről. Nem voltam ugyanis a Híradástechnikai Anyagok Gyárának a népmű­velője, 1977-ben nem én kap­tam ezt a függetlenített állást. Az üzemi könyvtárosi felada­tot szerény tiszteletdíj ellené­ben vállaltam, irodalmi rendez­vényeim alapzatául — kedvte­lésből. Vállalatomnak huszon­hét éven át műszaki beosztás­ban lévő dolgozója voltam, ezért kaptam a fizetésemet. Iro­dalmi rendezvényeimet a nép­nemzeti érdekek szolgálatában végeztem — jeltelenül. Mot­tóm Veres Péter Egy napszá­mos énekéből való: „Hogyha nem lehettél szálfa, hát legyél csak cserje vagy legyél csak gyom." Mivel, nem voltam párttag, „bambán termő dió­fa" — ez is Veres Pétertől va­gyon —, ennyire tellett. Az olvasói levél írója — ő szakács —, azt állítja „himni- kus” hangnemben írtam az „írófejedelemről" Darvas Jó­zsefről, az „Egyházi és népi ta­nácskozások Szárszón” cím­mel június 22-én megjelent cikkemben. Csak a történeti hi­telesség okán említettem az írásban Darvas József nevét. De a következő interjúkban, amit Merétey Sándorral és Se­bestyén Lászlóval folytattak, is szó van Darvas Józsefről. Darvas Józsefet 1943-ban a szárszói konferencián hallot­tam először beszélni és utána 1970-ben, amikor Németh Lászlóval együtt eljöttek Vác- ra a Veres Péterre való emléke­zésemre. A következő időpont 1972. ápirilis 29. Az „írófeje­delem” 60. születésnapját ün­nepeltük Illyés Gyula, felesé­ge Kozmucza Flóra, Féja Gé­za, Kovács Máté jelenlétében. Mindkét rendezvényről felvé­telek készültek. Az elsőnek említett rendezvény fotói a Né­meth László élete képekben című könyvbe és több kanadai kiadványba, míg az utóbbinál az ,Arcok és vallomások” című sorozatban Bata Imre ál­tal írt Veres Péter című monog­ráfiájába. „Rongy embernek” ezek a nagy írók nem adták volna nevüket. Rátérve Pétery József váci megyés püspök kálváriájára, és benne Darvas József szere­pére: Köztudott, a fakultatív hitoktatásra vonatkozó tör­vényjavaslatot a koalíciós kor­mány megbízásából Ortutay Gyula kultuszminiszter teijesz- tette az Országgyűlés elé. Az újságírókarzaton foglaltam ek­kor helyet. Darvas Józsefet még a padsorok között sem lát­tam. Pétery József váci és Shwoy Lajos székesfehérvári püspökök elleni támadásához kiinduló pontok voltak: mind­ketten protekcióval nyerték el magas egyházi méltóságukat. Shwoy Lajos testvére a kor­mányzó főhadsegédje, míg Pé­tery Józsefnek, Petró néven — ha jól tudom — kultuszállam­titkár. Mindketten Mindszenty bíboros hű követői. Pétery Jó­zsef megyés püspök valóságos meghurcolásának eseményeit székhelyén kell keresni, Vá­cott. 1949 áprilisában egy Bu­dapestről irányított politikai kampány levezetőjét egy váci tanítónőben találják meg, aki kivezényli a középiskolásokat, tanáraikkal együtt a püspöki palota elé az egyházfő gyal ázá­sára. Javában folyik az ordibá- lás, amikor a kapun kigördül Pétery püspök öreg Wanderer- je és ismeretlen irányba hajt. Később tudtuk meg, a minisz­terelnökségig meg sem állt. Ott azt mondta, hogy bizonyá­ra bűnös, ha ennyi fiatal akaija a vesztét, tartóztassák tehát le, de az egyház méltóságát ne gyalázzák. — Ezer bocsánat exellenciás uram, ez egy helyi túlkapás azonnal intézkedünk! — Intézkedtek, a túlkapást szervező tanítónőt egy nagy múltú váci gimnázium igazga­tójának kinevezték. A két Mindszenty-hű püs­pöknek azért kijutott a megbé­lyegzés. A székesfehérvári se­gédpüspököt, Kisberk Imrét koholt vádak alapján ítélik el, lévén a megyés püspök idős, míg Pétery Józsefet Hejcére száműzik. Ott is hal meg. Petővári Gyula Budapest Cserkésztalálkozó Augusztus 1-jén vasárnap, amikor a reggeli órában megér­keztem Gödöllőre, éreztem, hogy nem csupán egy cser­késztalálkozóra jöttem, hanem sokkal többre. Hetven-nyolc- van éves idős cserkészek jöt­tek el Hollandiából, Németor­szágból, Svédországból, Fran­ciaországból, Ausztriából, Olaszországból, Erdélyből, és hazánk sok szép távoli városá­ból. Jó munkát! így köszöntöt­ték egymást a fiatal és idős cserkészek. Igen, ebben az or­szágban történt valami, és ma, augusztus 1 -jén Gödöllőn érez­tem, hogy most minden út ide vezet. Most éreztem, hogy igen is nagy lépéseket tettünk, hogy valóban nem elszigetelve élünk ebben az Európában. El­beszélgettem holland, osztrák, német cserkészekkel, akik 60 évvel ezelőtt itt voltak Gödöl­lőn. Barátságos, kellemes volt az első találkozás. A politiká­ról nem esett szó, itt mindenki testvériesen beszélgetett egy­mással. HISTÓRIA Daniel Speer magyarországi útirajza az 1650-es évekből Mi pedig fáradt, szo- • morú hegymászók és sziklahágók összekuporodtunk s rágyújtottunk a szenténekre: „Ha legnagyobb ránk a ve­szély...” és „Istenben van min­den reményünk...” Kezdtünk dideregni is a zord levegő mi­att. Magasabbra hágni a sötét­ség és életveszedelem miatt nem lehetett. A vezető mesél­te, hogy már sokan eltévedtek és ott pusztultak. Ha legalább sűrű köd nem szállt volna le, a holdvilágnál valamennyire lát­tuk volna a magaslatot. Hanem a szerencse végképp ellenünk fordult. Végül is elhatároztuk, ezen a helyen töltjük az éjsza­kát. Egy idő múltán azt mond­ja a vezető: „Fiúk, én még megpróbálok egy kicsit feljebb jutni. Nem lehet ez a felhőré­teg nagyon magas, ha holdvilá­got kapunk, nem maradok én itt. Mégiscsak úgy látom a jó úton haladtunk.” Kértük, hagy­ja abba, de ő nemet mondott. „Csak pár ember magasságnyi- ra akarok felmászni és óvakod­ni fogok a veszedelemtől. Ha nem jutok ki hamarosan a hold­fényre, visszafordulok.” Alig mászott három ember magasságig, már kiáltott: „Fi­úk, hála legyen Istennek, itt a holdvilág. Hallom a zergéket a bokrok között. Rajta! Igyekez­zetek hozzám jutni. Jól be­akasztom a kötelet és égő kanó­cot eresztek le vele; így látjá­tok majd, hová kell feljutni. De vigyázzatok, nehogy félre­lépjen valamelyik és lezuhan­jon!” Boldogok voltunk, hogy kijuthattunk a holdfényre. Cso­dálatosnak tetszett, amint a sö­tét felhőn keresztül a világos­ságra másztunk. Szerencsésen felvergődtünk valamennyien, de hálát is adtunk Istennek ér­te: „Oh mindenható Úr Isten! Segíts bennünket továbbra is, hogy kényelmes éjjeli szállás­ra találjunk.” A vezető bokros helyet keresett és nemsokára ta­lált is. „Istennek legyen köszö­net — kiáltotta —, most már kint vagyunk a bajból. Fiúk, csobogást, vízfolyást hallok, re­mélem, hamar kényelmes ta­nyahelyre bukkanunk.” Ám jó időbe tellett, amíg egy szép sík, bokros hely következett. Itt akartunk megtelepedni, de ő nem engedte. „Még szétné­zek egy kevéssé, nem találunk-e odébb alkalmasabb cseijéket és valami hasadékot, vagy sziklát, ahol a szél ellen védelmet lelhetünk.” Mi pedig elegendő rozsét vágtunk és hordtunk össze. Soká tartott, amíg száraz mohával és giz- gazzal tüzet gerjesztettünk. Mi­kor már jókora tüzet raktunk, letelepedtünk körülötte. Min­denki evett egy darabka húst, s kapott rá egy tele pohár bort. A vezető kilőtte a fegyverét, mire erős robaj és morgás hal­latszott. „Ezek medvék — mondta kalauzunk —, a zajt pedig vadlovak és zergék okoz­zák, holnap majd eleget látunk belőlük. Itt a kijelölt helyre ju­tottunk, de nem az igazi úton jöttünk ide.” Alig fejezte be a szavait, akkora mennydörgés támadt, mint valami nagy ziva­tarnál. Kérdeztük, mi ez? „Ez — felelt — az előbbi lövés visszhangja.” Jó ideig tartott a zaj, néha úgy tetszett, köze­lünkben van, néha távol. Mi­kor elült, a vezető még egyet lőtt, mire a dörgés újból kezdő­dött. Azután lefeküdtünk a tűz körül s aludtunk egy keveset. Alig hogy nekiduráltuk ma­gunkat az álomnak, máris fel­vert a vezető. „Fel fiúk! Indul­nunk kell. De ma különbül vi­selkedjetek, mint tegnap.” Gon­doltunk egyet s azt feleltük: „No ha tegnap nem állottuk meg vitézül a sarat, nem tud­juk mikor!” „Nem mondom, hogy nem igyekeztetek — szólt —, de ma nagyobb dolog vár ránk. Ettől a bérctől kezd­ve egyre felfelé megyünk, csu­pa zord, köves talajon. De meg is mutatok nektek mindent, ami itt figyelemre méltó.” „Gyerekek, két nótát eléne­kelhettek — mondta, miköz­ben elindultunk —, azután hagyjátok abba. Ha egy órá­nyit haladtunk felfelé, vadász módra hatalmasat ordítunk, pu- fogtatunk is, talán lepottyan egyik vagy másik zerge s ott pusztul a völgyben, ahová há­rom vagy négy órára, ha Isten is úgy akarja, érkezni fogunk. Most a legjobbak a zerge-gala- csinok, egy-egy megéri a tal­lért, vagy többet is.” Megtet­tünk mindent rendelkezése sze­rint; hát csak látjuk párszor, mi­lyen nyomorultul potyognak le a zergék egyik szikláról a má­sikra. „No ezek a mieink” — mondotta a kalauz. Még öt órát mentünk s ek­kor megszólalt: „Most elértük a legnagyobb magasságot, ahonnan mindent megmutatha­tok nektek. De ha kedvetek van egy kis veszedelmes má­szásra, még tizenöt öllel fel­jebb vihetlek benneteket a leve­gőben.” Egy kicsit különös volt a dolog, de mégis ráadtuk a fejünket és szerencsésen elju­tottunk a legmagasabb pontig. Szelet nem éreztünk és láttuk, amint alattunk kis világos fel­hődarabok úsztak. Egy jó pers­pektívát is vittünk magunkkal, így ebből a magasságból több mint harminc mérföldnyire el­láthattunk. Megpillantottuk az ugyancsak harminc mérföld­nyire fekvő Krakkót, s olybá tűnt mint valami nagy vár. A Kárpát-hegység, amelyet a tótok Tatrinak, másképp a Havasnak neveznek, jóval ma­gasabb, mint a svájci, tiroli, vagy a stájer hegyek. Láttunk sok más, ehhez a hegységhez tartozó nevezetes nagy csúcsot is, úgyszintén egyéb velük ha­táros hegyeket, valamint vára­kat és városokat. Vezetőnk sok különös nevű, ijesztő szakadé­kot mutatott, ahol sok medvét láttunk, meg nagy tavakat, szép tág zöld környezetben. Ezt a legmagasabb csúcsot Nagyapónak nevezte. Ennek a tetejére szerinte senki nem tud felmenni; de azért mi mégis ott ültünk, összebújva; imád­koztunk, énekeltünk, ettünk, rá megittunk egy tömlő sert és mindenki egy bőrpohámyi bort. Hálát adtunk Istennek, 60 év telt el 1933 óta. De sok minden történt azóta Euró­pában, de sok minden olyan történt, amire ma nem szíve­sen emlékezünk. A baráti kézszorítások töb­bet értek bárminél. Csodálatos élmény volt találkozni egy olyan cserkésszel, baráttal, akit 40 éven át nem láttam. Mi­csoda jó érzés volt felidézni a gyermekkort, amikor 1938-ban én is kiscserkész le­hettem a somsálybányai 755-ös cserkészcsapatban. Pohl Ferenc Budapest Ki következik? Úgy látszik kicsiny országunk­ban a mocskolódásnak sosem lesz vége. Most egy olyan újságban ta­láltam egy cikket, amit nem is képzeltem volna, mert nem azt a célt kellene szolgálnia. Amióta túl drágák lettek a rá­dió- és tv-műsorlapok, a 12 fo­rintos sárga műsorújságot ve­szem. Igaz elég szűkszavúan tájékoztat a műsorok tartalmá­ról, különösen ha valamilyen népi-nemzeti műsorról van szó. Annál jobban az amerikai műsorokról. De most nem ez érdekel. Augusztus 3-án ked­den a 2-es csatornán összefog­laló volt az úszó Eb-ről. Itt egy hosszú cikket szentellek Rózsa Norbert „gyalázására”. Úgy látszik nem elég, hogy el­hagyta az országot, mert nem tudta elviselni a sok mocskoló- dást, de még mindig műsoron tartják. Vajon most, az Eb után melyik magyar sportoló lesz a következő áldozat? Hegyi Katalin Budapest Börzsönyi kisvasút A napokban olvas­tam lapjukban, hogy talán mégsem kerül ebek harmincadjára a börzsönyi kismozdony. Csak- hát én nem bízom benne, mert hát én nagyon jól emlékszem arra, hogy Kemence község ta­nácselnöke (a mostani polgár- mester) pártemberhez illő elán­nal követelte a kisvasút meg­szüntetését, s helyette egy út építését a börzsönyi erdőkön át, amivel sikerült volna több olyan állat végleges pusztulá­sát elérni, amelyek az ország más területén már nem találha­tók. A viták folytak: őszintén szólva engem szíven ütött, hogy a természetvédők főtitká­ra is a kisvasút megszüntetése mellett kardoskodott. Most azonban ahogy hallom, állítja, hogy éppen ő volt, aki ez ellen tiltakozott. Együd Lajos Vác akinek kegyessége idáig sze­rencsésen megsegített, bámul­va dicsértük az ő csodálatos al­kotását és könyörögtünk hoz­zá, engedje meg, hogy ugyan­így szerencsével haza juthas­sunk. Vezetőnk egy kiszögellő ret­tenetes szikla tövében néhány kődarabból rakott halmocskát mutatott, amelyek alatt bádog dobozkákban pergamenre írt nevek voltak találhatók. Sajnál­tuk, hogy emlékünk megörökí­tésére mi nem hoztunk effélét magunkkal, mire vezetőnk megszólalt: „Nekem van író­hártyám és bádogskatulyám, mit adtok érte, ha átengedem s tollat, tintát is adok hozzá?” Egy forintot ajánlottunk, de meg kellett ígérni, hogy meg is adjuk. Tehát felírta mindenki nevét, életkorát, születése he­lyét, évét és napját; e lapot be­tettük a dobozkába s köveket raktunk rá, nagyobb halomba, mint a régi. (Folytatjuk)-w-r * 'll * , | Harmincadhivatal Ipolydamásdon lpolydamásd kicsiny váráról középkori forrásainkban nem sok szó esik. Nem is vár volt, inkább csak kastély; katonai jelentősége a 16. századig így nem is lehetett. Károly Róbert kedvelte a kastélyt, idősebb korában gyakran megfordult falai között. 1523-ig királyi kézben volt lpolydamásd, ekkor az esztergomi káptalan tulaj­donába került. 1543-ban vagy 1544-ben jutott a török kezére. Az elpusztult kastély helyén a törökök erődöt építettek. Az új vár hirtelen stratégiai fontosságú hely lett, állandó viták tárgya a magyarok és a törökök kö­zött. A török kézben levő vár ellen többször indítottak támadást Pálffy Miklós katonái, de csak 1595-ben sike­rült visszafoglalni. A harcokban erősen megrongálódott Ipoiydamásdot megerősítették és állandó katonasággal látták el, egy feljegyzés szerint az 1610-es években 100 gyalogos és 50 lovas szolgált a várban néhány tüzér tár­saságában. Mivel a váci vám bevételei kiestek, 1622. au­gusztus 17-én a kamara elrendelte harmincadhivatal fel­állítását. A harmincadhivatalok feladata a 3,33%-os külkereskedelmi értékvám beszedése volt. Jövedelmük egv része a királynék udvartartását szolgálta, éppen 1622-ben szüntették meg ezt a gy akorlatot és kerültek a harmincadhivatalok egységesen a Magyar Kamara fel­ügyelete és irányítása alá. lpolydamásd várát 1641-ben a török újra birtokba vette, az erőd ekkor ismét elpusz­tult. Bár rövid idő múlva visszavették a nádor csapatai, a vár nem épült fel később. Pogány György

Next

/
Thumbnails
Contents