Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-27 / 173. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP VELEMENY 1993 JULIUS 27., KEDD A tanügy jelene az ország jövője! Ezt már sokan elmondták, leírták, sokféle szempontból vizsgálták, s lassan frázissá koptatják. Egy viszont tény: a tanügy különböző ösz- szetevői egymással olyan szorosan összefüggenek, hogy alig lehet úgy bármelyik részletkérdéshez szólni, hogy a többi részterületet ne érintenénk. Milyen ez a törvény? Születésének ismeretében bizton állíthatom, túlságosan is konszenzuson alapuló, liberális, mely lehetőséget ad a harmónia megteremtésére az oktatásügy résztvevői között. Ezek: a diák és a szülő, az iskola (tanári kar), iletve az önkormányzatok és az állam (kultuszkormányzat), vagyis a felhasználók és fenntartók között. Ott ad lehetőséget, ahol kell, ott ad jogokat, ahol kívánatos, és ott kér számon, ahol szükséges. Ez az állítás akkor tekinthető bizonyítottnak, ha megvizsgáljuk, hogy a törvény mennyire tesz eleget a negyven év alatt tönkretett és lejáratott oktatásügy méltóságának helyreállításáért. A tanügy legfontosabb összetevője a tanítvány. Célja: elindulni az ismeretszerzés útján, és elérni a tehetségéhez és szorgalmához illő legmagasabb grádusra. Az elemi oktatás mindenki előtt világos. De hogyan tovább, és főleg mikor? Meddig tartsuk együtt az adott korosztályt, mikor kezdődjön a differenciált oktatás egy magasabb iskolatípusban? Gondolom, akkor, amikor a tanítvány erre „jelt ad”. Ezért van létjogosultsága a nyolc«, a hat- és a négy- osztályos gimnáziumnak egyaránt. A tehetséges tanulónak legyen joga minél hamarabb kvalifikáltabb tanárok „bűvkörébe” kerülni! A törvény biztosítja ezt, hiszen akkor kezdheti meg gimnáziumi tanulmányait a tanítvány, amikor megvan erre a megfelelő szellemi háttér (ugyanis később érő gyermekek is vannak). Ha viszont valameny- nyi gyermeket együtt tartanánk 14 vagy 16 éves korig, a legtehetségesebbek jelenléte egyszer és mindenkorra elzárná a sikerélmény lehetőségét az induló populáció középmezőnyétől. A szakmai képzés 16 éves kortól indul. A diák nem 14 éves korban választ életpályát — mindenki tudja, hogy ez inkább a szülő választása —, hanem „felnőttebb” fejjel. A szakmai képzés a fejlett országokban mindenütt 16-17 éves korban történik, s a tanulónak nagyobb az esélye saját sorsának alakításában. Nevelését akkor is a család határozza meg döntően, ha netalán az iskola mást akarna. A szülő eddig „díszfigurája” volt az oktatásnak, a szülői munkaközösségek szerepe pedig szabályozatlan, és persze erősen behatárolt volt. Most a szülők képviselői az iskolaszék harmadát adják, ennek jelentőségét felesleges hangsúlyozni. Viták nyilván lesznek, hiszen részletkérdésekben más lehet a véleménye a fenntartónak, a tanári karnalc és persze a szülőknek, de ezután a szülők ellenére nem lehet majd iskolát működtetni. A tanítvány tanárok segítségével sajátítja el az emberiség által felhalmozott ismeretek adott részét. A törvény segítségével megvalósulni látszik az egyes tantárgyak közötti harmónia. Ezt akkor biztosíthatjuk, ha a nevelés céljainak rendeljük alá a részterületek — az egyes tantárgyak — kívánalmait. „Ne akarjunk szaktudósokat nevelni, csak mi magunk legyünk azok!” — inti tanártársait a polihisztor Brassai Sámuel. Az elmúlt rendszer kézivezérlésű ateista nevelése a reáltárgyak túltengését hozta, s ennek meg is lett az eredménye! Országos vezetők — meg alacsonyabb rangú apparatcsi- kok — nem tudtak papír nélkül elmondani egy beszédet vagy egy „spontán” hozzászólást, érettségiző diákok nem tudtak kívülről egy verset. Az iskolában méltatlanul háttérbe szorult a szóbeli feleltetés. Futószalagon gyártotta a tanügy a megszólalni alig tudó, kész panelmondatokat papírra vető diákokat, hiszen az első komoly szóbeli próbatétel az érettségi volt. Ezért üdvös a Nemzeti Alaptanterv első részének kulcsmondata: a nevelés és oktatás célja „gondolkodni és beszélni”. A központi vizsgakövetelmény lehetővé teszi, hogy minden magyar érettségizett megszerezze a szükséges ismereteket, melyeket majd — a választott szakokon r— tovább tanulva elmélyíthet. Szabályozás hiányában annyi iskolarendszer lenne az országban, ahány iskola van, ez pedig csak néhány kivételezett „versenyistállónak" kedvezett eddig is. Be kell végre látni, az ország többsége nem a belvárosban él! A minisztérium által kibocsátandó keret- tantervek ajánlások. Ezeket át lehet venni, de az alkotó pedagógusok helyi tanterveket is készíthetnek. (A nem alkotók meg használhatják a mások által készítetteket, ez önmagában még nem bűn.) Biztosítja a törvény a pedagógustársadalom jobb életfeltételeit is. Elválasztódik.az iskolák bérkiadása a dologiaktól. Az előbbit a kormányzat adja, az utóbbit az önkormányzatok. A dologi kiadásokat helyben jobban látják, a bér — mert így van a nyugati országokban is — pedig azonos lesz az azonosan kvalifikáltak számára az egész országban. A törvény a „kimenet” mellett — a Nemzeti Alaptanterv segítségével — a „bemenetét” is szabályozza. Ez nem sérti — nem is sértheti — a tanári szabadságot, hiszen az oktatásügyben soha nem lehet kérdés az, hogy tanítom-e a diákot, vagy nem. A vizsgakövetelmények teljesítésének záloga a „folyamatellenőrzés”. Sem szülő, sem diák, sem tanár nem sokat ér vele, ha az érettségin derül ki: kevés és rendezetlen a tudás. A szakfelügyeletet nem szabad összetéveszteni az egykori általános felügyelettel. Tanteremben tanító tapasztalt kollégáktól csak a sekély tudásúak félhetnek, a jó tanár számára pedig megnyugtatást és biztatást jelent a kollegiális elismerés. Az igazgató ma is kérhet véleményt a tanári munkáról a megyei pedagógiai szolgáltató irodáktól, de csak pénzért. A regionális oktatási központok pályázat útján felügyelői státust elnyert, a pályán már bizonyított kollégái mindezt ingyen teszik. A bemenet—folyamatellenőrzés—kimenet egysége együtt biztosítják azt az érettségit, amely fokozatosan lehetővé teszi a felvételi nélküli továbbtanulást. Gondoljuk el: a tanítvány évek során kap bizonyítási lehetőséget, sorsa nem a soha nem látott idegenek előtt dől el órák alatt. Ez pedig -nyereség a diáknak, a szülőnek és az iskolának egyaránt. Mindezek ismeretében nyugodtan állíthatjuk: a törvény diák-, szülő- és tanárbarát! Végül mit hoz a „konyhára” az iskolafenntartóknak a törvény? Azzal, hogy a bérek központi keretből fizetődnek, jó a tanárnak. Az önkormányzat feladata a dologi kiadás, vagyis a törvény megosztja a felelősséget, a jogokat és kötelességeket oda adja, ahol jobban értenek hozzá. Egy település önkormányzatánál senki sem láthatja jobban, mire van szüksége a képviselő-testületet választók gyermekeinek! A szakmai ellenőrzés ugyan kikerül az önkormányzatok hatásköréből, de lényegében eddig sem volt ott. (Sehol sem volt.) Több helyen megtörtént, hogy az igazgatók választása nem szakmai szempont szerint történt, hanem aszerint, „hogyan állt” a jelölt a képviselő-testület hangadóinál, netán a jegyzőnél, a polgármesternél. Ez pedig a szervilizmus továbbélése. A ROK felügyelete biztosítja a szakma primátusát, valódi képet adhat a miniszter számára a tanügy országos állapotáról, összekötő kapocs lehet a tanterem és a parlament előtt felelős miniszter között. Ezzel megszűnik az az áldatlan állapot, ami a rendszerváltozás előtt volt. Az utolsó reformkommunista törvény — a Gazsó-féle — az iskolákat a párttitkár ellenőrzése alatt dolgozó tanácselnök alá helyezte, némileg másképpen stabilizálva az 1949 utáni helyzetet. Tévedés ne essék: ez akkor nem látszott hiányosságnak. Szerencsére ennek vége! A pedagógustársadalom várta ezt a törvényt. Várta, mert — ezt Comenius is megmondta — az iskola rend nélkül nem működik. Köszönet érte a képviselőknek, köszönet a meggyőző, 66 százalékos többségnek. Koós Ferenc tanár, neveléstörténész A történelem az élet tanítómestere Gyermekkoromban akkori történelemtanárom sulykolta belénk ezt a latin eredetű mondást, amelynek szellemében végre tanulnunk kellene a múltból, hogy a történelem ne ismételhesse meg önmagát, és végre sikerüljön elkerülni, hogy ugyanabba a csapdába még egyszer beleessünk. Nem tudom, Gadó képviselő úr tagja-e a Mozgalom a gyűlölet elleni csoportosulás- nalc vagy nem, de nemrégiben egy esti megnyilatkozása a televízióban sokkal inkább emlékeztetett a pártállam fénykorában tartott eszmei eligazításra, mint egy mai képviselő megfelelően megindokolt véleményére. Nem tudom, hogy a múltban gyökerező jogos félelem vagy pártjának kötelező eszmei állásfoglalása, netán a tömeget befolyásolni kívánó országgyűlési képviselő megnyilatkozási szándéka sugallta szavait, amellyel a szocialista párt elnökéhez hasonlóan már megint az agyonkoptatott váddal, a nem létező szélső- jobboldali veszéllyel ijesztgette az agyonpolitizált, éppen ezért teljesen közönyössé vált embereket. A nép, amelyre úgy szeretnek hivatkozni, a jelek szerint mindenekelőtt az inflációtól, a munkanélküliségtől meg a rossz közbiztonságtól fél, és a legfőbb kérdés számára a puszta lét fenntartása vagy a magasabb életszínvonal elérése. A tömeg a pártállam idején megszokta, hogy a politikához semmi köze, hiszen egyetlen feladata a központi akarat ellenkezés nélküli teljesítése, és a látványosan kihozott 99 százalékos választási eredmények koméL diája jócskán elvette kedvét a választástól. A sok éven át felvett kölcsönök által nyújtott gazdasági lehetőségek valóban hoztak vitathatatlan eredményeket, amelyek ma a komoly gondokkal küszködő milliók szemében a jólétet jelentették. Arról azonban senki sem beszél, hogy a pártállam közgazdasági szakemberei már akkoriban is, a hetvenes évekkel kezdődően sokszor felvetették, hogy az elmaradt technikai fejlettség és alacsony termelékenység az iparon belül előbb-utóbb a gazdasági helyzet romlásához, majd ezt követően válsághoz, illetve összeomláshoz vezethet. A nyolcvanas évtized volt az az időszak, amikor az életszínvonal minden kölcsön ellenére lényegesen gyorsabb ütemben kezdett romlani, mint előzőleg, és a rendszerváltozással vagy anélkül, de szükségszerűen el kellett jutni a válsághoz. Hogy az összeomlást sikerül-e elkerülni, az más kérdés, de nem hinném, hogy három esztendő „rossz kormányzása” kétségessé tehette volna 45 év eredményeit, és azt sem hiszem, hogy az eleve keservesen prosperáló gazdaságot három év alatt akármilyen csodakormány rendbe tudta volna tenni. Visszatérve Gadó képviselő úrra, javasolnám, hogy ne a szélsőjobboldali veszély ördögét fesse a falra teljesen feleslegesen, hanem sokkal inkább azokkal a kérdésekkel foglalkozzon, amelyek valóban időszerűek, és amelyek megoldása nélkül nem lesz nemzetünk, amelyhez az Isten irgalmas lehet. Tiszay Géza Törvényes gondolatok a cigány etnikumról Az egész cigánytársadalom a többszörösen felfokozott várakozás állapotában van. Talán egy rehabilitációs folyamat előtt állunk, amelyet a most elfogadott etnikai törvény fog elindítani. Fel van-e kellőképpen készítve a cigánytársadalom eme nagy horderejű, egész Európában is egyedülálló törvény értelmezésére, megértésére, és ami a legfontosabb: alkalmazására? Lehet- séges-e a cigányságot — nem mint „alsóbbrendű fajt” — velünk együtt élő magyar cigányként, nemzeti kisebbségként elfogadni (nem csak papíron), s egyenjogú partnerként kezelni? Sikerül-e végre megérteni, illetve megértetni és elfogadni azt, hogy a cigány etnikum nem csak egy színes paletta az ország arculatában. amin keresztül elkápráztatva vonzzuk a külföldet, hanem igenis élő, létező, szerepvállalásra kész, szerves része a magyar társadalomnak. Nagyon komoly kérdések ezek, amelyekre mielőbb válaszolni kell. Komoly kérdés az is, hogy milyen úton fog elindulni, és hová érkezik a cigány etnikum? A törvény, a lehetőség adva van, de vajon tudnak-e élni ezekkel, s nem esnek-e a végletek áldozatául? Magyarország jogállammá vált, s mint tudjuk, ez elsődleges feltétele annak, hogy garantálni tudja a megalkotott és 96 százalékos arányban megszavazott, elfogadott etnikai törvényt. Azt hiszem, épp az utolsó pillanatban, a végszóra érkezett ez a törvény. Akkor, amikor Európában egyre több rasszista, fajüldöző csoport jön létre, amikor a szomszédos országok cigányságának ezrei kóborolva könyörögnek befogadásért Európa országútjain, megnyugtató és boldogító érzés az, hogy magyar cigány nincs köztük. Előbb-utóbb minden etnikum elérkezik az identitás nagy kérdéséhez: valójában hova is tartozunk? Megítélésem szerint (a szavazatok alapján) joggal remélhetjük, hogy a magyar társadalom újra megtalálja a módját a közeledésnek, a megértésnek. Az eddigi eredmények, a cigányság mostani helyzete viszont azt bizonyítja, hogy nem elég a törvényadta lehetőség, ami a tanulást és művelődést biztosítja részükre, ennél többre, az ide- tartozás hitének visszaigazolására van szükség. A cigányságban rejlő értékek fel- és elismerésre várnak, közvetlen emberi kapcsolatok kellenek, ami végső soron a magyar társadalmat is egységesebbé, jobbá, emberibbé fogja tenni. Pedagógusainknak. valamint a magyar társadalom minden egyes tagjának kötelessége tenni valamit annak érdekében, hogy a „cigány” is mint „ember” tudjon együtt élni másokkal szorongás, lenézettég, szégyenérzet és elszigeteltség nélkül. Az „új” cigánytudat meghatározására irányuló törekvés értelmezése és helyes tudatosítása — szem előtt tartván az etnikumok identitását, hagyományuk és kultúrájuk ápolását — ma elsősorban a sajnos szűk rétegű cigány értelmiségre és az iskolákra hárul. Horváth Jenó' etnikai oktatásszervező Köszönet a többségnek
