Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-26 / 172. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP KULTÚRA 1993. JÚLIUS 26.. HÉTFŐ Beszélgetés Bozó Gyula festőművésszel, a pilisszentkereszti ciszterek emlékérmének tervezőjével Csodaszarvas a szálló ablakában Ősztói a Szent Gellért Szálló ablakait díszítik azok az üvegkompozíciók, amelyeket Bozó Gyula festőművész tervezett. A művésszel műzeumi hangulatot árasztó otthonában, festmények, szobrok, domborművek, szentségtartók, ikonok, kelyhek, érmek, könyvek s számos apró- cseprő relikvia között beszélgettünk életéről és munkásságáról. — Ön igen sokoldalú. Több mint százhetven színdarab díszletét, templomok, éttermek díszítő festését tervezte, mozaikképeket, üvegfestményeket ,fa- .fém-, kő- és márványplasztikákat, emlékérmeket készített. Hogyan kezdődött ez a pálya? — Az Iparművészeti Főiskolát 1936-ban végeztem el. Leszkovszky Györgytől és Haranghy Jenőtől tanultam a díszítő festést, Kaesz Gyulától és Weichinger Ká- rolytól a belső építészetet. Egy évvel később rajztanárként kezdtem dolgozni Szegeden, ahol hosszabb ideig mestervizsgára előkészítő tanfolyamokat is tartottam. Rajztanári működésem előzménye volt, hogy a piaristáknál nevelkedtem, és a cserkészszövetség élén is tisztséget vállaltam. A szegedi tankerület főigazgatója, aki egyébként piarista pap, s egyúttal nagy cserkészbarát volt, segített abban, hogy óradíjas segédtanárnak neveztek ki Hóman Bálinték, és ezáltal úgynevezett Hóman-boy lettem havi nyolcvan pengőért. — Ez jó fizetés volt? — Ki lehet számítani. Huszonnégy fillér volt tíz deka zamatos, sárga színű vaj. Négy fillérbe került egy friss ropogós zsömle vagy kifli, és az a kifli gyönyörű sókristályokkal és köménymaggal volt meghintve. Nyolcvanhat fillér volt egy kiló cukor, és például a Spolarits kávéház a déli menüjét hússal, körettel, süteménnyel, egy pikoló sörrel, szóval mindennel együtt egy pengő tízért adta. — Mi történt a háború után? — A barátaim nem ajánlották, hogy visszamenjek a katedrára. Amikor a kolozsvári színház opera- és prózai társulata Vaszy Viktorral és Lehotay Árpáddal a románok elől Szegedre menekült, a szegedi városi színházat állami színházzá minősítették, és a kolozsváriakat oda helyezték. Akkoriban Szeged püspöke volt a Temesvárról odamenekült csanádi megyés püspök és még élt az a szép szokás, hogy a színiigazgatók leviziteltek a püspöknél. Vaszy Viktorék is ezt tették, és beszélgetés közben kiderült, hogy nincs díszlettervezőjük. A püspök úr, aki ismert engem, felhívta rám a figyelmüket, s így történt, hogy Vaszy magához hívott. Eleinte szabadkoztam, hiszen addig nem terveztem díszletet, de ő a maga szangvini- kus módján az asztalra csapott, s ezt mondta: „Nem csinálta? Majd megtanulja! A pincétől a padlásig rendelkezésére áll az épület!” Hát így kezdődött. — Mi volt az első díszlet- tervezői feladata? — A Rigoletto. Nem csak a díszleteket, a jelmezeket is én terveztem. Szépen megtanultam a mesterséget. Három év alatt kilencven darab díszlet tervét készítettem el, ami természetesen jóval több díszletet jelentett, mint ahány előadást, hiszen akadt például olyan Shakespeare-darab is, amelyben harminckét jelenet volt, más-más díszletekkel. Híres színház lett a miénk. Simándy József, Mol- dován Stefánia is ott nevelkedtek. Negyvenkilencben, a Rákosi-korszak beköszöntővel azután vége lett a színháznak. Mindenkinek felmondtak. Sokan felkerültünk Pestre, s itt azután kiki, amerre látott. — Ón példáid merre? — Egyszer összecsődítet- tek minket a Gorkij fasorba, a Színházi Dolgozók Szabad Szakszervezete székházának az udvarára, ahol szabályos rabszolgavásárt rendeztek. Szép sorban felvonultunk, az illetékesek pedig ránk mutogattak: ez táncos-komikus, ez szubrett, ez díszlettervező. A színiigazgatók pedig ott ültek és mondták, hogy nekem ez kell, nekem az kell. Szétosztottak minket. így kerültem Horváth Ferihez, aki a Honvéd Színházat igazgatta. Ez vándorszínház volt, és helyőrségről helyőrségre utazott. A darabokhoz csak akkora díszleteket készíthettem, amekkorák a gépkocsira fértek. — Ez az időszak bizonyára sok változatosságot hozott. — Különös esetekre emlékszem. Egy ízben előadás közben telefonhoz hívta a nézőtéren ülő őrmestert a százados elvtárs. Arra az időre, amíg az őrmester távol volt. le kellett állítani az előadást. Amikor visszatért a feltehetően szörnyű fontos beszélgetésből, a darab ott folytatódott, ahol abbahagyták. Kötetre valót írhatnék az élményeimből. Egyik előadásunk előtt megkért az ügyelő, nézzek ki a függöny mögül, hogy együtt van-e a nézősereg. Kikukucskáltam, majd mondtam neki, hogy itt vannak mind, de igen furcsán viselkednek. Mondtam, nézze meg ő is. Az ügyelő kinézett, majd sápadtan visszahőkölt. Ä katonák a nézőtéren moccanás nékül, úgynevezett vigyázzülésben ültek és vártak. — És ebben mi volt a különös? — Az, hogy egy vetítővászon volt a terem másik végében, a székek pedig arrafelé álltak. A felettes nem mondta el a katonáknak, hogy milyen előadás lesz, csak odavezényelte őket. Azok végrehajtották a parancsot, fegyelmezetten leültek és vártak. Háttal a színpadnak. Ilyen még a világon nem volt. — Mikor kezdett rangos éttermek díszítő festésével foglalkozni? — Még 1948-ban festettem a szegedi Tombácz étterem tavernáját, de a következő nagy feladat, a budapesti Mátyás pince négy helyiségének a festése húsz évvel később következett. Itt tulajdonképpen kitűnő tanárom, Haranghy Jenő munkáját folytattam. Ezután a bécsi, a müncheni, a berlini Mátyás pincék kerültek sorra, illetve számos fővárosi söröző, kávéház és étterem. 1983-ban az Akadémia utca 1—3. alatti műemlék épület barokk stílusú báltermének rekonstrukciós terveit is elkészítettem. — Ón az egyházművészet területén is maradandót alkotott. — Huszonöt év alatt közel öt ven templom egyházművészeti és egyéb helyreállítási munkájában vettem részt, de megemlíthetem a Bolza grófok szarvasi műemlék mauzóleumának újrafestését is. — Ne feledkezzünk el az emlékérmek tervezéséről se. Milyen jeles évfordulókra készített érmeket? — Többek között a pilisszentkereszti cisztercita apátság alapításának 800. évfordulójára, Lékai László bíboros érsek 75. születésnapjára, Pécs városának a török hódoltság felszabadulásának 300., illetve Mátyás király halálának 500. évfordulójára. Készítettem érmet Bush elnök látogatása alkalmából is. Ennek ezüst öntvényével megajándékozták az elnököt, akinek köszönőlevelét ma is őrzöm. A Magyar Köztársaság kikiáltásának ünnepét, köztársaságunk és a Szentszék közötti diplomáciai kapcsolat újrafelvételét, Mindszenty hercegprímás temetését, a pápalátogatást, a Széchenyi-bicentenáriumot, a magyar óceánrepülés 60. évfordulóját, báró Eötvös József halálának 120., a muhi csata 750. évfordulóját ugyancsak emlékérmeken örökítettem meg. — A Szent Gellért Szálló fennállásának 75. évfordulójára az ön tervei alapján készülnek az épület új, színes üvegablakai. E megbízást hogyan kapta? — Rubovszky András igazgató, aki a Széchenyi Társaságnak is az elnöke, két éve nálam járt, és meglátta a lakásomban a színes ablakaimat. Régebbi munkáimat is szemügyre vette, majd az az ötlete támadt, hogy nekem kellene terveznem a szálló díszes ablaküvegeit. Meghívott magához, és megbeszéltük a tennivalókat. A feladatot igen vonzónak találtam, mivel a templomi munkáim során megszoktam az épületek eredeti stílusához való alkalmazkodást. Talán mondanom sem kell, hogy ez a szecessziós stílusú épület nem bírna el például egy nonfiguratív, absztraháló formavilágot. Megnéztem, hogy milyen díszíthető, komponálható felületet hagytak nekem az építészek és munkához láttam. — A leendő ablaküvegek grafikai tervein a csodaszarvas legendájának jeleneteit láthatjuk. Miért választotta ezt a témát? — Mert Arany Jánost nagyon szeretem. Csatlakozom ahhoz az Amerikában élő tudósunkhoz, aki egy riporteri kérdésre, hogy mi teszi boldoggá, így felelt: az, hogy Arany Jánost még tudom magyarul olvasni. Látva a szállodának az erdélyi kopjafás motívumokkal rokonítható magyar szecessziós stílusjegyeit, úgy érzem, illik ide a magyar mondavilágból merített téma, a belőle áradó hangulat. — Ön nyolcvanegy éves. Nem tartozott a hatalom által dédelgetett művészek közé, holott hatalmas életművet mondhat a magáénak. Eddig milyen elismerésben részesült? — Klerikális beállítottságú művészként voltam elkönyvelve, ezért a régi rendszerben semmiféle kitüntetést nem kaptam. A hatvanadik születésnapom előtt néhány pap, akik szerették a munkáimat, felkeresték Miklós Imre államtitkárt, az Egyházügyi Hivatalban, és kérték, hogy terjesszen fel valamilyen állami kitüntetésre. Áz államtitkár hüm- mögött, és nagyjából ezt mondta: egyházművésznek állami kitüntetést egy ateista államban? A Bozó örüljön, hogy dolgozhat. Tüntessék ki maguk. — Mi történt azóta? — Két éve nagy örömmel vettem át a II. János Pál pápa megbízásából Rossi bíboros által küldött emlékérmet. Ugyancsak 1991-ben kaptam meg a Pro Cultura Hungária emlékplakettet, majd a Szent Gellért Szállóban a Széchenyi Társaság kitüntető oklevelét. Végül tavaly, a nyolcvanadik születésnapom alkalmából a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével tüntetett ki a köztársasági elnök. Bánó Attila
