Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-02 / 152. szám
i PEST MEGYE! HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚLIUS 2.. PÉNTEK 13 Jókívánság Veresegyházról A Pest Megyei Hír- 'aP és munkatársai Em| sikeréhez — egy 'tPr morzsányit magamnak is beképzelve — tiszta szívből, töretlen lelkesedéssel (és törött lábbal) küldi jókívánságait Fazekas Mátyás Veresegyház Az értetlenségek tisztázása Tisztelt Főszerkesztő Úr! A Pest Megyei Hírlap június 28-ai számában megjelent publikációjával kapcsolatban az alábbi észrevételeket kívánom tenni: írásának megjelenése valójában nem okozott meglepetést számomra, annál inkább az abban levont következtetések. Való igaz, ragaszkodtam ahhoz, hogy Orbán Viktorral lapjuk főszerkesztő-helyettese interjút készítsen. De ezt nem diktátumként fogalmaztam meg, csupán élni kívántam azzal a lehetőséggel, melyet a Főszerkesztő Úr számunkra felkínált. Szó sem volt arról, hogy a Fidesz elnöke magához rendelte volna a Pest Megyei Hírlap újságíróját. Annak ellenére, hogy mindeddig a hazai és külföldi újságírók számára nem okozott problémát elmenni a Fehér Házba, természetesen Orbán Viktor is fel tudja keresni önöket a szerkesztőségükben. Remélem, hogy az ottani beszélgetés jó lehetőséget kínál majd a Fidesz- szel kapcsolatos „értetlenségek” tisztázására. Cs. Bíró Attila A Fidesz Pest megyei sajtófőnöke Megijedt az ellenzék? Egy kicsit tanácstalanul állok az MDF osztódása előtt, nem tudom, ki a tag és ki nem, de azt sem értem, hogy ha Csurka ilyen szálka volt — nem csupán az ellenzék és a baloldal, mert a kettő számomra egyre megy —, hanem saját pártjának szemében is, akkor miért vártak eddig a kizárással, ha pedig eddig vártak, miért nem tartottak ki az új választásig az eredeti felállásban. Persze Csurka lenácizása hiba volt Debreczeni részéről, de legalább ekkora hiba volt az erőviszonyok figyelmen kívül hagyása Csurka részéről, mikor tanulmányával sokak kedélyét felborzolta. Nem ismerem a múltkori választáson legerősebbnek bizonyult párt belső viszonyait, de úgy érzem, sem a kizárások, sem a különféle egymástól egyre jobban eltávolodó csoportosulások nem szolgálják azt a célt, amelynek elérését a baloldal szeretné megakadályozni, hogy a magyar közéletre a kereszténység és a magyarság legyen a jellemző. Három éven át a bírálatok kereszttüzében próbálta szinte megoldhatatlan feladatát ellátni a mai kormány. Minden jel arra mutatott, hogy a kormány megbuktatásának szándéka nem áll távol az ellenzéktől. És mégis most, amikor kézzelfogható közelségbe került a kormány megbuktatásának lehetősége, hiszen a miniszterelnök kijelentette, hogy sem kisebbségi kormány fejeként, sem szakértői kormány élén nem kíván tovább hivatalban maradni, nincs az a nagy örömmámor az ellenzék soraiban, mint azt várni lehetett volna. Mintha megijedtek volna saját bátorságuktól, és felfogták volna, hogy az esetleges új kormánynak ugyanolyan népszerűtlen intézkedések kiadásával kell szembenéznie, mint elődjének. Bár lehet hivatkozni az előző negyven évre és főként az utóbbi háromra, de azért a közvéleményt riasztó rendeletek minden következményét csak az új kormánynak kell magára vállalnia. Tiszay Géza Budapest Faludy a gyűlölet ellen... jM Tulajdonképpen a ) Me { leghasznosabb az /ffp&) vo'na’ ha egyáltalán tudomást sem vennénk a múlt hét végi szárszói piknikről, melyet Far- kasházy Tivadar toborzott össze, hasonszőrű cimborái és liberális eszmetársai mu- lattatására. A megjelentek névsorában tallózva megállapíthatjuk, hogy a zajos szeánszon sokan örülhettek a hozzájuk hasonlók közelsége okán, hiszen az SZDSZ, Fidesz, MSZP triumvirátus számbeli fölénye mellett, néhány be azonosíthatatlanul kétes pártállású közszereplő is „fémjeHISTÓRIA Emlékezés a Pesti Hírlap-os Márai Sándorra II. Rendszeresen megkaptuk a semleges államok napilapjait, ugyancsak rendszeresen részt vettünk a Külügyminisztérium és a Miniszterelnökség sajtóértekezletein, s nekem külön szerencsém volt, hogy sok volt külügyi kollégámtól sok értékes, bizalmas külpolitikai értesülést kaptam. Ezeket Márai- val naponként közöltem. * * * E naponként kölcsönös hírközlés és véleményegyeztetés révén kapcsolatom Mára- ival egyre közvetlenebbé vált. A külpolitikai rovat szerkesztése viszont egyre több munkát igényelt, ezért helyettest kaptam dr. Gye- nes István személyében, s miután szerkesztői feladatom volt a nagyon népszerű „Beszélő térkép” naponként elkészítése, amelynek rajzolói munkáit Orosz Imre végezte, hármunk számára kijelölték az első emeleti szerkesztőségi szobasor nagy sarokszobáját, melynek ablakai a Klotild utcára és az első keresztutcára néztek. Itt volt Várady Józsi bácsi íróasztala is. O irányította a kis házi liftet, mely a szerkesztőséget a felette lévő nyomdai szinttel összekötötte. * * * A Pesti Hírlap nem volt ún. „kávéházba járó” szerkesztőség, hanem borszerető újságírói közösség, s e tekintetben Krúdy Gyula nyomán Márai az élenjárt. Miután átjött az Újságtól s megszerette a Pesti Hírlap munkatársait, ő lett a szervezője a közös budai kiskocsma-látogatásoknak. Rossz időben egyik kedvenc helyünk Peyerl Ferenc vendéglője volt a Margit utcában, ahol gyakran Farkas Imre kollégánk zongorázott nekünk s dalolt velünk. Kedves kiskocsmánk volt a Bécsi úti Greschl. Tág kerthelyiségének öreg gesztenyefái alatt tavaszi és nyári estéken vidáman poharaz- tunk. A feleségek előzetes egyeztetés alapján gondoskodtak a hideg vacsoráról. Egy közülük, aki éppen „soros” volt, meghatározott időre érkezett, kosarában frissen sült, még meleg tepertős pogácsával... Időnként meg-meg látogattuk a Mókus utcai Kéhli vendéglőt, de szívesen iszogattuk a Külső Bécsi úti Schäfer vendéglő jó borát is. Kiskocsmába hetenként általában egyszer mentünk. Vacsorázni viszont gyakran és közösen átjártunk a szomszédos Vígszínház kávéházba. A szerkesztőségi munkában 8-tól 10-ig szünet volt. A kávéháznak jó konyhája is volt. Törzsasztalunknál az asztalfőn mindig Márai ült. Válogatott, finom ételek kerültek elénk étlap szerint, de az étlapinál sokkal olcsóbb áron. Körülöttünk minden asztalnál vendégek ültek, s ennek az is oka volt, hogy a Lipótváros jómódú és művelt polgárainak Márai volt a kedvenc írója. Megszerették, amikor még az Újság belső munkatársa volt, és olvasói közül sokan csak azért jöttek vacsorázni a Vígszínház kávéházba, hogy lássák Márait, aki méltóságteljesen, akaratán kívül mindig előkelőén, mindig komolyan ült az asztalfőn. Derűje mindig csak egy mosolyig terjedt, hangosan sohasem nevetett. Kedves szokás volt, mely gyakorlattá alakult, hogy ha valakitől megtudtuk, hogy valahol jó bort mérnek, Márai kéttagú „borfelderítő járőrt” küldött ki borkóstolóra, s ha a bor valóban jó volt, testületileg mentünk á kóstolóra. Jaj volt a két felderítőnek, ha a bort nem találtuk jónak. El-eljártunk az Iskolatéren lévő kis halászcsárdába, ahol csodálatos halászlevet főztek, s a bor is jó volt. Néha a nem nagy halászcsárda valamennyi asztalát lefoglaltuk. Rá kell mutatnom azonban arra, hogy bent a szerkesztőségben soha, senki egy korty szeszes italt sem ivott. * * * Az 1942. évben Máraival csak november végén találkoztam, ugyanis még januárban behívtak páncélos-átképzésre az 51. páncélvadász zászlóaljhoz. A kiképzés már véget ért, amikor április végén áthelyeztek a Vezérkar főnöke 6. osztálya állományába, pontosan a Haditudósító Osztályhoz. A 2. honvéd hadsereggel a Donhoz vitt katonasorsom, a Pesti Hírlap különtu- dósítójaként. Ez a megkülönböztetés azt jelentette, hogy a három hadtest egyikéhez sem tartoztunk, hanem közvetlenül a főparancsnoksághoz, pontosan az I/b vezérkari osztály parancsnoka adott mindig ún. „bevetési parancsot”. Ilymódon abban a „szerencsében” részesültem, hogy kilenc ütközetben vettem részt, holott voltak olyan hadtestek, ahol heteken át semmi sem történt. * * * A frontról súlyos betegen 1942 november elején tértem haza. Alighogy felépültem, átvettem a rovatom vezetését, melyhez 1941 decemberétől a katonai rovatot is át kellett vennem. Mi sem természetesebb, mint hogy folytatódtak Máraival a már szokásossá vált beszélgetések. Részletesen beszámoltam harctéri tapasztalataimról, a németek sorozatos cserben- hagyásáról, a rossz fegyverzetről, a nullával egyenlő értékű páncélelhárításról, a megnyúlt arcvonalról, ahol 200 méterenként volt egy- egy géppuskafészek, de abban sokszor csak egy elavult jugoszláv géppisztoly települt. A tapasztalatok alapján tudósításaimban egyre ritkábban írtam harci cselezte” a legújabb eredetű „sátorbontást...” Ami miatt mégsem térhetünk napirendre a díszes kompánia demonstrációja felett, az Faludy György költő kiselőadása volt József Attiláról, illetve a költőóriás szárszói tragédiájáról. Az ágas-bogas frizurás Faludy nagyon is megtervezett, cél- zatos szavakkal mélyesztette mérges fullánkjait a magyar katolicizmusba (talán, nem vélelenül!). Hallgatóságának örömteli derűje(!) közepette „mesélt” a korabeli szárszói plébános szenvtelen kíméletlenségéről, aki megtagadta egy öngyilkos eltemetését, de nem mulasztotta el állítólagos korlátoltságát sem kihangsúlyozni. amikor is a pszichiátriai szakvéleményt is félresöpörte, mondván: „Nem érdekel, mit hazudnak az orvosok!...” Feltételezem, Isten szóba hozott szolgája már nem él, cáfolni tehát nem tudja Faludy úr szavait. Mint ahogyan Illyés Gyula sem, akit Faludy nemes egyszerűséggel azzal vádolt: „Illyés is ellensége volt József Attilának!” Akaratlanul is hajdan volt, nem éppen jellemességéről híres gimnáziumi igazgatóm jutott eszembe, aki azzal dicsekedett, hogy szegedi egyetemista korában rendszeresen támogatta József Attilát. Ez akkor, a ’60-as években nagy érdemnek- számított, hát ki is aknázta! Ezt már József Attila nem tudta sem megerősíteni, sem megcáfolni... Tudjuk persze, hogy József Attilának, mint annyi más zseniális embernek, voltak ellenségei, még hasonlóan tehetséges pályatársai között is. Például Babits Mihály József Attila iránti ellenszenve közismert, de hát annak deklarált, irodalmi bizonyítékai is vannak, s végül is egyikük sem rajongott a másikért. De Illyés Gyula esetében (legalábbis én) ilyen kézzelfogható, azaz szemmel olvasható ellenérzésről nem tudok. A recski tábor poklát is megjárt, magát a liberalizmus, a másság tiszteletének feltétlen apostolaként mutató Faludy György részéről ezt nagyon etikátlan gesztusnak tartom, mellyel egy halott kortársát feketítette be. Talán ez szerves része a Faludy által is támogatott eltartás szellemiségnek, a „Tégy a gyűlölet ellen!” hitvallásának?! Brezovich Károly Vác lekményekről, sokkal inkább a visszamaradt lakosokkal kapcsolatos élményeimről. Már a nyár során meggyőződésem volt, hogy hadseregünk egy erős támadás során felmorzsolódik. Egyre több új típusú repülőgép szállt felettünk, a fogságunkba került szovjet katonák jól tápláltak voltak, a mieink éheztek. Fegyverzetük korszerű volt, lábukon a vastag gumitalpú „Churchill-bakan- csokra” irigykedve néztünk. Áramlott a hadianyag a nyugati szövetségesektől, a mi oldalunkon, a németeket is beleszámítva mindenből hiányt szenvedtünk. Már a nyár során sem én, sem különtudósító bajtársaim nem bíztunk a németek győzelmében. Márai nagyon figyelmesen hallgatta beszámolóimat, és a háború befejezését illetően egyezett a véleményünk. Tombor Tibor (Folytatjuk) A kormány Cegléden A képviselőház Pesten csupán egyetlen ülést tartott, 1849. július 2-án. Kossuth ekkor jelentette be, hogy a hadihelyzet kedvezőtlenné válása miatt a kormány ideiglenesen elhagyja a fővárost. A költözés még aznap megkezdődött. A végső cél Szeged volt, de egy héten keresztül, július 2-a és 9-e között Cegléd adott otthont a magyar kormánynak, pontosabban a miniszterek egy részének. Vukovics Sebő igazságügy-miniszter visszaemlékezéseiben olvashatjuk a következő sorokat: „ Július első napjaiban a had- és pénzügyi szervek Pestről elszállítása nagyban megindíttatott, s Kossuth is Ceglédre tette által lakását. Pesten Csány, Du- schek, Szemere, Batthyány (Kázmér gróf, külügyminiszter) és én maradtunk. Kossuth bejárt még néhányszor Pestre, s Csány lakásán tartottunk néhány ülést’! Ez magyarázza, hogy a kormányzó-elnök leveleinek egy részét ezekben a napokban Pestről keltezte. Kossuth és családja vasúton érkezett a városba és a Pesti út 6. sz. alatt rendezkedett be, vagyis ez az épület lett átmenetileg a kormányzói székhely. Kevés levelét, írását ismerjük Kossuthnak Ceglédről, ezek egyikét 8-án Görgeinek írta és a papírpénzek hiányával foglalkozott benne. A tábornok ugyanis aggódott, hogy mi lett a bankjegy sajtóval; Kossuth megnyugtatta: „Az már most meg van mentve; de 14 napig semmi pénzt sem lehet teremteni. Ez a következése a hirtelen feloszlásnak, melyen én nem segíthetek. (...) A készpénznek ennélfogva csak a katonaság fizetésére kell fordítattnia”. Pogány György
