Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-21 / 168. szám
§ PEST MEGYE1 HÍRLAP SZŰKEBB HAZÁNK 1993. JÚLIUS 21., SZERDA 5 Beszélgetés Réti Miklós országgyűlési képviselővel Csalódott MDF-es a Magyar Úton A hét végén a ceglédi kaszinóban zászlót bontott a Magyar Út Körök Mozgalom. Dr. Réti Miklós országgyűlési képviselővel — aki immár a Magyar Út Körök Mozgalom vezetőségének, valamint a Magyar Igazság Frakciójának tagja — ebből az alkalomból beszélgettünk. — Voltaképpen minek nevezné magát: lázadónak; tékozló fiúnak, aki nem tér vissza társaihoz; hűtlen MDF-esnek? Vagy egy honatyának, akinek elege lett abból, ami van, illetve nincs, és ezért hátat fordított a pártjának? — Az említettek közül a legutóbbi válasz a helyes. Én úgy érzem, nem változtam. Azokért a célokért, eszmékért szállók harcba most és ezután is, amelyekért 1990-ben a Magyar Demokrata Fórum színeiben. Amiket mi akkor a programban ígértünk — tavaszi nagytakarítás, rendszerváltozás, a szociális piacgazdaság megteremtése — szerintem nem valósultak meg. — Mondhatjuk-e azt, hogy ön az elmúlt három esztendőben vakon hitt a Demokrata Fórum eszméiben, célkitűzéseiben? S mindent ebben a szellemben és legjobb tudása szerint tett? — Igen. Én mindig a nemzeti érdekeket hangsúlyoztam — a parlamenti felszólalásaimban is —, s arra törekedtem, hogy ezek megvalósuljanak. A program szerint például elsőbbséget élvez az oktatás és az egészségügy. Nem tudom, hogy e két területen tevékenykedők érez- nek-e valamit, hogy ebből bármi halványan teljesült. Már megint mi történt... — Miként látja, alávetette-e önmagát a párt elvárásainak? — Úgy gondolom, alávetettem magam a párt- és frakciófegyelemnek. Igaz, néha nem rejtettem véka alá a véleményem. Egy frakcióülésen bíráltam Antall József személyzeti politikáját, mondván: nem a legjobb érzékkel választja ki a tanácsadóit, minisztereit, mire a miniszterelnök úr igen érzékenyen reagált. Ettől kezdve nem éreztem felhőtlennek a viszonyunkat. — Mikor jött el az a perc, amikor gyengült a korábbi teljes odaadás? Mi oltotta ki önben a türelmet, s késztette szakításra? — Ez világosan kötődik a magyar— ukrán szerződés ügyéhez. Én eladdig mindent megszavaztam, amit egy kormánypárti képviselőnek illik. Kivéve a jelképek betiltását. Gyerekes dolognak tartottam. Egy demokratikus államban ez nem lehet központi téma. Ha van olyan hülye, hogy horogkeresztet vagy vörös csillagot akar viselni, hát tegye. Voltaképpen a pótköltségvetés vitájánál jeleztem, hogy megbillent a bizalmam az Antall-kormány gazdaságpolitikája iránt. Korábban ez történt a belpolitikával — a Televízió és Rádió szerencsétlen kezelése miatt, amire éhségsztrájkommal hívtam fel a figyelmet. Nos, úgy gondoltam, a külpolitikával nincs különösebb gond. Ám a magyar—ukrán szerződés kapcsán rádöbbentem: az sem olyan ragyogó, mint amilyennek hirdetik. Ha valaki elmegy a Kárpátaljára, s találkozik az ottani emberekkel, vagy beszél az erdélyi székelyekkel, az ő véleményük mesz- szemenően eltér attól, amit Jeszenszky úr hangoztat. S ez végig fog gyűrűzni. Senki nem akar határrevíziót, feszültséget gerjeszteni. De ha bevesszük a szerződésbe, hogy határkérdésekben lemondunk, akkor ezért kapjunk valami garanciát. Ezzel tartozunk az ötmillió magyarnak, akik a szomszédban elnyomva élnek. — Kellett-e bátorság ahhoz, hogy Csurka István eszméit választotta? Mérlegelte-e, hogy politikusként mit nyerhet vagy kockáztat, ha őt követi? — Tisztázzunk valamit! Itt nem Csurka István eszmeiségének a vállalásáról van szó. Elismerem, ő nagyon sok igazságot leírt, kimondott. Ezeket sokan nem vitatják. Az emlékezetes dolgozatnak (pamflet- nek) még Antall József is hetvennyolcvan százalékát igaznak vélte. Csurka tehát nem hirdetett meg semmi új eszmét, papírra vetette a hibákat. Nyilván az író nem gondolt át politikusán mindent. Ezért becsúszott egy-két tévedés is. Végül is a magyar—ukrán szerződés kapcsán vetődött fel: Uramisten, már megint mi történt!? Először egy nemzetpolitikai csoport szerveződött, amit nem vettek komolyan. Aztán, hogy a szavunknak súlya legyen, megalakítottuk a Magyar Igazság frakciót. Hogy az utóbbihoz csatlakozzam, ahhoz kellett bátorság. — Voltak e retorzióra utaló jelek? — Nem szívesen beszélek erről. Mindenesetre, a frakcióalakítás után negyvennyolc órán belül közülünk mindenkit kivágtak abból a bizottságból, amelynek tagja volt. Levelet nem vehettünk át ott, ahol eddig. Bizonyos állampárti attitűdök ütötték fel a fejüket. Elkezdődtek a betartások. Úgy érzem, a Magyar Demokrata Fórumhoz — amely demokratikus alapon szerveződött — méltatlan ez a szellem: a leszámolásféle eljárások. Rossz lóra tettem —Nem tart-e attól, hogy az új frakció tagjaként önre is ráragasztják a szélsőjobboldali címkét? — Biztos vagyok benne, hogy ezzel fognak vádolni. De ne szélsőjobboldalizzanak minket! Mert mi a demokratikus játékszabályokhoz ragaszkodunk. Nem diktatúrát, hanem szabad választásokat akarunk, amelyeken a pártok — és persze programjaik — megméretnek. Mi nem tudjuk tovább szolgálni azt a politikát, amit a jelenlegi MDF-ve- zetés és a kormányzat képvisel. Külön útra lépünk, vállalva azt, hogy minket egzisztenciális, anyagi hátrány ér; fel fognak címkézni bennünket; s mindenki a perifériára kíván szorítani minket. Mindannyiunkat a haza szolgálata, a nemzeti érdekek érvényre juttatása vezérek Jómagam ezekért küzdöttem 1990-ben is. Csaknem három évnek kellett leperegni ahhoz, hogy rájöjjek: rossz lóra tettem. — Egykori frakciótársaival milyen lett a kapcsolata? — Változó. Van néhány barátom. Velük megbeszéljük a dolgokat. Akadnak olyanok is, akik szinte gyűlölettel, megvetéssel néznek rám. Ez nagyon fáj. Hiszen valahol egy tőről fakadtunk. Csak nem vagyok maradéktalanul hű kiszolgálója — ahogy a társaim sem — ennek a kormányzatnak. — Meddig tartható az a felemás helyzet, hogy ön a Magyar Út Körök Mozgalom vezetőségének tagja és egyelőre a ceglédi MDF elnöke? Lesznek-e emiatt konfliktusai? — Nem gondolom, hogy lesz konfliktus. Annál is inkább, mert a napokban lemondtam az elnökségről. Bejelentettem, hogy megszüntetem MDF-tagságomat. Lezsák Sándornak fogok írni egy levelet, amelyben megindokolom, hogy miért lépek ki a Demokrata Fórumból. A Magyar Út Körök Mozgalomban bizalmat kaptam, aminek igyekszem megfelelni. Keményen fogok dolgozni. Ha a politika színpadán jelen akarok lenni, valószínű, hogy belépek a Magyar Igazság Pártba. S ez körvonalazza számomra az elkövetkező idő programját és stratégiáját — a szervezésre gondolok — Cegléden. — Korábban akadt már ceglédi polgár, aki nyilvánosan felszólította arra, hogy mondjon le. Számolt-e azzal — miután szakított az MDF-fel —, hogy esetleg ez általános óhaj lesz? — A választási törvény értelmében nincs országgyűlési képviselővisszahívás. Ez persze felelősséget ró a polgárokra. Aligha létezik egyetlen képviselő vagy polgármester, aki megfelel mindenki elvárásának. A többség bizalmát választáson nyertem el. Azt demagóg szövegnek tartom, hogy egyesek lemondásra szólítanak fel. Áki elégedetlen velem, a következő ciklusban ne szavazzon rám. Egy elszánt csapatban — Most úgy lelkesedik a Magyar Út Körökért, mint induláskor a Demokrata Fórumért. Biztos-e ön abban, hogy három év múlva nem fog ismét csalódni? — Megvallom őszintén, előfordulhat, hogy csalódok majd. Hisz az emberi gyarlóság sokféle. A Magyar Út Körökben keményen megmondjuk, ha valamivel nem értünk egyet. Remélem, nem lesz közöttünk senki, aki diktálni akar. Próbáljuk megkeresni a gazdasági kitörési pontokat, a nemzeti érdekeket próRéti Miklós; „Bejelentettem, hogy megszüntetem MDF^tagságomat” Erdó'si Ágnes felvétele báljuk érvényre juttatni. Ha a mozgalom irányzata ezekkel az elvekkel ellentétes fordulatot venne, az nagyon keserű érzés lenne. Nem szeretnék még egyszer csalatkozni, mert megkeseredett ember lennék. — Ón korábban azt tervezte, e ciklus végén végleg visszatér a betegeihez. Az elmondottak most azt sejtetik, tovább folytatja politikusként. A célja talán az, hogy a Magyar Igazság Párt tagjaként a következő választáson bekerüljön a parlamentbe? — Jól gondolja. Anno úgy éreztem, négy év elég lesz ahhoz, hogy megpörgessük a világot. S utána nyugodtan visszatérhetek — teljes munkaidőben — a hivatásomhoz, a betegeimhez. Ám a célok, amelyekért egykor ringbe szálltam, távo- labbnak tűnnek, mint valaha. Most egy elszánt csapat újra megkísérli ezeket megvalósítani. Szükség van rám — kevesen vagyunk. — A Magyar Ut Körök zászlót bontott Cegléden. Milyennek látja a mozgalom esélyeit a városban? ■—Annak ellenére, hogy nyár van, s nem reklámoztuk az összejövetelt, elég sokan jöttek el. Ez azt sugallja, hogy a mozgalomnak van értelme és jövője a városban. Az emberek azt érzik, hogy nincs igazán hiteles párt. Én hiszek abban, hogy bizakodnak bennünk. Én nem mondok lényegében mást, mint 1990 -ben. Fehér Ferenc Hétköznapok Honnan annyi szék...? Onnan az ismertség — eléggé felületes — hogy pár évvel ezelőtt egyik barátommal egy udvarban lakott albérletben, zsebkendőnyi kis szobában. Már akkor öreg volt. Csak a szeme nem vénült meg, és a hangját sem fátyolozta el az idő. Amennyire emlékszem, kis portája előtt estike nyílt, és dohányvirág. Amikor megismertem, már magánosán élt, társta- lan, de nem volt magányos. Nyári estéken egy-egy dús gerezdnyi vendégsereget fogadott, természetesen nem a kis szobában, az udvaron, csaknem körülülték anyóka házát. Mariska néni most emeletes házban lakik, legnagyobbik lányánál, Mariskánál. A frissen festett szobában beszélgetünk. Lehet, hogy személytelenül hangzik, de Mariska nénivel most leltárt készítünk. A családot vesszük számba. Két ránc barázdájában egy-egy könnycsepp pereg végig arcán. — Ferencet, a legnagyobbikát 56 éves korában temettük, asztalos volt, két unokám maradt tőle. Aztán ahogy tovább haladunk, hagjába, szemébe az élet elevensége lopja vissza magát: — Endre fiam volt a második, ő lakatos, neki is két gyereke van. János érkezett azután, ő szabónak tanult. Utána jött az első lány, Mariska. Ő tulajdonképpen hetediknek született, de a másik három még apró korában itthagyott. Mariska textilüzemben dolgozik a szabászaton, neki is két gyereke van. Azután jött Margit, aki szövőnő. Unokám egy van tőle. Margit után született Árpád, két gyereke van és a Tungsramban dolgozik. Erzsi lányomat szültem utána, ő két gyerek anyja, egy szövődében keresi a kenyerét. Őutána jött Zsuzsanna és Ilona, ők ugyancsak szövőnők, mindkettejüknek egy-egy gyereke van. István fiam két gyerek apja, ő csiszoló egy üzemben. A legkisebbik pedig Katalin, neki is két gyereke van, s ő is szövőnő. A gyors leltár végeredménye: tizenegy gyerek, tizenhét unoka és öt dédunoka. — Büszke vagyok rá, hogy nincs köztük egy se rossz gyerek, arról nem is beszélek, hogy a törvénnyel egyiknek se volt dolga. Valamennyi dolgos, kedveli a munkát. így is voltak ezek szoktatva már kiskoruktól. A nagy családban mindenkinek sü- rögni, forogni kellett, aztán melyik ahogy odanőtt, irány a város, szakmát tanulni. — Mariska néniék honnan kerültek Érdre? — Sok helyről fiam, sok helyről. A férjem meg én Sóskúton kerültünk össze, aztán ahogy az élet, s a szolgálat hozta — az uram a vasútnál volt előmunkás — úgy költöztünk ide-oda. Éltünk mi Tatabányán, Bicskén, Halásztelek mellett egy tanyán. Onnan már a hetvenes árvíz üldözött el. Mindenünk a Dunába veszett. De nemcsak akkor kellett elölről kezdjük, a háború is több ízben megtréfált... — A Mariska néniék, vagy a férje családjában volt „szokás" a sok gyerek? — Itt se, ott se, de mi szerettük a gyerekeket, meg aztán a férjem is féltett, nem hagyta volna az, hogy valamit is tegyek ellenük, nehogy bajom essen. Hogy nem volt könnyű, az bizonyos, főképp az elején, míg sok volt az apró, de ahogy nőttek, mind könnyebb lett, mert ugye már a nagy nevelte a kicsit. A férjem azt mondta: egyet se bánkódj Maris, amelyik erdőben nyúl terem, az bokrot is ad. Nem éltünk jómódban soha, de amink volt, azt megügyeltük, beosztással éltünk, nem volt híján soha semmi. A férjem az én kezembe számolta le a fizetését, és a nagyobb gyerekeket sem kellett kérdezni a pénz felől, ki ahogy fizetést kapott, ideadta. Büszke voltam, s az vagyok most is. A kommunisták idején Mariska lányomnak minden évben érmet adtak a jó munkáért, de a többiek is dolgos emberek. Úgy neveltük őket, hogy ne a szájuk járjon, hanem a kezük. — És az unokáival hogy van megelégedve, Mariska néni? — A gyermekeim is úgy gondolkoznak, akárcsak mh becsületes, dolgos embert nevelnek saját gyerekeikből. Két unokám mérnök, kettő gépipari technikus, a többi pedig még apró, iskolába járnak. A legkisebb most múlt első osztályos, akárcsak a legnagyobbik dédunoka. A 76 éves Jónás néni már nem sokáig lakik az emeletes házban. Őszszel visszaköltözik rendbe tett, korszerűsített kis lakásába. — Jól érzem én itt magam, meg a többi gyereknél is, de akárhol vagyok, csak vendég vagyok. Én meg, fiam, úgy szeretem, ha én láthatom vendégül a gyerekeimet. De most nem is ez a gondom, hanem már a karácsonyon töröm magam. Ez számomra az esztendő legboldogabb napja, olyankor valamennyien együtt vagyunk. Ha mind eljönnek, leszünk vagy ötvenen. Csak honnan annyi szék...? Paizs Tibor
