Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-17 / 165. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. JÚLIUS 17., SZOMBAT 7 Zsigmondfi, az újdonsült rokkantnyugdíjas és időmilliomos fájós lábaival nehézkesen lépett le a helyközi buszról. Pestről utazott ide. Ködös, hűvös, nyálkás reggel fogadta. Mindszentek táján nem ritka, hogy az ősz ilyen elmúlást idéző arcát mutatja. Az ám, az elmúlás, a halál! Nem is meglepő, hogy gondolataiban ezek is felidéződnek, Zsigmondfi ugyanis a kisváros szélén fekvő temető felé tart. Apja és apai nagyszülei sírját jött meglátogatni. Sok minden eszébe jut ezen a vigasztalan őszi reggelen, s több keserű emlék nyomja a lelkét. ^Szülei korán elváltak, és édesanyja meg az anyai ági többi ősök egy másik helység, a szülőfalu temetőjében nyugszanak. Ritkán jött el eddig ebbe a temetőbe, és most ez is nyomasztja. Csak a temető fekvésének irányára emlékszik. De, mert lábai fájnak, takarékoskodni kéne a lépésekkel. Ezért aztán már messziről köszön a felé közeledő kerékpáros férfinak, s tőle tudakolja, hogy is jutna ki legrövidebb úton a temetőbe. — Melyikbe? — kérdi az idős kerékpáros, aki megállt. — Mert van itt katolikus, református, s ez utóbbiból is kettő: az öreg és az új temető. — A reformátust és az újat keresem — válaszol Zsigmondfi. A két ember — a hatvanat és nyolcvanat közelítő — egymás mellé kerülve méregeti a másik arcát. Ismerősnek tűnnek egymásnak... — Kit tisztelhetek önben? — kérdi Zsigmondfi. — Z. Imre vagyok. Zsigmondfi fejében a név hallatán kezdenek a mozaikok összeállni. Hát persze! Ő az, akinek az akkor ellenforradalomnak mondott napok után az örökségből származó öt holdnyi földet eladta. — Látom, Imre bácsi sem ismert meg! Én vagyok a Zsigmondfi gyerek, akitől a földet vásárolta... S ekkor Z. Imre arcára lassan valami furcsa megindult- ság érzése ült ki. — Nohát, ezt a váratlan találkozást! Nem sokáig élvezhettem ám azt a földet — mondja —, hamarosan be kellett vinni a téeszbe. Most meg már hiába vehetném ki, eljárt felettem az idő. — S a gyerekei, Imre bácsi, nem tudják átvenni a stafétabotot? — A fiam, sajnos, meghalt, a lányom és a vejem Pesten élnek, hallani sem akarnak a földről. Hanem hallja — szólt megindultan —, micsoda levelet írt maga nekem annak idején, az ötvenes évek elején, amikor még csak a bérlőjük voltam! — Uramisten! Csak nem sértettem meg? Egyébként nem emlékszem már a levél tartalmára. — Dehogy! Ellenkezőleg! Dicsért. Még most is őrzöm azt a levelet, és büszke vagyok rá. Azt írta: „Nagyon beteg édesanyámmal együtt köszönjük, hogy ilyen tisztességes — a hivatalos, a szinte semmivel felérőnél jóval nagyobb — földjáradékot fizetett, adott fel nekünk postán ezekben az embertelen időkben.” Persze, annak ellenére, hogy büszke voltam rá, nem mertem mutogatni senkinek ezt a levelet, mert akkor, a valóban nehéz időkben, még baj is származhatott volna belőle. Duplán megkönnyebbülhetett mindezt hallva Zsigmondfi. S lassan feloldódva a hirtelen támadt feszültségéből, nem kis meghatottsággal nyugtázhatta a történteket, melyek emlékei lám, ebben az idős emberben még mindig milyen élénken élnek. S ahogyan haladtak egymás mellett a temető felé, felnézett Z. Imrére, a még mindig szálfaegyenes, a becsületes, kemény mezei munkában, tisztességben megöregedett parasztemberre. — Nem kellett nekem soha az olyan föld, sem más, amiért nem dolgoztam meg. Ezért aztán még a földosztáskor sem igényeltem...! Bizonyára nem kevesen önveszélyes önzetlenségnek, a balekség netovábbjának minősítik azt, amit Z. Imre tett. Zsigmondfi azonban mellette haladva, úgy látta, nincs az a kincs, vagyon a világon, amiért Z. Imre az ő megszolgált jogos büszkeségét elcserélné. Bernáth Attila Az örökség Birkás Erzsébet Mélybe kapaszkodó A fehérre meszelt kórteremben merev ívelésű vaságyak fogadnak. Az ágyak mindegyikében megtört, beteg ember fekszik. Fuldoklóm. Ernyedt izmukban burjánzó fájdalom futkározik égető kínok között. Egyéni életek, képzelt boldogságok, mélybe kapaszkodó élni akarás. Hit az életben, hit a gyógyulásban, hit a hihetetlenben is. Reszket a megülepedett csönd. Fátyolos tekintetek kérdezik az ajtónyitásra: élet vagy a halál már a lét — ITT? (Érd) Király Ágnes Majd nem leszel Te is itt hagysz, lepkeszámyon imbolyogva elveszel. Elveszel mámorba fuldokolva, sötét, kérges magányom leszel. Elveszel megdicsőült mélyben terpesztett drótháló-álommá leszel — elveszel. Még tisztán emlékszem rá. Békés, őszi csönd nyújtózkodott el az árnyékos udvaron. Édesanyám a konyhában uborkát rakosgatott az üvegekbe, én pedig a szilvafán mezgereltem le a szedéskor ottfelejtett szemeket. Az alko- nyi szél fülembe duruzsolta a Roszti-réten futballozó gimnazisták víg tempózásait, ami csak növelte bennem is a kényelmes, a holnappal való nemtörődömséget; hiszen a számtani példát majd elhozza este Kovács Zotyi, és különben is holnap link tárgyak lesznek. De a nagy csöndbe egyszerre csak nagy zaj csörtetett be. A Váraljai utca lakói ijedten suttogtak össze kinyitott ablakaikban: ejnye, Vas bácsi; már megint haragszik, nagyon zavarja a lovakat! Én ilyenkor már nem vagyok az udvaron. Most is a kert sövényei mögül leskelő- döm. Recsegve-ropogva törtettek a lovak az utcán, pattogott az ostor is, mint a villám, az udvaron termett a hintó. Vas fiakkéros szokatlan gyorsasággal ugrott le a bakról, és dühösen kiabálja a kifogásnál segédkező anyámnak: — Nekem, asszony, ne fogadj el semmi fogást egy riportertől sem, mert... Megértetted? Istenkém, mit vétettek azok a riporterek a Vas fiak- kérosnak? Dúl-fúlt mérgében, a lovak szelíd ártatlansággal tűrték gazdájuk átkozódásait, amiket a riporterek fejeihez vagVass László Vas dalt. Anyám szó nélkül fejtette le az istrángot, neki sem volt újság a verekedés... — Még az én lovaimról mert azt írni, hogy soványak, hogy görhesek, mikor kollégáim közül én adom a legtöbb abrak zabot... Meg hogy az én kocsim rozzant, ócska batár, hát nem minden hónapban lakkoztatom-é, hiszen a Dankóé is suviksz mellette, pedig az nemrég vette! Valóban így volt, amint mondotta, mert lovaira és hin- tójára sokkal büszkébb volt, sokkal többet áldozott, mint gyermekeire. — És ne lássak a háznál egy keserűvizes üveget sem, megértetted asszony? Dehogy is értette, ilyenkor mindig azt mondotta, hogy: igen. Riporter... Keserűvíz! Hű! Micsoda összefüggés lehet a riporterek és a keserűvizes üvegek között? Aztán elmondja az öreg, hogy „egy éhenkórász újságíró” hazugságokat írt róla és a lovairól a pesti újságba. Nekem se kellett több! Szaladtam mindjárt Fuschshoz és megvettem azt a bizonyos újságot. (Itt találtoztam Stra- usz állatorvossal, akinek titokzatos nevetését még ott nem értettem meg.) Bizony az első oldalon, a tárcarovatban ott ékeskedett a „Vas fiakkéros”. Kissé rosszul esett, Az itt közreadott írás Vass Lászlónak, az 1950-ben fiatalon, 45 éves korában elhunyt újságíró-írónak talán első' ifjúkori elbeszélése, amely 1926-ban jelent meg a „Debreczen” című hetilapban. Az. önéletrajzi ihletésű derűs, kacagtató történet megírásával alapozta meg Vass László későbbi barátságát Móricz Zsigmondda\, akit a legnagyobb szellemi, írói tanítómestereként tisztelt kora ifjúságától haláláig. A népi írók nagy nemzedékéhez tartozó publicista és esz- széíró, aki a két világháború közötti Csehszlovákiában, majd az első bécsi döntés után, 1938-tól Magyarországon, fiakkéros megsértődik hogy egy s-sel írták, a dupla s-re mindig büszke voltam, mert ki tudja...? Sebaj! Bizonyára sajtóhiba lesz. Olvasom, olvasom, hát ugyancsak kifigurázta „az a riporter” a Vas fiakkérost. A lovait görheseknek írja le, de a fiait dicséri (otthon éppen megfordítva), akik gimnáziumba járnak, de különösen engem, aki „az egész iskolát kitolja tudásával”, és hogy hozzám jár „kunyorálni” minden úri gyerek a számtani példáért! No hát ez nem egészen így van! Ez már aztán óriási sajtóhiba! Tovább meg azt olvasom, hogy a Vas fiakkéros egyszer az állatorvossal vizsgáltatta meg magát („mert hát azok a marha emberdoktorok sose szólnak így az igazsághoz!”), aki olyan rece- piszt adott neki, hogy „minden reggel igyon meg egy pohár budai keserűvizet, és minden vasárnap reggel csókolja meg a feleségét,” amit aztán az öreg páciens olyképpen javított meg, hogy minden reggel megcsókolta a feleségét, de a keserűvizet csak vasárnap issza meg. Végre értem az „összefüggést”. Hát ez lehet igaz is meg nem is, én bizony reggel későn kelek fel: nem láthatom. Otthon az öreg ünnepi ruhába öltözött és ment a m. kir. közjegyzőhöz, kezében az újsággal, hogy beperelje azt a „hazug riportert”, aki ilyen rossz hírbe hozta Rozsnyó városában, ahol őt még a gyermekek is ismerik. De nemsokára jött is visz- sza, rezes arcát most tüzesre pirította a düh. — Nincs igazság a földön! Annak a riporternek szabad hazudni, de a magamfajta ember ne mondjon csak igazat, akkor mindjárt itt van az idéző levél... Istenkém, ha most előtte állana „az a riporter”... Bizony, a m. kir. közjegyző csak nevette a mindenáron pereskedni akaró Vas fiakkérost, hiszen az írónak mindent szabad... És ettől fogva még több pasasa lett a főhőssé vált Vas fi- akkérosnak.-------------Aztán eltelt néhány év. Vas fiakkérost behívták katonának, és a szomorú időkben ezt is elfelejtettük. Mindenki a maga gondját cipelte. Kinek volt kedve akkor nevetni?... A háború után visszaült a bakra, és most még szenvedélyesebben, viharosabban haj- kázta a lovait, mint a csöndes békeévekben. Ahogyan a harctereken látta és tanulta... Akkoriban én már a betűk megszállottja voltam, könyveket gyűjtöttem (nem számtankönyvet!), és így került kis szekrényembe egy novelláskönyv („A tűznek nem szabad kialudni”), amelyben felfedeztem a már-már elfeledett „Vas fiakkérost”. Szokásban volt nálunk, hogy ebéd közben felolvasok a családnak valami szórakoztató történetet, és már nem tudom: pajkosságból-e vagy miért, olvasni kezdtem ezt a no- vellácskát is. Címet és nevet nem mondtam egyelőre. Édesanyámnak megmondtam, és ő már előre kacagott könnyes szemével az asztalnál. Émlékszem, akkor hirte- lenében valami szelíd bosszú húzott végig bennem: fizetni akartam azért a sok ütlegért, amit a Vas fiakkéros minden számtan szekundánál kegyetlen pontossággal kiutalt nekem. Vontatottan olvastam, vártam, hogy a húslevest nyugodtan egye meg. Majd a csiklandós illatú csirkepecsenyénél, amit őkelme talán még a lovainál is jobban szeret! Édesanyám hozta is már szép, ezüstös tálcán, és annyira kacagott, hogy a szeméből kicsorduló könnyei belépo- tyogtak a tejfeles zaftba... Az illat betöltötte az egész szobát és kacéran csiklandozta az éhes gyomorfalat. Engem valósággal megrészegített, és felforralta bennem a bosszút. És most már mondtam a neveket, a fiakkéros nevét is! Az öreg nyugodtan rágcsálta a friss csibe csontjait; a babonás kétágú csontot lenyalogatta és a tányérja mellé tette, hogy majd az első pohár bor után megkérdezze a feleségét: gondolj valamire, asszony! Csakhogy ennél az ebédnél nem „gondoltak” semmire, nem törtek csontot, azaz hogy törtek. Az én csontjaimat. Mert amint a görhes lovakhoz, a rozzant Budapesten dolgozott mint újságíró különböző lapoknál, egyike azoknak az alkotóknak, akiket az utókor méltatlanul elfelejtett. Ami nem véletlen, hiszen Vass László a Rákosi- rendszer egyik első újságíró-író-áldozata volt. Halálának okai, körülményei máig tisztázatlanok. így érthető, hogy őt és egész munkásságát a kommunista rendszer itthon is, Szlovákiában is, lényegében feledésre ítélte. Ezzel az írással — amelyet a szerző fia, ifj. Vass László, lapunk munkatársa bocsátott a Pest Megyei Hírlap rendelkezésére — Vass László emlékének adózunk. határhoz, no meg a keserűvízhez elérkeztem, riccs-raccs! A tányérok akkor már recs- csenve repültek le az asztalról. — Még te is, gonosz köly- ke... no megállj!... Jaj, dehogy álltam meg, repültem én is —jaj a bordáim! — Szepegve néztem, hogyan szedi össze a könyveimet — azt is egy zsákba... Csak később találtam meg ártatlanul járt könyveimet. Azt a novelláskönyvet pedig féltve őrzöm, magammal hordom világbolyongásomban (most is a fedelén írom e sorokat), várva arra az időre, amikor megbékül „azokkal a riporterekkel”, és én nyugodtan felolvashatom csöndes csiberágás közben a „Vas fi- akkérost”, no meg ezt az írást is...-------— Mert látja, Édesapám (mert a „Vas fiakkéros” édesapám nékem), becsületes nevét most megint újságba tétette egy „hazug riporter”. No de ne haragudjon, ne féljen, nem rontom én ezzel a keresetét. Sőt!... Ne is verjen meg érte, ha valamikor hazamennék... Ne haragudjon reánk, „azokra az éhenkórász riporterekre”, hiszen azoknak mindent szabad, még „hazudni” is...-----------És szeretettel, kiengesztelődésül küldöm e kis írást „annak a riporternek”, aki, íme láthatja, hogy milyen nehéz mesterség a novellaírás, amikor Vas fiakkéros, „a régi magyar, agyafúrt fuvarosoknak ez az utolsó példánya” majdnem bíróság elé citálta jó Móricz Zsigmondot (mert ő volt „az a riporter”!). Jó Móricz Zsigmond azt jósolta, hogy „A következő nemzedékben már e Vas fiakkéros természetes esze ott fog dolgozni valahol feljebb egy kaszttal”. Hm, hm... egy kaszttal feljebb: csak „riporter” lett?...
