Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-12 / 160. szám
$ j PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. JÚLIUS 12.. HÉTFŐ J3 Nyugtával dicsérd! Illetve nyugtával EÍ*ísz'dd és anélkül di- csérd a legfrissebb lángokat, a harag lángjait lobbantó intézkedéseket. Természetesen a nyugta (blokk) -adási kötelezettségről van szó. Arról a nyugtaadási kötelezettségről, amivel az államunk pénzügyi kormányzata meg akarja fogni az adózatlan bevételek egy részét, katasztrofális pénzügyi állapotunk némi javítására. (Hogy miért katasztrofális, és erről miért „az Antall-kormány tehet!” arra most ne térjünk ki...) Tele vele a sajtó, a piac, a közvélemény: a rendelkezés céltalan, ostoba, elhamarkodott. Mert, hogy adjon nyugtát a piacon a nénike (bácsika), kiváltképp, ha analfabéta. Milyen sorokat gerjeszt a piacon az a kereskedő, aki ad, míg a mellette lévőnél, aki nem ad, hogy megy a kiszolgálás! Inkább csendes sztrájk, zárva tartás, de nem adunk? Helyes! Igaza van a lángossütő- nek, aki szegény trópusi hőségben, zsíros, illetve olajos kézzel dolgozik és könyvelőt tartani azért mégse tud, az már nem futja, és ha a vé- cés nénike blokkot is ad, akkor több folyik be?(!) Hát igen, ez a közhangulat. Vagy mégsem teljesen? Audiatur et altera pars — hallgassuk meg a másik felet is, mondja a latin közmondás. Mindazonáltal, mondom én is, amit ezzel ellentétesen tapasztalok. Szerte a világban — jártam itt-ott — a vásárláskor megtörténő bizonylatadás másfelé is ugyancsak kötelező és megszokott. Görögországba érkezvén, partnerünk figyelmeztetett bennünket: nemcsak a blokkadás kötelező üzletben, sátorban, piacon, de az elfogadása és megtartása is, mert adott esetben a vevőt is megbüntetik! Az olasz parton a gyalogoló fagyialtosnak is blokkoló gépe van. Mert minden ország, még ha gazdagabb is nálunk (nem nagy kunszt!), féltőén vigyáz az állami bevételeire. Mert ha az elmarad... ...hát nálunk ugyancsak elmarad! Nálunk 1848—67 óta divat, sőt erény az állami kötelezettségek eltagadása. Márpedig sem az Antall-kormány, sem az esetlegesen helyébe óhajtott következetesebb, okosabb, szebb, a plusz három év mulasztását, mint többletterhet csodálatosan rendbehozó új kormányzat pénzügyi szervei se fognak tudni lemondani arról, ami az adózatlan bevételek révén kimaradt a költségvetés bevételeiből. A lakosságnak ugyan pillanatnyilag jobb a KGST- piacok — mondjuk — azonos minőségű, de adózatlan- ságának elmaradása révén olcsóbb, és a feketézőt gazdagító, olcsóbb áru, de hát gondoljunk rá, hogy éppen ezért mi magunk fizetünk rá más téren arra a kiesésre, amit ezek a csalók okoznak. Lenyűgözött a látvány, amikor az Adriáról hazajövet, csoportommal, a trieszti vásárterület pihenőjében egy asszony óriási csomagból százával húzogatta elő fehér kesztyűben a dobozokból a harisnyanadrágokat, és gyűrte be tömegével egy zsákba. Ezrével gyűltek körülötte az üres dobozok! Estefelé pedig, amikor Rá- bafüzesre ért buszunk, a „végjátékhoz” érkeztünk. Két, árusokkal tömött, és nyilván adózatlan csempészáruval megrakott, előttünk álló buszt fordítottak vissza vámosaink Ausztriába! Hogy mi lehetett a buszokon? Elképzelni tudjuk csak? Olcsóbb olasz textília, bőrholmi, kávé, ital, cigaretta, a levont Mehrwertsteuer- ral, vagyis forgalmi adóval és irány: a KGST-piacok — vagy, ki tudja, hová tovább. Cui prodest, kinek áll érdekében? — kérdi az ősi római jog az alaptételt? Gondoljuk csak át: ezek a milliárd forintokat elérő tételek nem a mi életünket tennék könnyebbé, akár mint jobb ellátás, akár mint modem létesítmények, akár mint kulturált közlekedés: egyszóval minden, amivel államunk az életünket köny- nyebbé teszi? Még annak az árán is, ha a napi presszónk egy forinttal drágább lesz. Tudom, akinek létfenntartási gondjai vannak, az ilyet nem mérlegel. Itt a „kibékíthetetlen ellentét”, ami azonban az ördögi kör! A blokkolás ellen lázongó- nak is sok igaza van. Lehet, hogy hatósági szerveink sem elég megfontoltsággal rendelkeznek — és a rendelkezések vihart aratnak. Hiba van az ellenőrzés hatékonysága, „krétája” körül is! Azért mégiscsak szükség volna mindkét félre: az egyikre, aki belátja a rendelkezések igazát — a másikra, aki több potenciállal rendelkezik. Vagyis nem impotensen... Fazekas Mátyás Veresegyház Szégyenfolt Napjainkban igencsak szégyellhet! magát az, aki az úgynevezett népi-nemzeti irányzathoz vallónak mondja magát. Lehet az kisember, lehet az politikus. Az emberek többsége nem is tudja persze, hogy mind a politikusok, mind pedig a politikacsinálók vagdalkozásai mit is takarnak?! Mi van a liberális, a kereszténydemokrata és a népinemzeti irányzat címke mögött? Hogy az emberek nem értik, az számukra igazán nem is baj! így is akarják! Csak a cél a fontos: ily módon is meg kell osztani a társadalmat. Ezért hát lehetőleg gyanakvással figyeljük egymást, hiszen a szomszédom lehet, hogy egészen más, mint én vagyok. Ki tudja?! Lehet, hogy én vagyok a népi-nemzeti, lehet, hogy ő?! Uramisten! Megjelent az ügyeletes politikai rém! Hogy mennyire nem túlzóm el a kérdést, bizonyítja a Nap Tv július 6-i adása is, amelyben Havas Henrik úr és Pozs- gay Imre úr beszélgettek. Szó került a közelmúlt eseményéről is, vagyis a kisújszállási találkozón való részvételről. Havas Henrik „nagy bölcsen” megkérdezte a politikust, hogy nem bánta-e meg ezt a lépését? Pozsgay Imre természetesen nem bánta meg, de a kérdés felvetése önmagában is megdöbbentő. (Azt én kérdezem: hányán bánták, vagy nenr bánták a szárszói „banzájon” való részvételt a „humorzsákok” rendezésében?!) Hát ezért én leírom ide annak, aki esetleg nem tudná, hogy miféle bűnös eszmék járják át a népinemzeti ihletésű politikusok, és bármely más polgári személy agyát, aki ehhez az irányzathoz tartozónak vallja magát. A népi-nemzeti irányzat a 30-as évek népi írói mozgalmából eredeztethető poltikai gondolkodásmód és ideológia, amely célul tűzi ki a magyarság lelki, erkölcsi és szociális felemelkedését és új- jáépülését. Egy olyan társadalom felépítése a céljuk, amely a magyar nép kulturális és lelki alkatára alapozódik, s ezáltal sajátos „magyar utat” valósít meg. Nos hát mi a baj? Talán a magyar mentalitáshoz való igazodás? Vedres Józsefné Budapest HISTÓRIA John Paget magyarországi útirajza 1835-ból IV. Egyébként Buda nyugalma és csöndessége erősen elüt Pest élénk nyüzsgésétől. Buda a magyarországi bürokrácia székhelye, és az itt lakó nemesek körül valami szomorú légkör terjeng. Nem ritka a kifejezéstelen, gőgös arc, amely semmiképpen sem hasonlítható a gazdag nemesség méltósá- gos külsejéhez, vagy a pesti kereskedők vállalkozó szellemű, élénk arckifejezéséhez. A királyi palotát, amelyben a nádor lakik, a helyőrség parancsnokának rezidenciáját és a két vagy három nagy család házait méltóság jellemzi, de nem élet. És ahogy végigsétáltunk a rakpartokon és gyönyörködtünk elragadó fekvésükben, határozottan jóleső gondolat volt, hogy az állandó híd megteremtésével rövidesen Buda is részese lesz Pest élénkségének és bőségének, amelytől az ifjú és életvidám rivális mindeddig megfosztani látszott az idősebbet. Elhagyván a várat, rosszul épített házak sora mellett kapaszkodunk fel a Blocksberg- re, a vidék díszére és büszkeségére. A tetején látható, kis épület csillagvizsgáló, amelyben megfelelő berendezés áll a hozzáértők rendelkezésére. Mi itt nem álltunk meg. A kilátás a hegyről lenyűgöző. Buda, hegyeinek kék láncolatával, Pest, homoksárga síkságával és a méltóságos Duna, zöld szigeteivel mind lábunk előtt hevert, olyan képet adva, amelyben harmonikusan keveredett az épületek stílusa, a csendesen sikló hajók, a mozgó emberek figurája, s mi e szépségtől elkábulva sokáig üldögéltünk, és nem volt kedvünk tovább menni. Elgondolkoztatott ez a látvány. Százötven esztendővel ezelőtt a most oly szép és virágzó Pest nem volt egyéb romhalmaznál. Vályogfalai leomlottak, házai ösz- szedőltek, és lakói elmenekültek a pusztaságból. Abban az időben török pasa ült a budai várban, és Magyarországnak csaknem fele az ő uralma alá tartozott. E százötven esztendő alatt változott át a kép: a nyomorúságos romokból Európa egyik fővárosa lett! És Pest nem egy uralkodó kegyének köszönhette felemelkedését, mint Potsdam vagy Karlsruhe, hanem népe energiájának és saját, természetes adottságának. Európa egyik leggazdagabb országának közepén áll ez a város, olyan folyó partján, amely majd fél Európát átszeli, s lakói olyan emberek, akik igénylik a külföld minden luxusáruját; a város éghajlata elsőrangú, és minden irányban korlátlanul terjeszkedhet. Mindebből előre látni Pest-Buda ragyogó jövőjét. Senki más nem kívánhatja őszintébben felvirágzását, mint e sorok írója, mert hisz abban, hogy Magyarország megerősödésével együtt jár Kelet-Európa függetlensége is. Pesttől mintegy nyolcvan mérföldnyire délre, a Balaton partján csinos fürdőhely épült, Füred, amely mindenképpen érdemes arra, hogy az idegen meglátogassa, részben a környező vidék szépsége, részben az itt általában található társaság kellemessége miatt. Az út Székesfehérvárig — itt végződött első napi utunk — nem sok érdekességet tartogatott, az egyetlen kivétel Brunswick gróf martonvásári kastélya volt. Itt ebédeltünk. Martonvá- sár egyike a magyar falvak legkellemesebb típusainak, vendéglője magán viseli az élénk üzleti élet jeleit. Hosz- szú, egyemeletes ház ez, két oldalról fogja közre az udvart, s a konyhán és a kocsmáros lakásán kívül egy nagy ivószobából (a parasztok számára) és két vendégszobából áll. Az utóbbi agyagpadlós, berendezése mindössze két ágy, egy asztal és három vagy négy faszék. Fél óra leforgása alatt megkaptuk ebédünket: húslevest, főzelékfélét, sült fácánt és tésztát. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy a Brunswick-kas- tély kivételével semmi érdekeset sem látunk. Kissé odább ugyanis olyan falvakhoz érkeztünk, amelyeket a föld alá építettek, és házaikból csak a háztető volt látható. Megvizsgáltunk néhány ilyen, barlanghoz hasonló lakást. Nem voltak ezek mások, mint földbe ásott lyukak, amelyeknek tetejét szalmával fedték be. Lejtős út vezet be a házakba, gyakran ez az egyetlen nyílás ezeken a barlangokon, itt száll ki a kemence füstje is. Elképzelhető, milyen piszkos és nyomorúságos az egész. Még különösebbé tette számunkra a helyzetet, hogy az idevalósiak elbeszélése szerint az egyik ilyen falut nemesemberek lakják, azaz olyanok, akiknek van egy kis földbirtokuk, nem fizetnek adót, és mentesek a földesúri szolgáltatásoktól... Hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy Magyarország egyetlen más táján sem találkoztam ilyen házakkal, bár nagyon valószínű, hogy a török háborúk idején az ország több helyütt hasonló állapotban lehetett. Székesfehérvár, annak ellenére, hogy római eredetű város és neve gyakran előfordul Magyarország történetében, semmi érdekes látnivalót nem nyújt. A következő reggel áthaladtunk Palotán, és amíg az átfogatolásra vártunk, körülsétáltuk az ősi vár romjait, amelyet Zichy gróf — egyike a Magyaroszágon élő ötvenkét Zichynek — jó ízléssel rendbehozatott és részben lakhatóvá tett. Veszprémben megtekintettük a szép püspöki palotát, amely magas domb tetején áll; valaha Magyarország egyik legfontosabb erőssége volt. Veszprém jelentős kereskedőváros, bár az itt található áruk nem nagyon jó minőségűek. Kevés a jó ház, de azért a nyomornak kevesebb jelenségével találkoztunk, mint az általam ismert más városokban. A környékbeli lakosok, akikkel itt találkoztunk, panaszkodtak a püspökre és a veszprémi káptalanra, mint földbirtokosra. Szomorúan meséltek elnyomatásukról. Azt mondották, hogy az egyházi birtokokon élő parasztok helyzete a nemesi birtokok parasztjainak sorsánál is rosz- szabb. Bár az előbbiek urainak nem érdeke az ő jólétük, ellenkezőleg, annyit igyekszenek kiszorítani belőlük, amenynyit csak lehet. Egy körülbelül tizennyolc éves fiatal lány csaknem közömbösen jegyezte meg: „Ach Gott! a magyar papok nem rosszabbak, mint bármelyik más ország papjai, mindnyájan zsarnokok, ha megvan hozzá a hatalmuk.” Mindenesetre furcsának találtam, hogy a falusi kocsmában, ahol ez a beszélgetés elhangzott, a falakon Lord John Russell, Stanley. Burdette és Széchenyi gróf képei függtek... (Folytatjuk) Az abonyi csodadoktor A 18. század végén élt Mesmer doktor új gyógymóddal lepte meg a betegeket és a világot: a magnetizmussal. Azt hirdette, hogy a mágnes minden betegséget tökéletesen gyógyít. Kíméletét később tovább fejlesztette, a mágneses vasat a „minden teremtett állatban meglevő' mágneses erővel” helyettesítette. Számos követője akadt, leghíresebb az „abonyi csudadoktor”, az 1804—1875 között élt gróf Szapáry Ferenc volt. A nagynevű család sarja kétségtelenül művelt ember volt, orvosi tanulmányokat is folytatott, de ismeretei meglehetősen zavaros egésszé álltak össze. Gyógyító tudományát először birtokán, Abonyban próbálta ki jobbágyai körében. Hogy milyen sikerrel, nem tudjuk, de „Nem telt bele egy hónap s ott Abony Jóján már széliében alakultak dalárdák s önképzőkörök formájára szellemkopogtató s asztaltáncoltató körök”— írta róla Ágai Adolf, aki Porzó néven a múlt század kedvelt írója volt. Szapáry katekizmus formájában megírta a megnetizálás tankönyvét is, az eljárás a következő volt: „A két hüvelyket kell összetenni és csaknem kinyújtott ujjakkal a feje tetejétől a gyomra tájékáig húzgálni” Az ötvenes években Párizsban élt, néhány sikeres gyógyítása után nevét felkapta a világhír. Pár év múlva azonban visszatért birtokára, de ekkor már csak elméleti kérdésekkel foglalkozott, a „gyógyítás"-t követőire hagyta. A „legjobb hisze- mű és a legönzetlenebb” csodadoktor megkeseredetten hunyta le szemét: egész élete a hivatásos orvosokkal való csatázásban telt el, akik sarlatánnak tartották. Pogány György
