Pest Megyei Hírlap, 1993. július (37. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-10 / 159. szám

i PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. JÚLIUS 10., SZOMBAT 7 író fehér ingben Németh Lászlóról hívok elő kettőt, emlékezetem filmsza­lagairól. 1934-ben — mint mindig akkoriban — nagymama ta­nyáján nyaraltunk, Marosvá­sárhelytől néhány kilométer­re, az Unomáj-dúílőnek a Cse­re erdő gyepűjéig felfutó par­cellájában. Egy vasárnap dél­előtt fürdőnadrágban feküd­tem a cserjén, fent a hegyte­tőn és Színházi É/eí-mellékle- tekben megjelent Bús-Fekete László-darabokat faltam. Ti- zennégyéves voltam akkor, mindenolvasó éppen; klasszi­kusokat, bestsellereket, fél­ponyvát fogyasztottam kilo­grammszámra. így aztán ebéd után lent hagytam a bús­feketéket és a változatosság kedvéért Szekfű Gyula Há­rom nemzedékét vittem ma­gammal a hegyre. Alig olvastam azonban bele a könyvbe, három férfi jött elő az erdőből. „Nadrágo- sok” voltak, ahogyan akkori­ban mondták. Az elsőnek hosz- szú hajtincs hullott homloká­ba. Kérdezte, ki vagyok, hány éves, hol keressék édes­apámat és mit olvasok. Min­denre válaszoltam, mire a kér­dező elégedetten fordult kísé­rőihez — Látjátok, az ekkora emberkék nálunk Bús-Feke­tét olvasnak a Színházi Élet­ből, az erdélyi gyerekek vi­szont már Szekfű Gyulánál tartanak... Beleszédültem a rémület­be, mi lett volna, ha ebéd előtt érkeznek, de szót se mer­tem szólni. Minek bántsam meg a bácsit. Hiszen olyan bi­zakodó volt a harminchárom­éves Németh László, akit ak­kor láttam először, de a Gya­nú járt már a kezemben. Hét év múlva egy irodalmi estre érkezett Németh László Kolozsvárra. Az állomáson vártam, sűrű, nagy pelyhek- ben hullott a hó. Mondtam, írók hívják ebédre egy étte­rembe; kitért a meghívás elől. Látott írót eleget. In­kább mutassam meg neki a várost. Kolozsvárt télen. Több mint két órán át kószál­tunk mindenfelé s ő egyre szomorúbb lett. Egyre többet emlegette Hitlert, aki min­dent s mindenkit magával ránt hamarosan a pusztulás­ba. Térdig vizesen, beázott ci­pővel menekültünk be végül szállodai szobájába. Könnye­zett. Aztán — aznap, más­nap? — felolvasta az erre az alkalomra írt előadását, amelynél akkori illúziókat rombolóbb, kegyetlenebb szö­veget nem hallottam azelőtt — pódiumról — Kolozsvá­ron. Az első sorok megbot- ránkozó úri közönsége moz­golódni, sustorogni is kezdett néhányszor, Németh László pedig megérezte a feszültsé­get, s egyre előbbre lépett az emelvényen. Azt hittük, be­esik a nézőtérre. Ahogy befejezte, beült a reá váró taxiba. Sietett ki az állomásra, az esti gyorssal in­dult haza. Némán ültünk a ko­csiban. Végül mégis megkér­deztem; Laci bácsi, mi van abban az aktatáskában, amit érkezése óta nem tett le a ke­zéből, s a pódiumra is bevitt magával? Mintha álomból ébredne, úgy nézett rám. Aztán mégis válaszolt: Tiszta ing van ben­ne, Ella csomagolta, elfelej­tettem felvenni az előadás­ra... Pár perc múlva indult már a vonata. így találkoztam, elő­ször életemben, magából ki­borulva prófétáló (és írásmű­vészetével nem csak játszado­zó) íróval: a kétségbeesett Né­meth Lászlóval a második vi­lágháború második évében. Marosi Péter Lászlóffy Aladár Sötétedik Acélkéken csörömpöl a fenyves, Alatta, bár halálzavaros, valami a valaminek kedves: élet-halál vize a Maros. Nincsen rém a reményeink ellen! Segíts rajtunk, szent emlékezet! Csuklott itt meg már a hang, a jellem, emeltek ránk annyiszor kezet. Mennyi erdő didereg a földön. Lombjuk népe üzeni nekünk: kalmár szelek túladnak a zöldön s kifosztva elsárgul mindenünk. Őszre tél jön, pattognak a zárak, telnek s ürülnek a börtönök. De a mi csontvázaink a várak, de a múlt a Múltunkkal tömött. Sötétedik lelkemen az olvadt gyanakvás: sírva barátkozom. De mielőtt befagynak a falvak, azt a csöpp tüzet még áthozom! Országszerte áradások voltak, világszerte véreső esett. Mégis várják boldogan a holdat, akik éppen ma szerelmesek. Szerdahelyi Andor Fiumei gyors Kattog a légfék, indul a gyors. Nem egy. Kettő. így hozta a sors. Együtt haladnak a vezetők, Kerekek egyformán lüktetők. Zeng, sikolt a sínek éneke, Ez a vagány vonat éneke: „Veled az ég, teveled az ég.” A fiumei gyors ablakában Lírai lány lila ruhában, Még egy az irány és a mosoly, Mert nem kell a hang, ajkam ne szólj. Kölcsönös szelíd szemvillanás, Szívritmusban kettős váltás. A két mozdony minékünk kedvez, Boldogságunk tiszta és teljes. Aztán Te a szép derűs délre, Én pedig Prága felé félve... Már csak csókhintés és búcsúkönny, Reménytelen hallgatag közöny. Tengerhullám neked csókot ad, Érezd majd ott boldognak magad! J ános apostol evangéliumának első részében a 48. vers­ben azt mondja Jézus Krisztus a frissen hozzászegődött tanítványoknak Nátánaelről: ímé egy igazán izraélita, akiben hamisság nincsen. Nyilván különös versidézet, amely- lyel indítom a bemutatást, mert egy őszintén hívő embert, írót, kisebbségi sorban küzdőt kívánok megismertetni, aki teljes gyermekségbeli bizalommal hitte, hogy csak a szocia­lizmus gyermekbetegségéből következő félreértések okoz­zák, hogy Csehszlovákiában, ahová a szovjetek vitték az új rendszert, közel sincs még az első demokráciához képest sem nemzetiségi megbecsülés. Naiv volt, hívő, idealista Fábry Zoltán, miközben a napok ellentmondásaiért vitázott- szenvedett-kivetettséget kapott, az áhított történelmi kor­ban, amely őt is elámítottá. Először. Aztán, aztán maradt számára a másodrendű emberség, mert megpróbált minden módon magyar lenni, a szocialista embertelenségben. Sokan úgy ismerhetik: „a stószi remete”. Stószon, egy szlovákiai kis faluban élt bizonyos értelemben visszavonul­tan, mikor már nagyon megfáradt a küzdelemben, amit a ki­sebbségben élő magyarságért tett, abban az egykor áhított demokráciában, amelyről hitte, hogy az eddigi világ legem- , berségesebb rendszere lesz, hiszen abban először és mindig az emberek érdekében szépül meg a hétköznapi történelem. Élete utolsó napjairól hozzám érkezett egy pársoros levél, amely igencsak elszomorított. A Kortárs szerkesztőségét mindig feldühítette, ha Fábry Zoltán megszólalt. Gondolatai — élettapasztalata — irodalmi ítélete és véleménye minden túlzástól mentes volt, megszűrte a szót, megrostálta kifejezé­seit, gazdagította minden olvasónkat kristályosán tiszta véle­ménye. Abban az időben már sokat hadakoztunk, feltűnést keltő cikkek kerültek nyomtatásba, s szinte minden hónap­ban ott állott főszerkesztőnk, Simon István (olykor én is) Or­bán László, Köpeczy Béla vagy Aczél György főméltóságú elvtársak előtt és hallgatta a megrovásokat. A magyarságtu­dat ébresztéséért (ilyen tanulmány volt többek között Für Lajos: Milyen nyelven beszélnek a székelyek?), amikor a nagy hatalmú Rényi Péter ideológus pasa-elvtárs nekirohant a szerkesztőségnek, s ragyogó cikkéért Fábry Zoltánt is megtámadta. Ekkor többször meg kellett fordulni Stósz és Budapest között, hogy az írót nevünkben megkövessük, amit természetesen nem igényelt. Már akkor tudta, és kese­rűen tapasztalta, hogy a szocializmus és a kommunizmus ne­vében olyan nemzetközi különítményesek intézkednek, akiknek mindenben benne volt szennyes kezük mocska, akik minden utódországban mindenki fölött állottak, döntöt­tek, még ha életekbe került is ítélkezésük. A Kortárs-beli ál­lásfoglalás miatt Fábry Zoltánnál is megjelent valaki, párt­megbízatásból és megkísérelte felelősségre vonni az írót. Személyéről csak annyit sikerült megtudni, hogy az 1968-as csehszlovákiai megszállásban is részt vett, ma­gyar?! A suttogva, félve elmondott és levélben elküldött val­lomás szerint megfenyegette az írót, hogy még a magyaror­szági irodalmi kitüntetését is visszavéteti, ha nyilatkozatait nem tagadja meg. Egyenes, szókimondó és szótartó alkotó volt Fábry Zoltán, akit bolsevik fenyegetéssel nem lehetett elrettenteni. Az is igaz, hogy nagybeteg volt már akkor az író, s készülődvén más igazságosztás elé, nem vette tudomá­sul az alantas indulatból és határozatból fröcskölő támadást. Annyi bizonyos, hogy ez az elvtársi látogatás tovább ásta alá megrendült egészségét, s nem sokkal a zaklatások után örökre megpihent. Ismét megáll a gondolat, mennyi és hány életet-oltó inter­nacionalista intézkedés történt a szovjet fennhatóság alatt, amelynek áldozatait még mindig nem sikerült összeszámlál­VIRRASZTÓK ni. Valaki ma, itthon, Magyarországon ezzel a „hősi tetté­vel” lapít a vétkesek között, vagy talán a visszaorzott hata­lomban és beosztásban vidáman pöffeszkedik. A bűnösen könnyen és gyorsan felejtő népek sorába tarto­zunk! Mert a felejtés ismét csak hiba, különösen amikor azok­ról feledkezünk meg, akik népünk elejéből valók voltak, vir­rasztók, mint Fábry Zoltán is, aki „hazánk Európáról” már akkor írt, mikor ezt ki sem lehetett ejteni. A pontos évszám perdöntő: 1967! Megjelent az Irodalmi Szemlében és a Kor­társban Kassán Kazincy Ferencről elmondott emlékbeszéde. Érdekes és szükséges felidézni, hogy ne hullhasson feledés­be. „Kazinczy a magyar nyelv és nép sorsát az európai kul­túrába, a humánumba vetett hitbe ágyazta. Amikor mi, a régi hazából kihullva új körülmények közé kerültünk, úgy kapaszkodtunk ebbe az európai tudatba, mint az üdvössé­günkbe. Joggal, okkal és igazoltan. Amikor a csehek — ez éven —- kiadták válogatott írásaimat, a cím, a lényeg felfi- gyeltetőn — szerintük sem lehetett más, mint —: Hazánk. Éurópa. Európát vetettünk, Európát arattunk. De ez eszmé- lés indításában, e tudat bábázásában Kazinczynak is része volt, Kazinczynak, a magyar nyelv reformátorának, legaktí­vabb sáfárának, európaizálójának. Kazinczy a magyar nyelv­vel Európát akart tudatosítani és erősíteni: a szellem erköl­csét, a gondolat igazát tekintetnélküliségek és kizárólagossá­gok ellen — kifelé és befelé. Ezért buzdított idegen kultú­rák megismerésére: „mert magyarul is csak az írhat szépen, akinek írásán az idegenek szépségei átsugárlanak.” Még egyszer, mert fontos a dátum: 1967! Ebben az idő­szakban Európa, az idegen és bűnös imperializmus az a föld­rész volt, melyet elsőként kell megtörni és elfoglalni, mert fenyegeti a szocialista országok létét. Ekkor Európáról be­szélni úgy, hogy abban együtt vagyunk (együtt lehetünk!) csehekkel, szlovákokkal, lázadásnak számított, s hirdetője „elhajlónak”, akiről tudjuk, hogy a kommunizmus legvesze­delmesebb ellensége. Pedig Fábry Zoltán útja töretlen, tisz­ta, minden ferdítésektől mentes volt és maradt. A pályaív kezdete kétségtelen Szabó Dezső példáján munkálódott, a különbség lényeges maradt, mert Fábry Zoltán a trianoni szétszaggatás után nem jött át Magyarországra. Mindkettő­jükben közös és töretlen volt a náciellenesség, az 1930-as években egyaránt küzdöttek a német kultúrfölény hazug ideológiája ellen, s mindketten a megmaradás és fennmara­dás gyökereit a népben látták, tudták, hirdették. Míg Szabó Dezső a paraszti mítosz megteremtésén munkálkodott, Fábry Zoltán a munkásság erejét, a néphez tartozását igazol­ta hétköznapi példákkal. Fábry Zoltán útja aztán a baloldal felé igazgatta meggyőződését és 1945 után azt kívánta, tette és hangoztatta, hogy a szocializmus egynek hazudott nagy házában egymás értékeinek megtartásával, egyik a másikát erősítve teremtsük meg az egymás mellett élés szenvedé­lyek nélküli azonosság-tudatát. Nincsenek különb, azaz fel­sőbbrendű népek! Elegendő volt a hitlerizmus áffiuma, a szocializmus rendjén belül létezhet megbékélés. A szomorú tévedés súlya aztán meggyötörte, majd befelé fordította az írót. Kiderült a sztálini tanítások nyomán, Hogy egyetlen bűnös nép létezik a béketáboron belül, ez pedig a magyarság. Hiába volt Szlovákia a történelmi könyörtelen tárgyilagosság szerint az utolsó csatlós, ezt a jelzőt is Ma­gyarországra akasztották. A tényfeltáró történelem próbálta bizonyítani, hogy Kassa bombázását a németek tudtával és tanácsára a románok hajtották végre (ezzel az indokkal üzen­tünk hadat a Szovjetuniónak), a halvány kísérleteket a tisztá­zásra elfojtották, elhallgattatták. Révai—Szirmai— Aczél—Horváth Márton s a zsoldjukban szolgáló Rényi Pé­terek, Pach Zsigmond Pálok voltak, akik nemes feladatnak nyerték Fábry Zoltán és Illyés Gyula elhallgattatását. Ők voltak azok a nemzetközi különítményesek, akik Kun Béla egykori hatalmi folytonossága óta egyvégtében a magyar szellemi értékek gyalázását végezték lapok, folyóiratok, a pártapparátus és az akadémia kulcsfontosságú helyein, akik 1919 óta egyfolytában a magyarság ellen, a magyar szelle­mi elit megbénításán, tönkretételén, a vezető személyek bör­tönbe juttatásán fáradoztak. Megrázó kifejezéssel írom: min­dig diadalmasan. F ábry Zoltán addig és annyiban jelentett értéket sze­mükben, míg azt bizonygatták: a szocializmus megva­lósításának internacionalista élenjárója. Közben Fábry Zoltán más országban, félszáz évig kisebbségben egyebet nem tett, mint mindig minden hamis híreszteléssel szemben bizonyította, hogy a magyar kultúra értéke határok­tól függetlenül Európába ágyazott kincs, s annak megbecsü­lése minden körülmények között az utódok kötelessége. Ezért kell nekünk ma, holnap, minden olyan bizonyságté­telt, melyet a legkiválóbbak az életükkel, munkásságukkal hagyományoztak ránk, megbecsülni, ápolni, ébren tartani. Mert az ő történelmi folytonosságuk nélkül, s annak tudata nélkül nincs, mert lehetetlen az európai felzárkózás szá­munkra. Fábián Gyula

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents