Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-29 / 149. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZAG 1993. JUNIUS 29.. KEDD A ceglédi példa egyedülálló / Uj élet a laktanyában A krónikás Cegléden 1991. január 30-át történelmi dátumként jegyezhette fel. E jeles napon a parancsnok, Ali Abduljev ezredes 16 órára a vasútállomásra invitálta a város vezetőit. A fontos eseményen nyolc-tíz magas rangú szovjet tiszt, egy Budapestről érkezett tábornok, a polgármester és egy-két munkatársa, valamint néhány kíváncsiskodó ember vett részt. Mácz István polgármester búcsúzáskor ezt mondta: bort, búzát, békességet. Mindenütt jó, de legjobb otthon. S pár perc múlva a harmincnégy évig lecövekelt szovjet ezred utolsó tankja is elhagyta a várost, február 7-én pedig az átadás és átvétel izgalmas órái után alighanem végleg lezárult egy fejezet. A „testvérek” távozását követően a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet képviselői igen kellemesen csalódtak az átvételkor. Országszerte a kivonuló alakulatok a legtöbb településen lepusztított, esztelenül megrongált létesítményeket hagytak maguk után. Ehhez az elkeserítő képhez képest a ceglédi százhatvankét lakás és a laktanya épületei nem mutattak annyira siralmas látványt. Az önkormányzat szándéka kezdettől tisztességes volt: enyhíteni az égető lakásgondot. Hiszen több százan reménykedtek abban, hogy néhány évi várakozást követően végre saját otthonhoz jutnak. A képviselő-testület egyik ülésén hosszan tárgyalta, mi legyen a szovjet pénzből magyar beruházásban készült — három panelépületben — százhatvankét lakással. Aztán a testület elfogadta azt a határozati javaslatot, hogy az önkormányzat vállalja a lakóépületek társasházzá alakítását és az értékesítések szervezését. Az ügy a múlt év októberében végkifejletéhez érkezett. A korábban az átalakításra kiírt pályázatot a Pest Megyei Építő- és Szerelőipari Vállalat nyerte el. A három épülettömbből egyet — hatvan lakást — a honvédség vásárolt meg. A két másik létesítmény százkét hajlékába többségében helybéli polgárok kívántak költözni. A két objektum műszaki állapota meglehetősen eltért egymástól. Míg az egyik kevésbé elhasználódott, addig a másik igencsak „lelakott” volt, ráadásul beázott. A megállapodás szerint meg kellett csinálni az önálló víz-, elektromos és gázbekötést. A lakások közösségi helyiségeinek korszerűsítését, valamint bejárati ajtajának kicserélését; a tetőszigetelés kijavítását; ahol az esővíz befolyt, a tisztasági meszelést; a földszinti épületek ablakainak helyrepofozását; s az egyik lakótömbben a gáztűzhelyek cseréit. A fűtéspróba nehézségei és egy váratlan csőtörés miatt a műszaki átadás késett. A háromhetes csúszás kellemetlenségeit akként enyhítették, hogy a lakók már előtte megcsináltathatták (ki-ki ízlése és pénztárcája szerint) a belső átalakítás szükséges munkálatait. A negyvenkét egy-, tizenöt másfél-, és a negyvenöt két-, valamint két és fél szobás otthon vételára hatszázhuszonnégyezer és egymil- lió-négyszázharminchétezer forint között váltakozott. A végösszeg a lakás értékéből, a telekárból és a rekonstrukció költségéből jött össze. Az előbbinek a tíz százalékát, míg a felújítás teljes summáját fizették ki a vevők. Az önkormányzat segélyezési bizottsága — rászorultság alapján — ötvenkét lakónak adott segélyt, amelyet mindjárt átutalt a kivitelezőnek. A legkevesebb befizetett összeg körülbelül kétszáz-, a legmagasabb pedig hatszázezer forint volt. A vételár fennmaradt részét legkésőbb húsz esztendő alatt lehet visszafizetni. Az újdonsült lakók beköltöztek. Ám jó néhányan felemás érzésekkel vették birtokba otthonukat. Ennek kapcsán a képviselő-testület rendkívüli ülést tartott. Ezen nemcsak a tervező és kivitelező képviseltette magát, megjelentek a tulajdonosok is. Az elején tisztázódott, hogy a polgármesteri hivatal csupán ügynökként működött közre az egykori szovjet lakások értékesítésében. Senki nem vetheti a hivatal munkatársai szemére, hogy nem a lakók érdekeit képviselték. Ugyan előfordultak bosszantó hibák. Ám ezek helyreállítását nem kérhették a kivitelezőtől, mert nem szerepelt a szerződésben. Hosszas érvelések után végül kimondatott: a tulajdonosok forduljanak bármiféle gonddal az építő céghez. Utóbbi a jogosan kifogásolt hibákat kijavítja, a hiányosságokat pótolja. Mindenkinek külön kartonja volt az átadásról, amelyet akkor zártak le, amikor az illető nyilatkozott arról, hogy minden rendben van. Napjainkig a dolgok — akár a mesében — "szerencsésen elrendeződtek. Az elmúlt hónapokban semmiféle kifogás nem érkezett a polgármesteri hivatalhoz. Közben a honvédség által megvásárolt hatvan lakást is átadták, a lakók beköltöztek. Az egykori szovjet laktanya — a vasút, a Törteli és Szolnoki út bezárta mintegy huszonhárom hektár terület, s a rajta lévő ingatlanok — teljes egészében gazdára talált. Ez az országban alighanem egyedülálló példa. A legnagyobb részt egy kft. vásárolta meg, amely egy bel- és külföldi szállítmányozási centrumot kíván létrehozni. Hamarosan elkezdi tevékenységét egy időseket és betegeket ellátó intézmény. Működik már egy ABC-presszó, egy sütöde, néhány raktár. Egy vállalkózó egyes létesítményeket — felújítás után — lakásként hasznosít. Az önkormányzatnak egy épület marad, amelyet szükséghajléknak kíván kialakítani a rászorulóknak. Egyelőre a fűtés- és csatornarendszer, valamint az elektromos hálózat újjáépítése a nagy feladat. Ez kevésbé látványos. Az év második felében talán látható jelei lesznek is annak, hogy az egykori szovjet laktanyában új élet kezuodik. F. F. Vologya bácsi Kopjafa és emléktábla Kivégzett mártírok Sásdon Natasát igyekeztünk mindenhová magunkkal vinni. Látogatta a családjainkat, részt vett a kirándulásainkon. Sajnáltuk. Beleszeretett egy bozontos hajú leningrádi magyar egyetemistába. Az meg a diplomájával együtt haza- diozta feleségnek, de a bohém természetű mérnököcs- ke az első gyerekkel elhagyta, gálánsul átadva azért a tanácsi lakást is. Natasát minden évben meglátogatták a szülei, akik tizenkét hónapig erre gyűjtögették nyugdíjuk kevés kopejkáit. Gizi. az üdülési felelősünk egyszer elintézte neki, hogy a vállalati üdülőben töltsön egy hetet az öregekkel. Nagy volt az örömük. Többen tartoztunk abba a csoportba, együtt indultunk a Nyugati pályaudvarról. Az öregekkel a vonaton ismerkedtünk meg. Vologya bácsi joviális megjelenésű, barátságos idős ember volt, felesége tipikus . orosz asz- szony, 'Nyinocska. Életvidám és szintén nagyon közvetlen. Hamar, elkezdődött a diskurzus. Natasa tolmácsolt. Egy-két üveg sör is előkerült. Vologya bácsi a rövid nyakú kisüveget vette elő, hogy kóstoljuk meg az igazi, orosz vodkát. Végre, némi késéssel elindult a vonat. Szolnokon ismét sokáig állt a szerelvény. A feszült csendben Vologya bácsi elővette a zsebóráját, és valamit megjegyzett. — Mit mondott? — néztünk kíváncsian Natasára. —t Azt, hogy a szovjet vonatok mindig pontosak. A másnap esti közös vacsorát az asszonyok főzték. Nyinocska figyelte, hogy készül a paprikáscsirke nokedli- vel. Amikor az asztalt körül ültük, Géza teletöltöltötte a pálinkás poharakat. — Pálinka. V enger szki vodka — magyarázta. Ezt meg kell kóstolni. — Pálinka, pálinka —- ismételgette az öreg és felhajtotta. A délutánt kint töltötte a fürdőben, így most jó ét- vággyaf falatozott. — Vacsora után bor került az asztalra. Az öreg erős- ködött, hogy vodka is lenne itt, de arra Géza azt mondta: — Holnap reggel azt isszuk a früstük előtt. Aztán a kellő pillanatban hozzánk fordult: — Tudjátok azt a szép kis nótát, hogy Eej uhnyeni? Tudtuk és belementünk a játékba. Énekeltünk. Az öreg kerekre nyitotta a szemeit. — Hát azt, kérdezte Géza aztán, hogy; — A folyónál áll Dunjuska, Dunjuska, de Dunjuska? — Otyed Ti to- zse — szólt rá nótázás közben és az öreg oroszul kezdte dúdolni. Aztán hirtelen magyar nótákra váltottunk. Ez is tetszett neki, de nem tudott velünk tartani. — Ne is törődj vele — vigasztaltuk a kicsit szomorú Vologya bácsit. K.T.I. Valami mindig történik, mégis amolyan mozdulatlan földindulás képét mutatja a sásdi kirakat-rendszerváltás tegnapot sirató képe. A nem véletlenül kitört médiaháború idején is a helyi sajtó illetékesei — begombolt rózsaszín „átmeneti” kabátban úgy szolgálják az „új világot”, hogy a történelmi kiskorúság, mely a forradalom vitathatatlan igazságait is megkérdőjelezi, nem ad helyet a helyi újság- 'ban a „felszabadítók” által 1944. december 1-jén kivégzett mártírok kopjafaavató gyászünnepségére írt szabálytalan nekrológnak sem, melyben a megszállók gyalázatának első napjait tárgyilagos őszinteséggel írtam meg — a „dicsőséges felszabadító hadsereg” dicsőítése nélkül az utókor számára. Igaz, negyvennyolc év késéssel nem újságot írtam a kor tanúinak, amit mindenki tudott, de senki sem mert róla beszélni! Csak a fájdalmas tragédia történéseit elevenítettem fel főleg azok számára, akik akkor még nem éltek, akiknek az iskolai oktatás keretében sem szólt erről a kötelezően előírt hivatalos hallgatás. A több mint négy évtizedig álló „tilalomfa” helyére kopjafát és márvány lapos emléktáblát állított a Honismereti Szakkör hazafias kezdeményezésére, az önkormányzat támogatásával a falu társadalma. Leróttuk adósságunkat a mártírok emlékének! A gyalázatos gyilkosság színhelyével szemben, az azóta kiszáradt Gödrei-árok túlsó oldalán áll a kegyeletes megemlékezés emlékműve. Azért ott, mert a fájdalmas és felejthetetlen tragédia történelmi színhelyét a tanács eladta — az emlékhely tervezőinek tiltakozása ellenére is!!! — autójavító-műhely létesítése céljára. Az emlékmű szürke márványlapján, gyászfekete betűkkel: Éredrich János, Hein- ching János, Jurasics Márton, Schaff Árpád, Paidek Károly, Schramm György, Fülöp László és Lévay Zsigmond neve olvasható. Áz első négy sásdi lakost, valamint a két utolsó, hazafelé tartó vidéki katonát a helyszínen lőtték tarkón, míg Paidek Károlyt a háza előtt, Schramm György cipészmester pedig a műhelyében kapott egy gyilkos géppisztolysorozatot, mert a rongyosra gyalogolt ruszki csizmából nem tudott újat varázsolni. Az órás szerencsésebb volt. Ő sem tudott a zabrált vekkerből két karórát csinálni, mégis életben maradt. Azoknak a neve olvasható a fájdalmas emlékű márványtáblán, akikért akkor harangozni sem volt szabad! Akiket a szó szoros értelmében úgy kellett kilopni a temetőbe. A gyógyítatlan sebű családtagok fájdalmában osztozó, együttérző részvéttel ott volt a falu színe-java. Azok is, akik a tragédia utáni években és évtizedekben születtek, hogy az iskolában — felsőbb kényszerből — tanított hazugságok után szembesüljenek a történelem fájdalmas igazságával. Akiknek a szomorú emlékét idézi az emlékmű, nyugodjanak békében — a négy évtizedes sötétség túlvilági kegyetlen várakozása után —, mert most már a magyar szabadság örök világosságának fényessége ragyogja be mártí- romságuk emlékét. — ÁMEN Rabkovács Tibor ny. min. tanácsos
