Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-29 / 149. szám
á PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZAÍ 1993. JUNIUS 29.. KEDD S E n erről évtizedekig nem beszélhettem. Tiszt voltam, főhadnagy egy megszálló hadseregben, és 1945 után nyolc igazoltatást értem meg csak azért, hogy orvos maradhassak. Ha volt, =— és négy ízben volt! — olyan kolléga, aki megóhajtotta helyemet, újabb igazoltatás — nyugodtan mondhatom — meghurcoltatás után engem áthelyeztek — ügye érted? érdeklődtek az áthelyezők (vagy nem is kérdeztek), a politikai tényezők elsődlegesek. így múlt életem egyik fele: igazoltattak, s rosszabb beosztást kaptam. Bűneim: huszonhét évesen gyakorló sebészorvosként a frontra kerültem, s a kórházvonattal nyugatról kerültem haza, mert így alakult a történelemmel az életem. Nem erre vagy kíváncsi. Tudom. Bevezetés minden jól szerkesztett cikkhez szükséges. Ennyi volt. Nevem — nem fontos. Életkorom: hetvenkettedik évemet taposom. Minden héten két délután még bejárok, míg szükség lesz rám. Nyáron, olykor hosszabb ideig helyettesítek, ha szükség van munkámra. A kezem nem remeg, látásom megfelelő, apróbb műtéteket ma is végzek. A sebészkés jelentette a hivatást, nincs olyan szerv az emberben, amely műtétet igényelt, hogy ne végeztem volna, kivétel a teljes szervi átültetések, melyeket végigasz- szisztáltam. Életemben egyetlen alkalommal szülést is levezettem, s te erre vagy kiváncsi. Felidézem. A közvetlen előzményekhez tartozik, hogy az uri- vi sikertelen hídfő-foglalás idején estém át a tűzkeresztségen: három és fél nap alatt harminchét műtét, száznégy kötözés, harmincnégy esetben kisebb segítségnyújtás. Összesen tizenhárom óra alvás, hat fiatal katona életéért kétségbeesett küzdelem a legnagyobb rangú katonai méltósággal: halál őfelségével. Addigi életemben halottat csak boncasztalon láttam. A háború a legkíméletlenebb drámai rendező. Persze a hétköznapok is adtak munkát, fagyott kezek-lábak, a kisebb összecsapásokkal járó sebesülések ellátása, de az a bizonyos tűzkeresztség örökre emlékezetes marad szörnyűségével. És emlékezetes az »-szülés levezetése, amelyről hallani kívántál. 1942. Közeledett a karácsony. A frontvonal akkor csöndesebb volt, az éjszakákat végigalhattuk. Sejtelmünk sem volt a túloldali készülődésről, sem arról a kegyetlen időfordulásról, amely úgyszintén közeledett. Hadi kórházunk közvetlen közelében alacsonyabb német parancsnokság helyezkedett, azért itt sem voltunk magunk. Titokban tarották a kapcsolatot az ottszorult és tengődő néppel a mieink, gyógyszereket vittek-adtak ápolóim a betegeknek. Magyarok voltunk, emberek, ezt nem akarták megérteni sem Rákosi, sem Kádár eszmeterjesztői, mert aki ember és magyar, az sohasem volt elfogult fasiszta. Megértheted, miért nem mondtam el a történetet annak idején, soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha szabadnépes reklám lesz belőle. Irtóztam, s ma is kémiai undorom van az akkor baloldalinak, ma ellenzékinek kikiáltott újságíróktól. Az elvtelen ember nem ember! De ez csak közbevetés, nem tartozik szorosan a történethez. Akkor éjjel nehezen aludtam el. Olvasni próbáltam, nem sikerült. Végül félig felöltözötten csak úgy eldőltem, s ilyenkor előfordul, hogy mély álom száll az emberre. Nem felejtettem, álmodtam. Otthon voltam, kinn a Tisza- parton iskolatársaimmal, s fürödni akartunk. Én nem tudtam levetni magamról az inget. Azzal küzdöttem, mikor egyik szolgálatos katonám megrázott. Főhadnagy úr! Tessék fölkelni! Kinyitottam a szemem, fogalmam sem volt hirtelen hol vagyok, s valami olyasmit mondtam: segíts lehúzni rólam az inget! De hiszen odakint legalább huszonöt fok hideg van — mondta. Meg aztán más baj van! Rázogattam a fejem, magamhoz tértem. Sebesültet hoztak? — kérdeztem már megvilágosodva. Nagyobb baj — suttogta, szülő asszonynak kell segíteni. Megbolondultál? A fronton vagyunk? Orosz asszony — világosított fel. Te! Az életünkkel játszunk. Már besötétítették a műtőt, csak tessék jönni. Őrökkel vigyázunk, hogy baj ne legyen. Akkor már egészen kitisztult minden. Hát jó, menjünk Gábor, de szólni kellene a nővérnek. Én soha életemben nem vezettem szülést. Anna nővér már ott van, de kéri a főhadnagy urat, segítsen! Komplikált eset. Gyerünk, de a fejünkbe kerülhet. Bevittük a rádiót, zenélünk, hogy ne hallatsszák ki a gyerek-sírás. Azért még egyszer átmelegedett rajtam az ing, míg átértem a konyhaasztalból átépített műtőig. Minden átcikázott rajtam. Úristenem! Ha valami köldök-zsinór komplikáció lesz... meg aztán szülészetből a szigorlaton... egyszerre volt melegem, majd borzongtam. Az asszony ócska téli göncei már mind egy rakásban, ő a műtőasztalon eltorzult arccal, de tudja, hogy itt nem szabad feljajdulni. Kézmosás, fertőtlenítő, Anna nővér biztató, meleg tekintete, s szava: Főhadnagy úr! Világra segítjük. Úgy segített, mint egy iskolást. Másfél órás megfeszített küzdelem után, ott a kegyetlen téli éjszakában felsírt egy pici gyerek. Erős volt, fiú, éles volt a hangja, a rádió alig tudta semlegesíteni sírását. Az asszony kimerültén, szinte élettelenül, mégis, egyetlen pillanatra mosolygás borította el az arcát. Most mi lesz? — néztem a nővérre, meg a két egészség- ügyis katonára, akik olyan izgalomban szorongták végig a szülést, mintha testvérnénjük kínlódott volna előttünk a konyhai műtőasztalon. Tessék megnyugodni főhadnagy úr! Ahogy jöttek, úgy el is tűnnek, fekete az éjszaka. Anna nem szólt, de pillanatok alatt rendbe tette előbb a csecsemőt, azután az anyját. Géz, vatta, fájdalomcsillapítók, lepedő, takaró az újszülöttnek, s mikor minden együtt volt, ő, Anna, karjába vette a bebugyolált apróságot, a két katonám valami kerekét leoperált targoncára fektette az asszonyt, s intettek nekem: nyissam az ajtót, oltsam a lámpát. Utánuk léptem a sötétbe. Nagy téli bundába takart ember lépett hozzám, megragadta a kezem, s nem tudtam kivédeni, megcsókolta. Pán, pán, pasziba! A kis menet már messzebb járt. A háztól lejtősen egy valaha betemetett kert útja vezetett a bokrok irányába — nappal jártam magam is arra — követtem messzebbről a kis csapatot. Nagy pelyhű hó esett, mélységesítette a csendet. Bozót takarásából lovat vezetett elő egy sejtelmes ember, a ló szánkót húzott. Az asszonyt ráhelyezték, a gyermeket karjába tették, s elindultak. Bete- metődtek a hóesésbe, meg az éjszakába. Mi is visszatértünk, s kicsit fáradtan leültünk az újra kivilágított műtőben, s gondolatban valameny- nyien otthon jártunk. Anna nővér egyszer elkezdett sírni. Majd csukladozó szavakkal kérdezte: hát nem ezt kellene mindig csinálni, főhadnagy úr? Gábor — közöttünk a leg- élelrevalóbb ember, — (egyébként az ő pártfogoltjai voltak előbbi vendégeink) mint a varázsló vett elő egy üveg eredeti francia konyakot, s töltött mindnyájunknak. A kis muzsik egészségére! Felnevettünk, koccintottunk, ittunk, s elszomorodtunk. Tudja főhadnagy úr, én szülésznőnek tanultam. Ilyen messzire kellett jönnöm, hogy itt is gyakoroljam. Antal, másik szanitécem is megszólalt. A hó belepte már a szánkó nyomát, Fritzék most fordulnak a másik oldalukra. Gábor hirtelen nagyon komor lett: nem tudom, ki tud majd egyszer arról mesélni odahaza, hogy a legnagyobb háborúban gyereket segítettünk a világra. De jó is, hogy a főhadnagy úrnak csak úgy szólhatott az ember. Fene vigye ezt a bolond világot Gábor, hát ez volna a kötelességünk — mondta kicsit érdesebb szóval, persze érezték, hogy a harag másnak szól. Anna már nem sírt, de amikor megszólalt, s amit mondott, minket, férfiakat fogott meg: holnapután karácsony lesz, tudják- e? Akármilyen kegyetlen a világ, mégis mi voltunk, akik bábáskodhattunk a gyerekszületésnél, mert mi sohasem leszünk Heródesek. G ábor, Anna, Antal — nincs többé kis seregem. Gábor kinttartózkodását három és fél évvel meghosszabbították — hadifogoly lett, nagy betegen jött vissza, két évig írni sem mert, nehogy bajom legyen belőle, hogy a régi bajtársakkal tartom a barátságot. 1982-ben voltam Baranyában a temetésén. Antal súlyosan megsebesült, alig élte túl a háborút, Berettyóújfaluban 1946-ban halt meg. Annát még hamarabb szólították maguk seregébe az angyalok. Visszavonulásunk idején sebesültszállító vonatunkat érte légitámadás, s annak, aki any- nyi sebet bekötött, három golyó tépte testét, s hiába volt kötszer — orvosság, elvérzett a kezeink között. Már abban az időben kérges volt bennünk a lélek, megkövesedő- ben volt a szívünk, de köny- nyek nélkül hónapokig sem tudtam, s ma sem vagyok képes felejteni. Csöndes, belebé- külő halálában egyszercsak azt suttogta: de az a kis gyermek megmaradt. Ő biztosan él. Katonaorvos-naplómbá jegyzett emlékezetemet azért nem mondtam el annak a másik világnak, mert az igazságot másra hamisították volna. Pedig ilyenek voltunk mi, magyarok.” Másolta: Fábián Gyula Ő biztosan él Naplórészletek Az egyéves hadifogoly Születési helye: DONBASZ. Állampolgársága: magyar. — Kedves János, hányán csodálkoztak már el azon, hogy Donbaszban született? Biztosan nem tudná megszámlálni? — Ennél nehezebbet nem is lehetett volna kérdezni. — Mit mondtak az emberek az iskolában, munkahelyén, katonaságnál? Gondolom, jó néhányszor elő kellett vennie személyi igazolványát is. —- Minden alkalommal csodálkozást váltott ki. Itthon, Újhartyánban nem, itt legfeljebb csak annyit jelentett, hogy többen megnézték, megszeretgették az „ukrajnai” gyereket. Lassan megszokta a falu, az általános iskolai pedagógusaim is tudták, hogy kerültem oda, problémát inkább csak a továbbtanulás és a katonaság jelentett, no meg a munkahelyen. Jöttek mindig a kérdések: „Hogy került oda? Milyen körülmények között?” „Kiküldetésben voltak a szülei?” Mindig hitetlenkedve, kételkedve méregettek végig. Akiknek őszintén elmondtam, hogy el(Manger János hurcolták őket, nagyon meglepődtek, megdöbbentek. Az én generációm erről az 1944—45-ös tragédiáról semmit sem tudott. Nagyon jól sikerült ez a mesterséges elfe- lejtetés, elhallgattatás. Általában nem volt szokás még családi körben sem emlegetni. De előttem nem titkolództak a szüleim, mindent elmeséltek, szellemi fejlődésemnek megfelelően egyre több információ birtokába jutottam. Lassan összeállt a kép, születésem története. Hivatalos helyen nem volt előnyömre, ha az igazságot megtudták, pedig csak annyit mondtam: elvitték őket munkára. Az „elhurcolás” szót idegenek előtt ki sem ejtettem, mégis szinte bűnömmé kezdett válni a származásom. Ezt tapasztalva már csak azt válaszoltam: „Akkor ott dolgoztak”. — A szülei összejártak a régi sorstársakkal? — Elbeszélgettek egyik- kel-másikkal, de több nem volt, pedig a hazatérők nagyon összetartottak. Összekovácsolta őket a „testvérszenvedés”. Szerettek volna néha — Uj hártyán) egy nagyobb találkozót, de a felsőbb hatalom nem engedélyezte még az elmúlt években sem, annak ellenére, hogy a hatóságok könnyen leellenőrizhették volna, összeesküvők vagy régi cimborák társalognak. Pár éve még meghiúsították a szándékukat. De hálaistennek, most elég szép számmal megjelentek. — Bevallom, meglepődtem egy kicsit; amikor ezt a szabadtéri színházhoz hasonló lugast és udvart megláttam. Nem gondoltam, hogy minden szék foglalt lesz és még a lépcsőn, fal tövén is kuporognak. — Két falu, Újhartyán és Újlengyel egykori elhurcolt- jai örömmel jöttek el papostól, tanácstagostól, csak az nincs itt, aki még valahol dolgozik vagy beteg. Én borzasztóan örülök ennek, olyan régen vágynak rá. Újhartyán ünnepel. Kár, hogy édesapám nem érhette meg. Sokszor gondolok rá, hogy miért kellett ezt tenni velük? — Reméljük, nem kell olyan sokáig várni a válaszra, mint az ünnepi összejövetelre. — Az édesanyámtól mostanában gyakran hallott mondatokat idézem: „Mi volt a mi bűnünk? — Mert most mindenki ártatlan volt, akárhová került. Mindenki szenvedését emlegetik már a legmagasabb fórumon is: ez ártatlan, mindenki ártatlan. Csak mi voltunk bűnösök, akik kikerültünk fiatalon, fiatal gyerekek, akik fiatal éveinket ott töltöttük a szénbányában, ott szenvedtünk? Miért, miért kellett nekünk öt évig idegen országban sínylődni? Ezt az egyet még szeretném megtudni!” Nagyon jó, hogy már ez sem tabutéma. Csupán az a véleményem, hogy ezek a sokat szenvedett emberek több megbecsülést érdemelnének. Jó látni, hogy felszabadultan beszélnek, megkönnyebbültek egy kicsit, pedig sírtak is, még a férfiak hangja is el- elcsuklott. Jó, hogy egy-két derűs történet is akadt közben és milyen szívesen énekelték el közösen a bányászindulót!-— Meg az esti imát, amit csak titkon, halkan énekelhettek a láger éjszakai csendjében. Nem időzítettem a beszélgetést, de amikor a halottakról emlékeztünk és felcsendült az egyházi ének. éppen akkor kondultak meg az újhartyáni harangok.-— Ebben a templomban kereszteltek meg egy évvel a születésem után. Én 1948. december 27-én születtem. Itthon lettem anyakönyvezve, így az igazinál egy évvel fiatalabb vagyok. Kint is megkeresztelt Tábori Nándor, akinek az emberi nagyságáról annyit beszéltek a sorstársak. Az itthoni keresztelőmet mindenki nevetve emlegeti, mert úgy sírtam a szertartás alatt, hogy mákoskalácsot dugott valaki a számba. Azt majszoltam, de az anyám öccse tarthatott csak a keresztvíz alá, a keresztanyámnak nem engedelmeskedtem. 1949. november 5-én érkeztem haza. Szabályszerű okmánnyal bocsátottak el Debrecenből. Kora: 1 év. Foglalkozása: gyermek. Ma is őrzöm a hadifogolyigazolványomat. Én vagyok az egyéves hadifogoly. Részlet Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám?... (Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944—1949) című, a Széphalom Könyvműhely kiadásában megjelent (1991) kötetből. Egy kiváló brigád Újhartyánból
