Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26 / 147. szám
Fekete Gyula Június 30. Igazán nem szeretnék ünneprontó lenni, de egy széliében ismert székely anekdota tolakszik az eszembe június 30-ról. Azt mondja a kis székely fiúcska, fölserkenve reggel az ágyban: — De szépet álmodtam, édesapám! — Mit, kisfiam, mit álmodtál? — Azt, hogy kiment innen Ceauses- cu. S nem jött be senki. Valami hasonló szép álmok sarj adóztak az anyaországban is. Hiszen legérvényesebb történelmi képletünk a „két pogány közt”, s ez a kegyetlen satu évezred óta nyomorgatja a magyarságot. Útjában vagyunk nagyhatalmi törekvéseknek, „élő tömegeink” legázoltatásával „fékezzük” hódító lendületét. „Két pogány”?... Van az még több is, ha jól összeszámolom. Külföldi látogatók, érdeklődő turisták okítására írtam valamikor: „A találkozások országa vagyunk, tehát az összeütközések országa. Földrajzi helyzetünk predesztinált erre a sorsra, voltaképp ezt a földet magát, és a rajta megtelepedett egymást váltó népeket mind. Hiszen itt még a természet erői is rendre megütköznek s megvívnak a hegemóniáért. Az óceáni áramlatok — némi kerülővel az Alpok miatt — északnyugat felől törnek be a Kárpát-medencébe, a mediterrán délről, a kontinentális kelet- ről-délkeletről; hol egyik, hol másik kere- dedik felül, a magyar meteorológus sosem lehet biztos a dolgában. Mert véglegesen egyik sem hódítja meg ezt a földet, és véglegesen egyik sem vonul legyőzötten vissza; évezredek óta gyűr- köznek a környező éghajlati zónák a Kárpát-medence birtoklásáért, eredménytelenül. S a szűk terepen mind megőrizte és szilárdan tartja hídfőállásait.” Huzatos föld ez, bizony. Történelmi útkereszteződés is vagyunk, a mindenféle népek országútjainak, vasútjainak csomópontja. De nemcsak a népeket egymáshoz fűző utak, hanem a népeket elválasztó frontok is ezen a tájon vonulnak át, szintén évezredek óta. Akár mottóul felírhatnánk az utbbi kétezer év történetéhez Arany János sorait: Széles Dunán túl és innét Nem gyűl hiába ennyi nép: Túl Napnyugat, innen Kelet Néznek kemény farkasszemet. Visszavonta tehát hadállásait az egyik „pogány”, kivonult az országból, s mi arról ábrándoztunk: nem vonul be helyette másik. Ábrándnak szép, de a valóság nem hagy kétséget: az oly bőséggel kinevelt, alattvalónak idomított, ella- bancosított szolgalelkek hada nem bírja ki sokáig új gazda nélkül. S hogy melyik pogány következik? — hovatovább találgatni sem kell. Nagy gonddal készül számára az összkomfort, ne reménykedjünk, hogy üresen marad. Kerül a szojgahadnak ura, gazdája, zsarnoka. És a nép? Tűri ezt? Sőt. Belesegít, bizony, elég nagy arányban. Olyan kórokat plántáltak el benne évtizedek során, hogy történelmének talán a legnagyobb esélyét is kész eljátszani. Vagy ezt is már múlt időben mondhatom? Beteg ez a nép, nemzeti mivoltában legkivált. Pusztul, vénül 36 éve, a világ elsőszámú önpusztító országa lettünk, de ezt a folyamatos — több háborúval felérő! — pusztulást, ezt a nyilvánvalóan legnagyobb veszedelmet meg sem említik az első húsz közgond közt a közvélemény-kutatások. Vastapsolt azoknak, akik évtizedeken át megrabolták a jövőjét, szidalmazza, átkozza, gyalázza azokat, akik a megrabolt jövő szapora csődjeit örökölve, ezt a gerincroppantó örökséget vállalva igyekeznek talpára állítani az országot. Sok hibával, bizonytalankodással, de nem többel, mint a sorstárs szomszédság. Beteg lélekre vall, ahogyan megveti a politikát, s el se megy szavazni, választani alkalmas vezetőket, s mindezek után azt képzeli, hogy joga van a panaszra, az elégedetlenségre! Ezerszer megcsalták, csak az elmúlt évtizedek során is, de menetel tovább az ügyeletes ko- lomp után, melyet többnyire ugyanazok ráznak — netán szellemi-politikai örököseik kezével —, mint 10-20-30 évvel ezelőtt. Beteg lelkű népnek az önvédelme is beteg. Jöhetnek a könnyű zsákmányra leső — pogányok. Be kell látnom, nem igazságos pogány- nak nevezi a kivonult hatalmat még példázatban sem. Igenis, volt egy pogány hatalom, amely ránk zúdította hadseregét a világtörténelem talán legtisztább forradalmát legázolni, s amely évtizedekig megszállóként strázsálta az elnyomást. De az a hatalom, amely önszántából kivonult, már nem volt ugyanaz. Volt egy pogány hatalom, amely sok tízmillió ember vérével, szenvedésével, halálával gyalázta meg a szép emberi ábrándot egy igazságos társadalomról, de amely igyekszik ezzel a múlttal szembefordulni — már nem ugyanaz a hatalom. Június 30. annak a korszaknak is nyitánya, amelyben már őszinte hívei lehetünk a barátkozásnak^ a kapcsolatok gyarapításának a keleti nagy szomszédsággal. És nem csupán a „török átok” fenyegetése biztat erre, noha tapasztalhattuk: a népekre százszorosán hatékonyabb ez az átok, mint a magánszemélyekre, magánszomszédokra. De túl a jószomszédság kívánságán, más motívum is hat: a szolidaritás. Be kell látnunk: nekik még nehezebb. Azt kérdezte tőlem egyszer egy moszkvai író: — Hányán is vagytok ti? Tízmillió?... Nos, hát nálunk kétannyi az appa- ratcsik, aki az elfuserált rendszerből él. És mindenre képes, hogy továbbra is ebből éljen, viszonylag jól. Egy ismerősöm, aki kitűnően beszél oroszul, 87-ben elvegyülve utazgatott pár napig odaát. Emlékszem két történetére, íme az egyik: Fóliával védte a fagy ellen az ágyúsokat egy falusi. Éjszaka benyomultak a kertjébe a rendőrök, szétszaggatták a fóliát, eltaposták az ültetvényt, éspedig azzal a bekurblizotf felháborodással, hogy a fóliázás haszonleső ténykedés, a szocializmus, a nép elleni vétek. Hogy az ilyen bűnös hajlamot ki kell az emberekből irtani. A másik történet: Egyetlen tehénkéjének az árokparton füvet sarlózott egy asszony. Két hétre lecsukták, amiért a közvagyont károsítja, rongálja, sőt illetéktelenül eltulajdonítja... Gondoljuk el, ezek 87-es történetek. Már recseg-ropog az egész instrumentum, már szó esik a glásznosztyról is, a gondolkodó emberek már tudják, hogy elkerülhetetlen a csőd. Magában ez a két történet is meggyőzően példázza a csőd okát. Némiképp azt is, mi volt a főbűnös abban, hogy a gyönyörű ábrándot az igazságos társadalomról olyan förtelmesen meggyalázták. Természetesen a hatalomvágy, a hatalmi őrület volt a főbűnös, de csakis ebben a formában követhetett el annyi iszonyatos bűnt: párosodva a korlátlan ostobasággal. Mondom, nekik még nehezebb a rendszerváltás. De annyival már mindenképpen köny- nyebb — nekünk is, nekik is —, hogy innen kivonultak. Újra csendes a borókaerdő Betontorony. A kihalt kísértettanya vasajtaját már csak a szél nyitogatja Az ősi táj kihalt és csendes, a szürke futóhomokban vén borókafenyők strá- zsálnak. Meg akác és jegenye, rezdü- letlen lombbal. A ritkás erdőben kanyargó földút érintetlen, sehol egy nyom, s a fák közül kiérve még simább, a tegnapi szélvihar simára seperte. Aztán hirtelen változik a kép, megdőlt betonoszlopok, megereszkedett szögesdrót kerítés tűnik fel, mögötte kidöntött, megszenesedett fák, beomlott falú tankcsapdák, futóárkok és egy irdatlan domb. Ez utóbbi lábánál egykor céltáblák álltak, melyre a száguldó páncélosok géppuskáiból lőttek. A gyér, szárazságot tűrő növényzet közt kis és középkaliberű lövedékhüvelyek, egy dűne takarásában két rozsdamarta, kiszuperált harckocsi mereng a dicsőség múlandóságán. Festésük rég lekopott, jelzés nincs rajtuk. Mint ahogy a lánctalpat, motort és lö- vegtornyot is leszerelték róluk, mielőtt végképp sorsára hagyták őket a tulajdonosok a Kiskunság tenyerén. Kissé távolabb egy betontorony áll, amolyan kilátó. Innen figyelték a szovjet tisztek a harckocsik mozgását, a lövedékek becsapódását s a hadgyakorlatok egyéb mozzanatait. A Tatárszentgyörgy és Táborfalva közt elterülő több száz hektáros borókaerdőben három évtizedig szovjet alakulatok gyakorlatoztak, az ideiglenes jelszó mögött megbúvó idegen megszállók. Ide, ahol most járok, tabu volt magyarnak belépni, rejtett állásokból, fák mögé megbújva árgus szemek figyelték a nemkívánatos szemtanúk minden mozgását. De ki járt errefelé, ezen az istenverte tájon, amit még a madár is elkerült?! A szovjetek több évtizedes országlását megsínylette a növényzet, az állatvilág, ez utóbbiból még most, két év után is alig akad hírmondó a borókás erdőben. Ami visszaköltözött, az az ősi csend. A nyugalom. Az a jó érzés, ami az embereket is eltölti, amióta az ármádia elvonult, végleg eltávozott Magyarországról. Az ember sokáig emlékezik majd erre .a korszakra, jóval tovább, mint a táj, melyet csörgő lánctalpak szaggattak. A lánctalpak nyomát elmossa az eső, a tankcsapdák falát omlasztja a szél, és feltölti homokkal. A szöges csizmák önérzetet tipró nyomai sohasem látszottak. Azt csak éreztük. S ez az érzés, a kiszolgáltatottság és megaláztatás keserűsége még sokáig bennünk él, sokáig cipeljük. Matula Gy. Oszkár Harminc tonna ócskavas. Ennyi maradt a szovjet harci technikából A szerző felvételei
