Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-26 / 147. szám

SÁNDOR ANDRÁS

CSALÓDÁSOK

(Nem víg s cseppet sem játék, nem Kisfaludy tói)

I. Hódoltság után — Pragmatica Sanctio előtt?

Mindennek rendelt ideje van.

Miként a biológiai szférában egy új élet megszületésének, akképpen rendelt ideje van egy nemzet életében az esedékes állapot-változásnak. Miután Trianon még nem volt fenékcseppje a keserű pohárnak s a maradék ország (levágott részeivel egyetemben) vérbe borult szemű, paranoiás hatalmak kezébe esett, a magyarság számára 1956 volt a szabadulás rendelt ideje. Lényegére csupaszítottan egyszerű, általános és elemi erejű volt a jelszó: „Ruszkik haza!”

Ebben összpontosult minden; ha a megszállás megszűnik, ha nincs többé többszörösen túlbiztosított fegyveres támogatása egy erőszakos, idegen juntának, a magyarság berendezheti életét a maga ízlése szerint egy szabad hazában. S ez történhetik nagy nemzeti összeborulásban és kvázi-polgárháborúban egyaránt: de a mi dolgunk lesz.

S lám még 1944—45 sem volt fenékcseppje a keserű pohárnak.

A gyermeket — 1956-ban — visszagyömöszölték anyja méhébe, a bimbót leragasztották, ne tudjon kinyílni.

Nincs nagyobb tévedés, mint úgy beállítani, mintha 1992. júniusában harminchat év múltán teljesült volna az 1956-os tisztaszívű követelés. Ha úgy lett volna, örömmámorban úszott volna az ország, ám az egykori dicsőséges szovjet hadsereg ezredei és hadosztályai egy nép — a megszállottak — feltűnő egykedvűsége közepette hagyták el negyvenhét év alatt megszokott laktanyáikat.

Miként egykedvű a jószág is a vásárban, mikor gazdát cserél. Hol egyszerűen elkötik, hol eladják, hol visszavásárolják. Hogyan lett vásári jószág az egykor „büszke” és „szabad” magyar? Jól jegyezzük meg: nem a szovjet tankok tették azzá, hanem Churchill hírhedt számolócédulája.

Szekfű Gyula 1945-ben túlbecsülte a szovjet birodalom életképességét, amikor kijelentette: „Magyarország sorsát mostantól kezdve évszázadokra az orosz birodalom mozgástörvényei határozzák meg.” Szekfünek meggyőződése volt, hogy a magyarság csak egy nagyobb birodalom kereteiben tud fennmaradni és a magyar függetlenség illúzió. Azt viszont, nagyformátumú történészként, fel kellett volna ismernie, hogy az „orosz birodalom” képzete, Oroszországnak és ázsiai kapcsolt részeinek tragikus gazdasági és társadalmi elmaradottsága következtében, teljesen más, mint egy Habsburg-birodalom vagy egy brit birodalom. Ez a gyökeres másság elsősorban azt jelenti, hogy efemer és tünékeny, mint a dzsingiszkáni birodalmak általában. S azt is eleve tudnia kellett volna, hogy Szent István csak egy európai — római keresztény — integráció iránt tette kompatibilissé a maga országát, olyannyira, hogy Ázsiába nem volt többé visszavezető út. Rooseveltnek erről fogalma sem volt, Churchill tudván tudta, s mégis alkudozott a számolócédulán annak a Teleki Pálnak a népére, akinek egy könnyelmű pillanatában egy üres (Teleki szellemének meghagyott) széket ígért a békekonferencián.

Volt egy orosz, aki ezt jobban tudta, mint Szekfü: Gorbacsov, aki a sztálini és utósztálini rendszer csődjének pillanataiban számot vetett azzal, miszerint Európa peremének európai államai a kivérző szovjet gazdaság számára nagyobb terhet jelentenek, mint amennyi hasznot hoznak, s egyáltalán: történelmileg nem oda tartoznak. Gorbacsov „visszáruzta” Magyarországot az 1945. évi eladónak, s ez az ügylet már 1987-ben vagy 1988-ben megköttetett. Tavaly ilyenkorig mi, adott-vett jószágok, csak azt tudtuk, hogy „még itt vannak”, azt nem, hogy már csak technikailag vannak itt. Voltak az országban, akik tudták, de ezek úgy titkolták, mint Bush és Gorbacsov elnök urak maguk, hiszen ők a bérlők voltak, kiknek a gazdacsere után egyenesen arra volt kilátásuk, hogy a politikai bérlet politikai tulajdonba megy át.

S ez a dolog lényege.

A hosszú és következetes információ-elvonás eredményeképpen kóros tájékozatlanságban („Ignaritas Manipula- tiva”) szenvedő magyarok kétpólusú feszültségben (kapitalizmus — szocializmus, szovjet—amerikai, kelet—nyugat) látták a maguk helyzetét és nem ismerték fél azt a többszörös árverést, amely a mindenkori hasznon osztozkodó üzletfelek között rájuk, mint beszélő haszonállatokra folyik. Ezt ugyan már a harmincas években feltárta volt

Szabó Dezső, dehát amit mondott, annak nem jutott hely a szóáradatok piacán. A haszonélvezők a bérlők, akik saját biztos hasznuk fejében mindig felajánlják szolgálatukat annak, aki éppen megnyerte lottón Magyarországot. Amellett a magyarok tálcán kínálják magukat, mivel hagyományosan egymással fordulnak szembe s így kijátszhatók egymás ellen.

1956-ban a szovjet fegyveres erők távozása valóságos szuverenitást jelentett volna. 1992-ben ez az aktus némileg olyan volt, mint az elértéktelenedett pénz. A XX. század végén a katonai megszállás anakronizmus: olyan, mint a megnetofon korában a tölcséres gramofon. Csak elmaradott régiók és társadalmak élnek abban a tudatban, hogy mások szuverenitásának megsértéséhez fegyveres erő kell. Fejlett térségekben (vagy ezek határán) „láthatatlan” gazdasági-pénzforgalmi-szociális hálók ejtik foglyul a gyengébbet és a puszta fenyegetés, a hitelnyújtások, kamatok és kereskedelmi „kantárszárak” veszik át a katonai megszállás szerepét, sokszor hatékonyabban a fegyveres erőszaknál, párosulva az információs hatalommal. Milliók agyának „megszállása” biztosabb, mint legénység és felhalmozott fegyverek laktanyákban.

Önnön történelmünkből megtanulhattuk, hogy nincs felszabadítás .Minden nép csak önmaga vívhatja ki szabadságát és űzheti el a fegyveres vagy számítógépes megszállót. 1686-ot mindig ünnepeltük, mint Buda felszabadítását; ám azt a német—római birodalom fegyveres erői hajtották végre, s hiába hágott a falakra elsőnek egy magyar hazafi, ürményesi Fiáth János. Tizenhárom év múlva a karlócai béke nem függetlenséget, hanem gazdacserét hozott; európai gazdát kaptunk az ázsiai helyett, s ha a „hódoltságnak” vége volt is, alaptörvénnyé lón a Pragmatica Sanctio, melytől szabadulási kísérletünket aktívan-passzívan, de hallgatólagosan egyetértve 1848—49-ben Európa megakadályozta.

Vajon miért? Trianon első tervét vajon nem akkor terjesztette-e Nesselrode orosz külügyminiszter 1. Miklós cár elé? Nem kellene-e megvizsgálni, miért gáncsolták el Nyu- gat-Európában újra meg újra V. Károlytól majd XIV. Lajostól kezdve (s az utóbbi pillanatnyi érdekeivel szemben!) a magyar függetlenségi törekvéseket? Miért szaggatták darabokra Magyarországot 1920-ban? Miért vágta le — jelképesen — a demokráciák kocsijába kapaszkodó Kállay Miklós ujjait az angolszász politika, mint valóságosan a szállítójárművekbe kapaszkodó magyar honvédekét a német katonák s hogyan silányult számolócédula-firkál- mánnyá egy ezeréves ország Churchill kezében? Miért nézte tétlenül az „atlanti” demokrácia a magyarok 1956-os tragédiáját? Honnan az alattomos ellenállás, mely három éve kíséri minden erőfeszítésünket az Európába való gazdasági integrálódásra és a sok kibúvó, ha kifosz- tottan és lecsupaszítottan katonai biztosítékokat kérünk egy esztelen és irracionális háború, egy határainkon lángoló tűzvész szomszédságában?

Talán a szlovák nacionalista tüntetőknek volt igaza: „ti magyarok, ti sehol sem kelletek?”

Az „oroszok kimentek”, a hódoltságnak vége, s itt vagyunk egy szál magunk a bizonytalanná vált világban. Nincs szövetségi rendszerünk, nincs pénzünk s nincs fegyverünk. Egyetlen bizodalmunk Istenben lehet, ki ökológiai és meteorológiai ostorral ver, minden bizonnyal bűneinkért, melyeket már Kölcsey és Berzsenyi megénekelt. Hol van nemzeti gőgünk? Bűntető Úristen, már egy Pragmatica Sancionak is örülnénk, ha kegyelmed megajándékozna vele.

II. Pillanatkép az intermezzóról

Miután az új „felszabadulás” menetrendje megint csak egy „messze városban” megállapíttatott s a terv végrehajtásához „profi” módon hozzáfogtak, mindenki csalódott. A New York-i forgatókönyv (mert ott írták s nem a washingtoni Házban, mely Fehér, mint az Olympos hava) az előre kiválasztott „bérlő”-csoportot szemelte ki bennszülött végrehajtó-vezető garnitúrának, de a választás után csalódott, mert a magyarok a magyar jövő Ígéretére, vagyis a lakitelki „zavaró körülményre” szavaztak, bár szerencsére nem abszolút többségben. A magyarok azután valamivel később csalódtak, amikor kiderült, hogy „a hang az MDF-é, a kéz

az SZDSZ-é”, vagyis hogy a lakitelkiek úgy viselkednek, mintha nem azok volnának, akik. (Lásd „Politikai realitások” — egy elképzelt politológiai lexikonban.) S mert a magyarokra — legsajátabb szabad akaratukat megint egyszer illúzióvá párologtatva — mindenekelőtt a Reagan-Bush kettős és Gorbacsov megállapodása volt kötelező, a pénz beavatkozása szerencsére elég volt ahhoz, hogy eleve meg- fosztassanak a leginkább létfontosságú hatalmi eszköztől, az információtól. így hát az 1990 március végi „gikszer” el- lensúlyoztatott, megakadályozván, hogy a „Spring nach Osten” trambulinjának szánt Magyarország eléggé el nem ítélhető módon a magyaroké legyen.

Ez volt a magyarok számára a „csúnya hajnalcsillag” soros „elhajlása” (a szörnyű bűnbak-sorsot ért Sinka István kifejezése arra, hogyan élik meg a magyarok történelmük makacsul ismétlődő frusztráció-élményét). Kiderült, hogy a lakitelkiek csak úgy „maradhatnak” (a kamat-spanyolcsizma szorító-csavarja a messzevárosi dirigens kezében van), ha nem-lakitelki parancsol nekik, s egyszersmind jaj a reformkommunistáknak, ha bankár helyett lakitelki mer lenni. (Ady: „Sorsunknak sorsával már régen számoltak, már nem a mi dolgunk, mi lesz holnap.”).

Háromféleképpen reagáltak a lakitelkiek. Voltak, kik kivonultak és visszahúzódtak szellemi sáncaik mögé. A zöm vállalta a látszat-hatalmat (pantomin-kormányzás; hang és mikrofon és hangszóró és képernyő a kormányzás ellenzőié) és az ezzel járó vesszőfutást (Veres Péter, egy-két nemzedékkel előbb: „Jelen kell lenni.”) A harmadik rész pedig benn maradt potenciális lázadónak, „méregcseppnek az idegen pohárban” (Reményik).

1992-ben, a Magyarok Vilkágkongresszusával egyidejűleg, kifutott a bugyborékoló méreg a pohárból: Lakitelek — meglehetősen spontánul és anarchikusán — megszólalt az elvarázsolt MDF kényszerű (kamat- és hitel-spanyolcsizma!) szamárbőre alatt.

Megszületett a Csurka-szindróma, mely azóta is uralkodó helyet foglal el a magyar politikai galaxisban, miután hatására szupernóva lett a csak felszínen párttá vált Fórum. Ez a szindróma nem kevesekben azt az alapos gyanút keltette, hogy a szuverén Magyarország megint csak gazdát cserélt és a „művelt Nyugat” bizantinus gorombaságban (no meg emberjog-csűrés-csavarásban) fölveszi a versenyt akár Sztálin-Dzsingiszkánnal is, ha kell. Most nem Szeröv termett itt rendet csinálni, hanem más (tekintsünk el a nevektől, mert szegény embernek elég annyit tudni, hogy jogi csapdába ne lépjen, ha nem muszáj), s miközben a Balkánon, a Közel-Keleten, Afrikában, Indokínában és a Kaukázusban világdemokratikus asszisztenciával folyik a véres etnikai tisztogatás, egy, csak egy rasszista volt (s van azóta is) a világon: a magyar Csurka István. Olyannyira, hogy az amerikai kongresszus is fenyegetőleg (kamat- és hitel-spanyolcsizma) foglalkozik vele. S olymódon, hogy egyetlen rasszista tettét meg sem nevezi, s egyetlen rasszista mondatát ném idézi (mert mit is nevezzen meg, mert mit is idézzen, ha egyszer nincs).

Eközben az országban minden fordítva történik, mint a magyarok a maguk mulatságos jóhiszeműségében elképzelték. A meglehetősen szerény vagyon-maradékon külföldi nábobok, hagyományos bérlők, illetve modem izmaeliták (mielőtt bárki kéjjel lecsapna: az „m” nem sajtóhiba) és a volt helytartó-tw/w életrevaló tagjai osztoznak, az agymosó eszközök (napilapok, megyei lapok) külföldi tulajdonosok kezében, g restrikciós pénzügy-politika familiárisán régi, a bérből és fizetésből élők továbbra is eltartják a bérből és fizetésből nem élőket (csak most nem kapun belül nem jut nekik munka, hanem kapun kívül), hűbéres az új kormány is, csak a hűbérúr cserélődött, a KEB most Etikai Bizottság névre hallgat, a civakodó Központi Bizottság neve most parlament, csak a frakciók léptek elő pártokká, s egykét nagybetűs Párt kizárásai és fegyelmi ügyei mindennél fontosabbak, még az ökológiai katasztrófánál is, melyhez alkalmazkodni az elemi életösztön parancsolna nemzeti összefogást (ha ez, nemzeti radikalizmusként aposztrofálva, nem volna minden bűnnél nagyobb főbűn).

Eközben a szovjet fegyveres erők diszkréten és lábujjhegyen kivonultak a történelmi hatásköri túllépés területéről, s most takaríthatunk utánuk. Azóta otthon becsületes orosz hadsereggé lényegültek s becsületükre váljék, hogy az itt hagyott Augiász-istállók kitakarításáért (szegény kicsi magyar Muszály-Herkulesek!) MÍG 29-esekkel fizetnek, hogy legalább néhány napig védekezni tudjunk, ha valakiknek kedve szottyanna megtámadni és nem ijedne meg a gazdagok klubjának fejcsóválásától).

Már csak néhány konklúzió van hátra. Tehát:

Elünk, mert muszáj s mert megszoktuk, de sorsunkról megint másutt határoznak.

A retorikát akadémiai szinten művelő „Nyugat” voltaképpen egy mérsékelt reformkommunista restaurációt szeretne Európa keletnek kikiáltott közepén, mert kényelmesebb és jobb üzlet, mint tengernyi költséggel csak egy emelettel is saját szintjük alá felköltöztetni a „visegrádi” koldusokat.

Aki történetesen mást akarna, az nemzeti radikális, populista, szélsőjobboldali, neonáci, nemzeti szocialista, fasiszta, rasszista, huncut gazember és karóbahúzás céljából át kell adni Slobodan Milosevicsnek, aki ha nem volna, ki kellene találni.

Végül: nincs új a Nap alatt (talán csak az ózonlyuk, de ki tudja, az is hányszor jelent meg négymilliárd év alatt).