Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-26 / 147. szám
Nem kell megijednünk, hogy egyedül vagyunk Beszélgetés Für Lajossal, aki két éve egy nemzetnek jelentett Für Lajos történész, honvédelmi miniszter nem panaszkodhat a sorsra. Neki jutott ugyanis az a megtisztelő és sokunk számára irigylésre méltó feladat, hogy két esztendeje jelenthette a nemzetnek: az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország földjét. Ez volt az a pillanat, amikor hosszú idő után végre elmondhattuk: szabadok vagyunk. Ám aki a magyar közélet jelenlegi állapotát ismeri, tudja: e fölszabadult hangulatunk nem lehetett egyértelmű, mert azonnal megszólaltak azok, akik az örömbe ürömöt kezdtek csepegtetni. Für Lajos honvédelmi miniszterrel erről beszélgettünk. — Az oroszok kivonulásának tényét miniszter úr véleménye szerint súlyának megfelelően fogta-e föl a nemzet? Olyan visszhangra számított- e, mint amilyen visszhangot hallhattunk erről az elmúlt két évben? — Nem gondoltam volna! Azt hittem, hogy felszabadult örömujjongás keríti hatalmába a nemzetet. E pillanatra, hogy az oroszok utolsó katonája is elhagyta hazánkat, hosszú ideje vártunk. Majdnem fél évszázados megszállás után szabadultunk meg egy idegen hatalomtól úgy, hogy közben egy puskalövés sem dördült el. Ennek nagyon nagy örömöt kellett volna kiváltania az emberekből. Nem így történt... S hogy miért? Nos, azt hosszan lehetne boncolgatni. Van ebben szerepe az előző évtizedek politikájának ugyanúgy, mint a kivonulást megelőző előkészületi munkának, amely a „másik oldalon” folytonosan bagatellizálni próbálta ezt a semmihez sem hasonlítható nagyszerű eseményt. — Az élete során gondolta volna-e, nem azt, hogy ön jelentheti a nemzetnek, kivonultak, hanem hogy egyáltalán megéli: valóban elmennek? — Ha mint történész közelítem meg a dolgot, akkor azt látom, a nemzetnek nem volt túlságosan sok olyan pillanata az utóbbi négyszázötven évben, amikor szabadságát élvezhette volna. És erre nagyon jó példa, hogy amikor 1699-ben megkötötték a karlócai békét és kitakarodott a török, akkor sem szabadulhatott fel az ország, hiszen tudták: az egyik hatalom helyébe a másik lép. Ez indokolta a Rákóczi-szabad- ságharc megkezdését, ami a nemzet szabadságvágyát mutatja. Ezt követően 1849 májusában volt olyan pillanat, amikor megcsillant a szabadság reménye, ám tudjuk, mi lett belőle, milyen következményekkel járt. — Tulajdonképpen a két világháború között sem tartózkodtak Magyarországon idegen csapatok. — így igaz, ám az már egy megcsonkított, világháborút vesztett Magyarország volt, ami rányomta bélyegét a nemzet hangulatára. Szóval történelmünk is mutatja, itt mindig voltak valakik, s ez még inkább indokolttá tehette volna az oroszok kivonulása utáni ujjongó örömöt. Ám mert úgy érzem, kérdése egyben személyes jellegű is, elmondhatom: magam 14 éves voltam, amikor a szovjet csapatok megszállták Magyarországot. Előttük a német megszállók szerepelnek gyermekkori emlékeimben. Talán 1956-ban a lelkünk mélyén reménykedtünk abban, hogy talán sikerül... Nem sikerült, s ma már ennek következményeit is jól ismerjük. A forradalom után magam is belekóstolhattam az oroszok börtönébe, amely élmény azután azt mondatta velem: nincs remény rá, hogy ez a nagyhatalom elhagyja egyszer Magyarország területét. Ugyanakkor tudta az ember, hogy a világ a benne zajló folyamatokkal nem merevíthető ki, hogy a dolgok állandóan változnak, nincs leállás, megnyugvás, de ebbe az is belefér, hogy félhettünk tőle: ez a rendszer az egész világ fölött eluralkodik. Végül is akár a nemzet történelmén, akár önmagámon át nézem a dolgokat, bizony ritka, kivételes, különleges ajándéka volt a sorsnak, amikor a szovjet hadsereg elhagyta .Magyarországot, s ezt magam jelenthettem nemzetemnek. — Engedje meg, miniszter úr, hogy említést tegyek magam is egy mondhatnám személyes ügyről. Szabolcs és Csaba bátyámmal együtt arra nevelt apám — ki 1962-ben meghalt —, hogy ha az oroszok egyszer innen kivonulnak, az megér annyit, hogy évekig csak kenyéren és vízen éljünk. Ő optimista volt, nyilván azért, mert tudta, a természetellenes dolgok — s az orosz megszállást ebbe a kategóriába sorolta — előbb-utóbb meg kell hogy szűnjenek. Nos, napjainkban azért a nemzet nem kenyéren és vízen él, ha sokan szegények is. Kérdem: a hazafias nevelés terén ebből a házból irányítva a dolgokat — a hadseregre gondolok — lehet-e gyors eredményeket elérni? — Kellene, de nem lehet. A nevelés eredményei évek múlva érhetnek csak be. Sok helyen megfordultam az utóbbi esztendőkben, és nagyon sokan megkérdezték tőlem, vajon a hazafias nevelést hol kellene elkezdeni, hiszen nemzeti öntudat nélkül az ember élete nem lehet teljes. Nos, a nemzeti öntudat lelkekben és agyakban való kiművelését bizony már az óvodákban el kell kezdeni. Az előző rendszer ezt nagyon jól tudta, és már a kisgyermekek internacionalista nevelésére is gondot fordítottak. Ezért tudták a két-három éves gyerekek Lenin bácsi nevét előbb kimondani, mint Petőfi Sándorét, Kossuth Lajosét, vagy azét a Weöres Sándorét, aki gyermekverseivel e korosztály szívébe egy életre bevéste magát. Sajnos a hazafias nevelés hosszadalmas munka, évtizedeknek kell elmúlniuk, hogy eredménye szemmel látható, kézzelfogható legyen. És természetesen amellett, hogy majd az óvónők, a tanítók, a tanárok mind ebben a szellemben, már neveltetésüknek megfelelően. a maga természetességében ne tanítsák, hanem diákjaikkal, neveltjeikkel együtt éljék a hazafiasságot. A másik nagy alakító maga a család. A családokban a köz- művelődésnek, a nemzeti médiának a szerepe fontos, hiszen ez a nagymamára és az unokákra egyaránt hat. E téren nem lehet azt mondani, hogy például a nemzeti média, a rádió meg a televízió, a hazafiúi nevelésben az utóbbi két-három esztendőben nagyon kivette volna a részét. Sajnos a családokra ugyancsak ható írt sajtó is ebbe a kategóriába sorolható. Tehát az általános közgondolkodás, amelyikben a hazafiasság természetes lehet, az napi paranccsal nem hívható életre. — A szovjet hadsereg kivonulása Magyarországon nem váltott ki eufórikus hangulatot. Miniszter úr értesülései szerint ez a többi volt szocialista országra is jellemző. — Bár ezzel a kérdéssel eddig külön nem foglalkoztam, foglalkoztunk, de hát ha csak a csehszlovákiai példát veszem, azért, mert tőlük körülbelül velünk egy időben vonultak ki a megszállók, úgy gondolom, hogy a későbbi esemény, nevezetesen Csehország és Szlovákia kettéválása határozta meg északi szomszédaink közérzetét. Lengyel- országban a nemzeti öntudat dolgában sosem volt hiány, a lengyelek erről világszerte híresek. — Igazán nem tanácsokat szeretnék adni, de hitem szerint például a hadseregen belüli hazafias nevelésben nagy szerepet vállalhatnának magukra a tábori lelkészek, akik nem is tudom, hogy megkezd- ték-e már működésüket a katonák körében. — Még nincsenek. Nemsokára remélhetőleg lesznek. Itt az egyik gond törvényes jellegű, a másik pedig az, hogy az egyházak is bajban vannak, kevés a pap, nagyon sok plébános és lelkész több faluban kényszerül szolgálatot teljesíteni. És hát maga a bevezetés sem egyszerű, számos olyan feltétele van, amelyet aprólékosan kell mérlegelnünk. Ehhez tartozik, hogy a minisztériumban már fölállt az a csoport, amelyik a szervező és irányító munkát képes lesz ellátni. Mert igenis azon vagyunk, hogy a tábori lelkészek mielőbb munkához láthassanak. — Sokan azt hangoztatják, hogy az oroszok kivonulása Magyarországról egyenesen káros volt, hiszen ezáltal biztonságunkat veszítettük el. — Ez egy nagyon torz, téves nézet. Megvédtek volna bennünket természetesen addig, amíg a helyzet nem kívánta volna meg, hogy bevessenek bennünket egy embertelen háborúba, s akkor ott pusztultunk volna el valahol Dél-Ausztria és a Pó-síkság közti terepszakaszon. Az volt kijelölve a magyaroknak, és nemcsak annak a 150 ezer fős hadseregnek, amely akkor volt, hanem a háború mozgósította 400 ezer főből állónak. Hogy ilyen körülmények között mi lett volna az országgal, az pontosan kiszámítható. A magam részéről mint ember, s korántsem mint honvédelmi miniszter, azt mondhatom: köszönöm szépen, ebből a védelemből nem kérek. Nekünk igenis egy nagyhatalmi érdek szolgálatában kellett volna a hadszínterekre vonulnunk. Ilyen védelmet nekem ne adjon senki! Az igaz ugyan, hogy e pillanatban biztonsági garanciákat sehonnan sem kapunk, de folyamatosan tárgyalunk ennek megszerzéséért. Nem szabad ennek ellenére sem lebecsülnünk függetlenségünket, önállóságunkat, és attól, hogy egyedül vagyunk, nem kell megijednünk. Ez a természetes. Magunknak kell a gazdasági, a kulturális életünket és természetesen a biztonságunkat is megteremtenünk, ami persze nem zárja azt ki, hogy a térségben legyenek nagyon jó barátaink. Ä függetlenségnek tehát nem kell de- primáltsággal, letargiával együtt járnia. De ha már említettem, hogy egyedül vagyunk, ám lehetnek barátaink, azt sem hagyhatom ki, hogy elmondom: kitűnőek a katonai kapcsolataink Ausztriával, Szlovéniával és Ukrajnával, jók Romániával és most van alakulóban a magyar—szlovák kapcsolat kiépítése. Szerbiával más a helyzet, ám ott háború van. Magyarország a külpolitika és ezen belül a katonai diplomácia terén is nagyon jól áll. Bár ezt mondhatnám el eredeti beszélgetésünk kapcsán is, vagyis hogy a nemzet tudatában az őt megillető helyre kerülne a tény: Magyarország független és szabad, területén idegen csapatok nem állomásoznak. Vödrös Attila
