Pest Megyei Hírlap, 1993. június (37. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-17 / 139. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP MAGYARORSZAG 1993. JUNIUS 17., CSÜTÖRTÖK Antall József miniszterelnök beszéde a Collegium Budapest ünnepi ülésén A biztonság iránti igényünk nem gyáva aggodalom K öszöntőm önöket Budapesten a budai várnegyedben, Buda Szabad Királyi Város egykori városházának épületében. Ez a várnegyed építészeti együttesként is Európa egyik legegységesebb, a középkortól a XX. századig ívelő történelmi időszak építészeti, várostörténeti emlékeként mutatja be az európai és magyar szellemi örökséget, amely talán nem véletlenül vált a világörökség részévé. A várhegy és a város a történelmi folytonosságnak, az egymást követő népek teremtő erejének is jelképe. A keltáktól a rómaiakig, a germánoktól a magyarokig a régész ásója minden korból különleges értékeket hoz a felszínre. Nem véletlenül Vált a XIII. században — Székesfehérvár, Esztergom és Óbuda után — azzá a királyi székhellyé a budai vár, amelyet máig megőriztünk és ami számunkra nemcsak az ősi magyar királyságot, hanem egyben a magyar államiságot jelképezi. A budai várnegyed nemcsak a katonai erődöt, nemcsak az uralkodónak és az udvarnak helyet adó királyi várat jelentette, hanem élő várost, ahol magyarok, németek, olaszok, franciák és annyi más nép fiai leltek otthonra már a középkor és a reneszánsz időszakában. A város számtalanszor pusztult el, 1541 és 1686 között az oszmán birodalom csapatai szállták meg és egy iszlám várost alakítottak ki az egykori keresztény középkori város helyén. Visszafoglalása után a romokon újjászerveződött a város. Igen sokan maradtak itt a különböző országok fiai közül, akik a magyar csapatokkal együtt visszafoglalták Budát. A középkori és reneszánsz alapokon megszületett a barokk és a^klasszicis- ta város, hogy 1849-ben a magyar szabadságharc alatt újra romok, újra a pusztulás legyen osztályrésze. Majd ugyanitt 1944—45-ben hat héten keresztül ez a várnegyed volt az utolsó erőd, amely újra a pusztítás martaléka lett. A Budapestet ért újabb csapások között az 1956-os forradalom és szabadságharc pusztításai ezt a városrészt megkímélték, a súlyosabb pusztítás inkább a másik oldalt, a pesti oldalt érte. Erre éppen ma érdemes emlékezni, hiszen a forradalom miniszterelnöke, Nagy Imre és társai kivégzésének évfordulója van. Most érkeztünk a hősök temetőjéből, ahol fejet hajtottunk mártírjaink előtt. A történelmi folytonosságba azonban nemcsak a küzdelmek, a pusztulás és az újjászületés tartozik bele, hanem a tág értelemben vett vallási, szellemi és kulturális hatások találkozási pontja és öröksége is. Buda és maga Budapest mindig találkozási pontját jelentette Európa és a vele érintkező Kelet szellemiségének. Nem véletlenül hangsúlyozzuk ezt, hiszen az iszlám építészeti emlékeinek legészakibb területe Európában éppen Magyarország, egyben a katolicizmus, a reformáció legkeletibb bástyája. A magyar nemzet magába foglalja finnugor nyelvrokonságával együtt, nyelvi és etnikai rokonságával a régi török és iráni kulturális emlékeket, mély gyökereit az eurázsiai kultúrkörben. Utalnunk kell arra a különleges találkozási pontra, ami nemcsak a szellemi, kulturális hatásokban jelentkezik Európa e régiójában, hanem ez törésvonala is az európai civilizációnak, az európai történelemnek. A XVI. századtól kezdve eltérő fejlődési irányok akadályozták az egyetemes Európa középkori összetartozásának érvényesítését. Európának ez a fele ekkor került új történelmi, gazdasági és szociális helyzetbe. Egy keleti birodalom részévé vált. Elég, ha arra gondolunk, hogy Magyarország másfél évszázadig annak az oszmán birodalomnak volt a legészakibb és legnyugatibb része, amelyikhez Egyiptom és Perzsia is tartozott. Közben megszületett Európa nyugati felében a tengerentúli világgal való közösség, megszületett Európa nyugati felében az atlanti világ, létrejöhettek a tőkefelhalmozódásnak azok a hatalmas előnyei, amelyek egy olyan magántulajdonon alapuló piacgazdaságnak vetették meg a történelmi alapjait, amiből térségünk kimaradt. Térségünk országai később is csak az állami beavatkozással, a tőkeerő koncentrálásával voltak képesek ezzel versenyre kelni. Nem véletlen, hogy a gazdasági, politikai és kulturális intézményrendszerekben Európa nyugati felében, az atlanti térségben a magánerő, az individualista gondolkodás teremtő ereje létre tudta hozni iskolától a vasútig az infrastruktúrában mindazt, amihez a mi régiónkban mindig szükség volt az állami beavatkozásra és akaratnyilvánításra, az állam korrigáló és támogató szerepére. Sajnos ez a tény nemcsak a gazdaság, a társadalom és a politika szférájában határozta meg térségünket, befolyásolja jelenünket és jövőnket, hanem részévé vált itt az emberi gondolkodásnak és az emberi mentalitásnak. Amit Európa nyugati felében vagy Amerikában az emberek az egyéni küzdelmek részének tekintenek, azt Európa keleti felében az államtól várják. Az emberi gondolkodás, az emberi mentalitás mindazokat a kormányoktól várja, amelyeket másutt a magánszféra részének tekint. Sőt a kormányokat teszi felelőssé azért is, aminek végrehajtása egy demokráciában, egy parlamentáris rendszerben nem lehet a kormány feladata. Ez a térség, amelyet Közép-Európa jelent, találkozóhelye a nyugateurópai és a keleti hatásoknak. Az egyik oldalon a nyugati kereszténység érvényesül, a reneszánsztól kezdve a vallási világgal párhuzamosan haladó, vagy a vallástól önállósuló, de mindenképpen a keresztény Európa kulturális köréhez tartozó szellemiséggel. A másik oldalon itt Kelet-Kö- zép-Európában jelentkezik a Bizáncot túlélt bizánci, posztbizánci, szellemiség az ortodoxiában, a görögkeleti vallásban, amelyet szellemiségében nemcsak a Balkán országai, hanem Oroszország is képvisel. F ontos ezért, hogy tanulmányozzuk a tudomány eszközeivel is ezeket a kulturális értékeket, kulturális hagyományokat. Mit jelent az európai, közelebbről a nyugat-európai szellemiség, az antikvitástól kezdve a középkoron, a reneszánszon, a reformáción, a felvilágosodáson keresztül a XIX. és XX. századig, a liberális jogállamiságtól a szociális állam megfogalmazott modelljéig. Mit jelent ez a belső fejlődés a politikai pluralizmusban és a gondolkodásban történelmi célként megfogalmazott jogállamiság és piacgazdaság. De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mit jelent a bizánci szellemiség, annak hatalmas kulturális öröksége. A cezaropapizmusban az egyház és az állam összefonódása, illetve „ideológiának” és államnak, később a „pártállam” modellje. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az európai racionalizmus és pragmatizmus (Descartes, Bacon) mellett milyen többletet adott az európai és az egyetemes kultúrához ennek a kevésbé racionális alapokon nyugvó bizánci világnak — az individualista ember gondolkodásmódját bizonyos értelemben azt meghaladva — a lélek vizsgálata, az irracionális világ megértése. Az orosz gondolkodók, a klasz- szikus orosz írók, Dosztojevszkij és mások, Sigmund Freudot megelőzve feltárták az emberi lélek mélységeit. H a elfogadjuk azt a tételt, hogy az ember részben racionális, részben irracionális lény, akkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy az egyes ember mellett a társadalom, a nemzet egészében figyelembe kell venni a racionális és irracionális tényezőket egyaránt. Elég talán, ha példaként nagyon is pragmatikus, racionális területre utalok, a gazdaságra, a közgazdaságtanra, mint tudományra. Nyugodtan megállapíthatjuk, az egyes jelenségek vizsgálatánál, hogy néha értetlenül állunk szemben az irracionális tényezők szerepével a gazdaság növekedésében, vagy a válságok kialakulásában, a re- cessziók megjelenésében és a recessziókat követő konjunkturális folyamatok elindulásában. Milyen szerepet játszanak a be nem tervezhető, irracionális, elegánsan fogalmazva pszichológiai tényezők e változásokban, amelyeknek csak utólag adjuk meg a racionális magyarázatát. Ezért a nyugati és a keleti kereszténységben egyaránt gyökerező gondolkodásmódunkat érdemes a tudományos kutatás mellett a politika, a gazdaság- politika és külpolitika hétköznapjaiban is tudomásul venni, azzal számolni. Joggal vetődik fel a kérdés a nagy angol történelemböi- cselő Arnold J. Toynbee szinte a zsurnalisztika részévé vált gondolatmenete alapján, hogy mi is a mi korunk kihívása és a kihívásra adott válasz, a válaszadás képességének a jelentősége ma? Évtizedeken keresztül várta a világ a világkommunizmus összeomlását, a Szovjetunió felbomlását, imádkozott értünk és megtartotta emlékezetében a rab nemzeteket. Ugyanakkor amikor bekövetkezett a világkommunizmus összeomlása, a Szovjetunió felbomlása és ezeken a területeken felszínre kerültek az addig fedő alatt tartott indulatok, megoldatlan problémák, akkor készületlenül és értetlenül állt ezzel szemben. Sokan elfelejtették, hogy Európának ez a térsége mindig ütköző övezetet jelentett a birodalmak között, legyenek azok Európa nagy birodalmai, vagy keleti, eurázsiai birodalmak, ahol ezeknek a birodalmaknak az akarata, egymással való küzdelme és alkudozása érvényesült. Ma, amikor nem érvényesülnek ezek a birodalmi törekvések, felszínre jutottak a népek évszázadokon keresztül megőrzött vágyai, álmai, ábrándjai és azok az indulatok, amelyek egymás ellen fordították őket. Erre sem volt felkészülve a világ, erre sem rendelkezett gyógyszerekkel és ma is igen gyakran olyan klisékben gondolkozik, amelyek nem feltétlen érvényesíthetők. De ha korunk nagy kihívásait vizsgáljuk, akkor meg kell állapítanunk azt, hogy az atlanti térség fejlett ipari társadalmai, illetve a Csendes-óceán térségében kialakult és kialakulóban lévő, az ipari társadalom felé mutató keleti civilizációk mellett az Észak—Dél konfliktusa egyre erőteljesebben érinti a világot. Éppen ezért a fejlett ipari társadalmak számára a világ nagy kihívásai közé tartozik azoknak az országoknak az integrálása, illetve belső válságuk megoldása, amelyek államszocialista politikai rendszerekben éltek az elmúlt évtizedekben. Világosan kell látni azt, hogy az államszocialista, kommunista politikai rendszerekben élő országok nagy része nem azonos a fejletlen infrastruktúrával, elmaradott ipari szerkezetben vagy ipar nélküli szerkezetben élő harmadik világgal. Éppen a marxista gondolkodás lenini változatának elfogadásával a kommunista országokban egy olyan gazdasági, társadalmi és politikai modell felépítésére került sor, amely részben a fejlett ipari országok modellje, sokszor elavult modellje alapján épült fel, részben pedig annak karikatúrájaként. De azt nem lehet elfelejteni, hogy ezekben az országokban mégis kialakítottak egy olyan ipari struktúrát, létrehoztak egy olyan szociális, kultruális, politikai és infrastrukturális rendszert, amely egy politikai diktatúra vezényletére működött. Ez ösz- szeomlott és a helyén kell nekünk nemcsak a parlamentáris politikai rendszert felépíteni, hanem a piacgazdaságnak megfelelő gazdasági szerkezetet is kialakítani. Az európai társadalomnak, Nyugat-Európának és Észak-Amerikának is új problémájaként jelentkezik a XX. század végén az Európán és Észak-Amerikán kívüli, ha úgy tetszik a nem európai szellemiségű, az európai civilizáción kívüli népek, etnikai csoportok megjelenése a legfejlettebb európai és amerikai társadalmi viszonyok között. Ezek egyszerre okoznak integrációs problémákat és egyszerre alkalmasak a rasz- szizmus, az etnikai, vallási feszültségek létrehozásához. Ezért rendkívül fontos, hogy az Európán kívüli nagy keleti kultúrákkal — a kínai, japán, indiai, iszlám stb. —, civilizációkkal is foglalkozzunk az összehasonlító és elemző tudományos metodika eszközeivel. A kommunista politikai rendszerek és a vasfüggöny léte a katonai veszélyeztetettség állapotában lehetővé tette a fejlett Nyugat számára az elzárkózást, a Szovjetunió és a kommunista világ fenyegetése közepette az egység megteremtését. A konjunkturális időszakok egyben lehetővé tették a más civilizációkhoz tartozó, más kulturális örökséggel rendelkező millióknak a megjelenését „vendégmunkásként” a munkaerőpiacon, akiknek része volt Európa újjáépítésében, az európai és az amerikai ipari társadalmak második világháború utáni fejlődésének megteremtésében. Az új körülmények között, amikor a világkommunizmus és a Szovjetunió felbomlott, megszűnt a vasfüggöny, talán a történelemben először ténylegesen létrejött a világgazdaság egysége. Létrejött egy olyan világgazdasági és világpolitikai szituáció, amikor a válság megoldásához sokszor hiányoznak a rendező elvek, amikor a mindnyájunk által vallott emberi jogok képviselete a fejlett ipari társadalmakban szembekerül a százmilliók nyomorával küszködő fejlődő országok lakosságának migrációjával. E z korunk hatalmas kihívása, amikor mi a demokrácia, az emberi jogok elveinek kiterjesztését valljuk és kívánjuk a jövőben is. Szembe kell néznünk azzal a veszéllyel, amit a nyomor, a szociális elégedetlenség teremt ebben a kiszélesedett világban és szükségszerűen a vallási, politikai és szociális fundamentalizmus veszélyét zúdítja a világra. A század végén ismét elérkezhetünk ahhoz a krízis-érzéshez, ami egy évszázaddal korábban is jelentkezett a századfordulón, a megszülető ipari társadalmakat követően, amelyek a XX. század nagy szellemi, politikai, gazdasági összeütközéseihez vezettek. Ha nem vigyázunk világunkra, amelynek technikai és tudományos fejlődése mesz- sze meghaladta a korábbiakat, és az emberiség olyan önpusztító eszközökkel rendelkezik, mint a nukleáris fegyverek, akkor ez a vízió rendkívül pesszimista forgató- könyvet is elénk vetíthet. Ezzel nem barátkozhatunk meg és ezzel szemben nem állhatunk tétlenül. Ezek a nagy kérdései, kihívásai korunknak, amelyre választ kell adnunk, és a válaszadás képessége modern világunk, kultúránk és civilizációnk megmaradásának és továbbélésének a feltétele. Mindebben az értelmiségiek, az alkotó értelmiségiek, a gondolkodóknak különleges szerepe van, akik túlmenően a napi politika buktatóin képesek stratégiai távlatokban gondolkodni, képesek mindezeket a kérdéseket a tudomány vizsgáló módszerével áttekinteni. Éppen ezért értékelem olyan nagyra, hogy a Collegium Budapest tevékenysége keretében egy esztendő után már elkészíthetik azt a mérleget, amelyik a művészettörténettől a szociológián keresztül a gazdasági élet elemzéséig bemutatják azokat a problémákat, amelyek Magyarország, illetve Közép-Európa számára megadják a fogódzókat, hogy megértsük jelenünket és kialakíthassuk jövőnket. Ebben a térségben elkerülhetetlenül vizsgálat tárgyává kell tenni az átalakulás, a tőkehiány, a befektetések vizsgálatát, a nemzetiségi és a kisebbségi kérdés népeket egymásnak feszítő problémakörét és azt a jövőképet, amivel felrázhatjuk társadalmunkat, perspektívát adhatunk az abszolutista államrendszerekben, politikai diktatúrákban felnőtt embereknek, akik többet várnak az államtól, a kormányoktól, mint ami demokratikus körülmények között elképzelhető lenne. A magyar kormány és a magam nevében mondhatom, hogy mi ezzel az analízissel, a történelmi folytonosságnak időben és térben való vizsgálatával közelítjük meg korunk problémáit, igyekszünk mindennapi cselekedeteinkben is erre figyelemmel lenni. Nem tudjuk elképzelni másképp a jövő fejlődését, mint hogy országunk megőrizze stabilitását, elkötelezetten haladva tovább a demokratikus jog- államiság, a parlamentáris demokrácia és a szociális piac- gazdaság útján, integrálódva Európához. Nem elégszünk meg a már kivívott társulási megállapodással, hanem az ezredfordulóig mindenképpen rendes tagjai kívánunk lenni az Európai Közösségnek. Ugyanakkor térségünk biztonságát, világunk megbillent egyensúlyát csak a transzatlanti gondolat jegyében, a NATO megőrzésében, illetve az új kihívásokhoz alkalmazkodó szervezetének, kereteinek és felelősségi körének ki- szélesítésével és átalakításával tudjuk elképzelni. A biztonság iránti igényünket nem valamiféle indokolatlan félelemérzet, legkevésbé a magyar népre igazán nem jellemző gyáva aggodalom mondatja velünk. Ezerszáz éves jelenlétünk a Kárpát-medencében, ezeréves államiságunk adja azokat a történelmi tapasztalatokat, amelyek földrajzi helyzetünkből következően érzékennyé tesznek bennünket nemcsak az európai, a balkáni, hanem a közel-keleti és a keleti világ megértéséhez. Ezért tartjuk olyan fontosnak, hogy a gyakorlati politika mögött ott álljanak a történelem és a tudománytörténet elemzői, a közgazdászok, a jogászok és mindazok a tudós kutatók, akik több országból érkezve, a „népek országújának” e fontos állomáshelyén, a Duna-medencében keresik a legjobb megfigyelőpontot, a rálátás legjobb helyét Kelet és Nyugat, Észak és Dél problémáinak megismerésére. T anulmányoznunk kell az európai és a keleti gondolkodás, az európai és a keleti kultúrák eltérő filozófiájának, eltérő mentalitásának az indítékait, amelyekből sokkal többet lehet kikövetkeztetni a tárgyismeret, a tudomány, a logika eszközeivel, mint amire hosszú és fáradságos munkával képesek akár a legjobb „titkosszolgálatok” is. Önök itt a Collegium Budapest keretében, ebben az intézményben erre kapnak biztatást, ezt kéri Önöktől Magyarország, Európa és a világ. Közelről figyelhetik meg egy történelmi átalakulás minden gyötrelmét és örömét, lázát és egy jobb világ megszületésének esélyét. Köszönöm, hogy meghallgattak. \
