Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-29 / 124. szám
Beszélgetés Pánczél Tivadar rákosszentmihályi református lelkésszel Lélekkel építeni a jövőt A magyar nemzetnek talán sohasem volt annyira szüksége éppen a lélek megújulására, mint most. A Szentlélek eljövetelének napja, pünkösd kapcsán egyebek között erről beszélgettünk Pánczél Tivadar rákosszentmihályi református lelkésszel, aki az elmúlt néhány évben munkatársaival együtt lelki híd kiépítésével és szeretettől áthatott szervező munkával segített az erdélyi magyaroknak. — Gyakran hallani manapság, hogy a nemzet megújul. Arról azonban sajnos sokszor megfeledkezünk, hogy a megújulás alapfóltétele gondolkodásunk, lelkivilágunk megváltozása, megváltoztatása, hiszen az elnyomatás éveiben nem tudott egészségesen fejlődni a magyar társadalom, most tehát — mondhatni — beteg. Mit kell, mit lehet tenni ez ellen? — A legfontosabb az, hogy tudatosan építsük a jövőt. Ehhez tudni kell, hogy min kell a legsürgősebben változtatnunk. A most elteijedt, sőt divatos közömbösség helyett lelkesedésre, a kollektív felelősség, azaz felelőtlenség helyett egyéni felelősségre, mindezekhez pedig kisközösségek kialakulására van szükség. Újból a legnemesebbnek számon tartott emberi vonások között kell helyet kapnia a szeretetnek, a szívélyességnek, a harmonikusságnak, az alkotó életszemléletnek. Ezek érzelmek. Ma némi bizalmatlanság övezi az érzelmeknek még az emlegetését is, ami érthető, de nem egészséges. A lelket nem szabad, de nem is lehet megölni. Lélek nélkül nem érdemes élni. A Szentlélek itt munkálkodik közöttünk, és talán nélküle is megtalálható a boldogság, de vele könnyebb. Igazán boldog csak az lehet, aki lélekben erős. A lélek mindig mindenben jelen van, de az Újszövetségben megtestesül: Jézusban. Képében az isteni lé- lekerő közöttünk van. Most, a sok lelki kútmérgezés után végre meríthetünk újra a tiszta forrásból: az evangéliumból. — Hogyan lehet újra elfogadottá tenni ezt a tiszta forrást? Milyen segítséget adhat például az iskola? ■— Köztudott, hogy a társadalmi gondolkodás megváltoztatásának legfontosabb eszköze a nevelés. Ez a családban kezdődik. Éppen ezért az egyháznak egyik legfontosabb föladata, hogy a családi nevelést segítse. Ez a nemzet jövőjének záloga. A nevelés másik területe az iskola. Az oktatási intézményeknek egyrészt nemcsak az oktatásra, a képzésre kell törekedniük, hanem a nevelésre is. Méghozzá a helyes irányúra. Meg kell nyitni kapuikat a humanitás előtt. Az osztályharcos szemlélet helyébe a szere- teten alapuló értékrendnek kell lépnie. A- tanároknak arra kell törekedni, hogy a gyerekek leikébe becsületességet, emberséget, munkaszeretetét, hazaszeretetét oltsanak. Ennek természetes célnak kell lennie. A racionális oktatásra valóban szükség van, de az nem elég. Minden diák érdeklődését föl kell kelteni a nemzet történelme, irodalma, zenéje, földrajza, hagyományai iránt. Meg kell velük szerettetni a költészetet is. Azért mondom, hogy megszerettetni, mert úgy vélem, az ismeret mag, amely csak akkor kel ki, ha föllazított puha földbe hull. — Mi jelentené a segítséget mindezekhez? Mit érhet el például a Nemzeti Alaptanterv? Pánczél Tivadar — szolgálat közben — A Nemzeti Alaptanterv csak keretet jelöl, szerkezetet ad. Amit elmondtam, az aligha fog szerepelni benne, hiszen ezek megfoghatatlan, törvénybe foglalhatatlan elvek. Talán egy-két súlyos bún megtiltható, mint például a gyűlölködés, a bármiféle hátrányos megkülönböztetés, a kimondottan nemzetellenes megnyilvánulások, a csődöt mondott, egészségtelen világnézetek — egyebek közt a fasizmus — terjesztése, de a valódi megoldás nem ez. A háború előtt az iskoláknak több mint hatvan százaléka egyházi kézben volt, ma kevesebb mint három százalék lesz a mi kezelésünkben. Nemcsak épülethiánnyal küzdünk, hanem — különösen a református egyház — emberhiánnyal is. Mi még csak most kezdtünk hozzá a református tanítóképzéshez. Rossz adottságokkal kell tehát jövőt építenünk. Méghozzá úgy, hogy közben hordozzuk a múlt iszonyatos Vimola Károly felvétele terheit is. Amíg nem tudjuk földolgozni annak az időszaknak az eredményeit, kudarcait, addig nem is tudunk annak negatívumaitól megszabadulni. S ez külön nehézségei jelent. (Márpedig egyelőre, a napi gondok közepette nemigen van időnk és kedvünk a földolgozáshoz.) — Ön nem csupán elviekben tudja, hogy mit kell tenni a fiatalok nevelése terén. Nyári táborokat szervezett, és ifjúsági konferenciákat, amelyek — mondhatjuk — mára nemzetközivé bővültek. — Valóban kiterjedt nemzetközi kapcsolataink vannak, bár á nyári balatonszemesi konfer renciákon egyelőre főként hollandok vesznek részt. A táborozások már a rendszerváltás előtti nyarakon elkezdődtek, először negyven-negyven fiatalt, később egyre többet tudtunk befogadni kis vidéki nyaralónkba. E táborok lelke a feleségem. Ő szervezi meg az étkeztetést, a szállást, a program egy részét. Nem elég — bár önmagában ez is sokat ér — hogy azalatt az idő alatt a gyerekek már a természet közelségétől és az együttléttől is feltöltődnek testben-lélekben. Mi arra is gondot fordítunk, hogy minden nap legyen meditáció, bibliaolvasás, közös játék, érdekes, életközeli témák megvitatása. Előadásokat hallgatnak, a tábortűznél magyar népdalokat énekelnek. És élvezik. Mindezt önköltségi áron. Eleinte szinte illegális volt a tevékenységünk, megküzdöttünk érte mind az állami, mind az egyházon belüli kerékkötőkkel, akik nagyon jól tudták, miért fontos nekik az ilyen kezdeményezések megfojtása. Egyébként a Mátrában, Tahiban és Balaton- szerüesen vannak a táboraink. A hollandokkal az.ő erdélyi útjaik során vettük föl a kapcsolatot, s most már az ifjúsági táborainkba is meghívjuk őket. Átutazóban itt töltenek néhány napot, vagy egy-egy hetet, s ez jó nyelvgyakorlat is a mieinknek, arról nem is szólva, hogy ismerkednek, gondolatokat cserélnek, részt vesznek egymás problémáiban, de játékaiban, hagyományaiban is. — Az erdélyi utakat említette. Ön és felesége, úgy is mondhatjuk, híresek Erdély-szerte. A menekülők első útja ide vezetett, mert itt remélhettek segítséget, emberi szót, otthont, lehetőséget, információt. Hol tart ma ez a munka, vagy inkább misszió? — Ennek is a feleségem a motoija. 1986-ban ment nyugdíjba, és mikor tudatosult bennünk, hogy Romániában politikai üldözésnek vannak kitéve magyar testvéreink, elgondolkoztunk a segítségnyújtási lehetőségeinken. Akkor számukra majdnem csak a menekülés volt a megoldás. Először csak néhányan jöttek, később százak, ezrek. A mi tevékenységünk tulajdonképpen az igény növekedésével párhuzamosan fejlődött „nagyüzemivé”. Helyi asszonyok főztek, mostak rájuk, ellátták az újonnan érkezetteket, megszervezték a ruhaakciókat (ötven tonna ruhaneműt, száz tonna élelmiszert osztottunk szét), ők maguk rámolták le a teherautókat — természetesen ingyen, szeretetből. Később az orvosi segítségadást, a lelkisegélyt, a jogi tanácsadást is beindítottuk. A politikai üldözés most — a maga brutalitásában — megszűnt. Egyetértek Tőkés László püspök úr szavaival, hogy most otthon kell maradni, sőt vissza kell menni. A mi ismerőseink közül többen visszatelepültek, de megértem azokat is, akik nem akarnak már elmenni Magyarországról. Menekültekkel már nem foglalkozunk, viszont segítünk másként. Patronáljuk például a Torda melletti harasz- tosi gyülekezetét, segítjük a kapcsolatok építését és ápolását, gondoskodunk az információáramoltatásról. Aztán például ott is szükség van fiatal lelkészekre. A Kárpátokon túl sajnos már alig tartja magát a magyar írásbeliség. Ezen is segíteni kell, és próbálunk is. Egyre több fiatal jön át ide tanulni, hogy utána visszamenjen, s otthon dolgozzon. Most tehát úgy folytatjuk a missziós munkát, ahogy azt a jelen megköveteli. És meggyőződésem, hogy ezzel is jövőt építünk. És ehhez is lélek kell. Számunkra ez nem teher, hanem öröm. Nem fáradság, mert a Szentlélek folyamatosan munkálkodik köztünk, és erőt ad. Demeter Adrienn János elküldetlen levele E gyütt voltunk akkoriban mindig, együtt jártunk és együtt ültünk, mert nem tudtuk, mit tegyünk. Megjelent közöttünk az Úr, de megint elhagyott minket, és nem tudtuk, visz- szatér-e még. Hiszen felment a mennybe, láttuk. Együtt szálltunk meg és az utcán is együtt haladtunk. Mozgalmas volt Jeruzsálem, megfordult ott minden nemzet fia, és hogy hogy és mi esett nem sokkal előtte, már nem is igen emlékeztek rá. Meg voltak, akik soha nem is értesültek róla, s voltak, akik nem figyeltek oda. Hát attól lehetett tartani, elfelejtődik az egész, hogy nemsokára mi is azt hisszük majd, álmodtuk csak, amit pedig napról napra éltünk. Ami pedig fontosabb volt, mint az életünk. Tanácstalanul néztük egymást: az Úr velünk van, mondta. De mi? Mi hogyan legyünk az Úrral? Beszéltünk a sokasághoz, mint O, amíg közöttünk járt, de nemigen hallgattak oda ránk. Búsultunk, töprengtünk, nem jött álom a szemünkre. A szállásunk igen tágas volt, fogadó volt, melyet vándoroknak tartottak fenn. Mi is vándoroltunk, úgy vetődtünk oda a városba, egyikünk se jeruzsálemi illetőségű volt, hát éppen alkalmasnak találhattuk azt a szállást. Hevertek körülöttünk és horkoltak a világ számos tájáról érkezett emberek, akik csak átutazók voltak, s akik itt akarták a szerencséjük megcsinálni, itt vélték azt feltalálni, egyaránt. Hevertek és szuszogtak párthu- sok és médek, elámiták és zsidók, krétaiak és arabok. Hazájuk volt az ott heverők- nek Mezopotámia és Kappa- dókia, Pontusz és Frígia, Egyiptom és Líbia, s még ki is vehetné számba, mely tartomány. Hevertem én is, és tudtam, hogy nem alszik a többi sem, egy sem a tizenegyből, Mátyással együtt, akit már magunk választottunk magunk közé, hogy legyünk ismét tizenketten, mint amíg Őt követtük. Az ablaknyfiásokon bevilágított a hold és ragyogtak felettünk a csillagok. Édes illat szállt, hiszen ez idő tájt nyílt a legtöbb virág, virágfürtöktől roskadoztak a fák, s virágok bontogatták húsos szirmaik közel a földhöz. Sokfajta illatuk összekeveredett egyetlen, kimondhatatlan édességű illatárrá, elnyomta a teremben az emberi kipárolgás szagát, abból nem érződött semmi. A hold fényében kivehettem a ruhák színét is, amelybe az alvók beburkolóztak éjszakára, s a fénytől ezüstös ragyogást kölcsönzött színek, a bódító levegő szinte boldoggá tettek. Áldott ez az éjszaka, gondoltam, s nem tudtam, hogyan került hozzám ez a gondolat. Áldott, ismétlődött megint. Kicsit meg is riasztott, nem tudtam, nem bűnös gondolat-e, hiszen eddig egyetlen éjszakát és nem többet neveztünk magunk közt, de még inkább csak magunkban áldottnak. Azt, amikor az Úr a világra jött, azt a. téli éjszakát, azt a leghosszabb éjszakát minden éjszaka közt, de hát most hamarosan ránk hasad már a hajnal. A kakas kukorékolt odakint. N éhányan mozgolódni kezdtek, volt, aki nagyot ásított, más felült, nyújtózkodott, a csontját ropogtatta. A társaim meg mintha csak jelt kaptak volna, mind megmozdultak. Persze ők, hozzám hasonlóan, úgysem aludtak. Talán Péter szólalt meg elsőnek, ha jól emlékszem. Olyan régen volt már ez, hogy ki kezdte, annyira elmosódott már bennem, hogy az is lehet, hogy én, én, János, akit az Úr... A tanítvány, akit Jézus szeretett... Az is lehet, hogy én szóltam. általam Ő, hiszen engem... A tanítvány, akit Jézus szeretett, arról beszélt, arról a napról, amikor érkeztek, amikor a vemhes szamár... Az emberek a köntösük a porba... A pálmaágak... A holdfény egyre erősebb és erősebb lett, és mintha már nem is a hold lett volna. A Lélek, a Lélek, kiáltották a többiek, s kiáltottam én is, de zavarunk csak néhány pilíanatig tartott, hogy aztán megerősödjünk magunkban. Tanácstalanságunk elszállt, mint a nyári szél, mely ragyogást és for- róságot hagy maga után. De még különösebb volt, hogy mindenki — mert az egész terem már megéledt —, szóval, a legkülönösebb az volt, hogy mindenki ránk figyelt. A mezopotámiaiak és júdeaiak, a messzi Ázsiából jöttek és az Afrikából érkezettek, a római jövevények és a krétai hajósok, mind itták a szavunk. Ál- mélkodtak, forogtak, és egyik a másikát meg-meg- kérdezte: hogy lehet, hogy mi értjük ezeket az arameu- sokat? Eddig nem értettünk még csak egy kukkot sem abból, amit egymás között zagyváltak. Értettek minket és mi is értettük őket, akármiféle ember szólt is, pedig addig az óráig mi is úgy voltunk: bizony egy kukkot sem értettünk sokuk beszédéből. Hogy milyen nyelven is hangzott el, ami ott elhangzott? Azt meg nem mondta volna a teremben senki. Ezért olyanok, akik mindenre magyarázatot keresnek, felvetették: részegek ezek, a bor beszél belőlük. De az nem lehetett, még korai hajnal volt, még a fogadós közénk se jött, nemhogy bort adott volna bármelyikünknek is. Emlékszem, Péter próbált magyarázni a kételkedőknek: azt mondta az Isten, kitöltők az én Lelkemből minden testre és prófétáinak... S Ú gy lehetett: megteltünk akkor a Szentlélekkel, és olyan nyelven szóltunk, melyet a Lélek adott nekünk, nem pedig olyan nyelven, amelyben születtünk. Ez pedig pünkösdkor volt, amikor mind értettük egymást. Nádudvari Anna
