Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-29 / 124. szám
F alumúzeum megnyitására kaptam meghívót vasárnapra, még abban az időben, amikor háromszor hallgattak meg minden rádiós műsort, mielőtt elhangozhatott volna. A meghívást, Istenben boldogult falura száműzött atyai barátom, Molnár István kanonok űr küldte, aki tudása, felkészültsége alapján püspökséget érdemelt volna. E helyett börtönviselt, lélekőrző-pásztor lett, mert még a kegyetlenségre képzett pribékek is titokban beosontak hozzá cellájába vigasztalásért, elkövetett vétkeik mérhetetlen sokasága miatt. Szent ember volt. A börtönlakó sorstársakat ha mással nem, egyetlen szempillantással erősítette meg, amelyben benne volt: van erőnk, hogy elviseljük a ránk mért szenvedéseket. Mesélték róla, ha egy-egy kivételes alkalommal megengedték, hogy szentmisét szolgáltasson, mindig arról szólt hallgatóinak: ne keressük, milyen igaztalanságo- kért szenvedünk, mert az ember rászolgált a bűnhődésre. A kegyelemben bizakodjunk, amely érdem nélkül is kiárad ránk, köszönjük meg, hogy itt és most dicsérhetjük a Mennyek Urát. — Sohasem lázadoztam azért, mert a szenvedésekből kijutott. Azért is hálás voltam, hogy a legkétségbeesettebb embereket vigasztalhattam. A Gestapo elhurcolt — annak idején —, mert embereket mentettem. A testvérszervezet, az orosz politikai rendőrség megfigyelt, mert hogyan kerülhet egy pap a kivégzésre választottak sorába politikai tetteiért? Az Államvédelem bebörtönzött, mert ha az orosz elhárítás érdemesnek ítélt megfigyelésre, akkor minden bizonyítás nélkül én csak súlyos bűnös lehetek. így jártam az emberi kálvária mégis kegyelemFábián Gyula • • Ünneplőben mel feloldozott útját, hiszen életben maradtam. A szenvedést inkább az jelentette, hogy az akkori egyházi feletteseim egyike- másika azon buzgólkodatt, minél távolabbra, mennél kisebb községbe dugjanak, mert aki Rómában végzett, attól félteni kell az előkelőbb beosztást. Ez olykor elszomorított. A mi küldetésünk nem engedheti meg a versengést. Az irigység, a bűnök rangjában elöljáró, a papi szolgálatot nem szennyezheti be. Tudom, hogy egyházunk is súlyos megpróbáltatások megméretésére jutott, némelyeket megkísértett a hatalom, de nem engedhetnek a bűnnek. Persze, nem ezért jöttél. Én most múzeumi vezető is vagyok egy személyben, s a gyűjteményünk megérdemli, hogy rádiós hírt adjatok róla. Ez az apró falu, itt a Som- lyó-hegyének (különös teremtménye Istennek) szomszédságában Árpád-kori emlékeket őriz. ősi kolostorrom falai bizonyítják, milyen népes, lakott országrész volt Dunántúl, ahol kereszténységünk gyökerei mélyen ágaznak alá, s még egy ilyen kicsiny hely is mennyi értéket megtartott. Hadak országút- ja volt a hegy alatt futó út, rablásnyi idő minden seregnek adatott, ezért csoda, hogy mégis vannak ezer esztendőket idéző emlékeink. Óh, de mennyi csoda érvényes a mi életünkben. Egyszer, a börtönben — híveim — arról faggattak, milyen is volt, hogyan is történt Jézus Krisztus mennybemenetele? Az Tüskeváron Ő teljes élete a csodák fényében tündökölt a földi életúton, eltávozása Ts csoda volt. Egyik ősi szerzetrendbeli atya úgy emlékezett erről, hogy az a feltámadott test, melyet húsvét után még hordozott, már jelkép volt, hogy a kételkedők is higgyenek. Szent Tamás ujjaival érinthette a sebet. Boldog vagy, mert láttál és hittél, boldogabbak, akik nem látnak és hisznek, tanította az Úr. Amikor elkísérték az utolsó találkozás után Krisztust tanítványai és hívei: megáldotta őket. Ahogyan áldotta, elszakadt tőlük és felvitetett a Mennyek országába. Aki így nem tudja hinni és elképzelni, gondolkodjon. Tanítványaival egy alkalommal fenn volt a hegyen, amikor előttük elváltozott, arca fénylett, sugárzott és a szózat így szólt: Ez az én szerelmes Fiam, őt hallgassátok. Jézus Krisztus fényben, sugárzásban távozott tőlünk a földről, ennyit fel tudunk fogni. Mennyi és hány változat létezik az átlénye- gülésben, amelynek megértésére anyagi testünk legcsodálatosabb ajándéka, az értelem, még mindig kevés. Most megint elszakadtam falutól, múzeumtól, a fazekasmesterséget művelő ősök gyönyörű, épen maradt tárgyaitól, pedig az emberek ebből az alkalomból erre kíváncsiak. Igaz is, néhány hónap alatt pár ócskaságnak tartott limlomból, több mint félezer értékes múzeumi kincs gyűlt össze és ez követésre méltó. Ma még otthonosak a fiatalabbak is, hogy mi mire való volt? Holnap nekik is el kell magyarázzák az értők, mert nem találkozhatnak velük többé, s öregek sem lesznek, hogy kisegítsék a tanulni vágyókat. Elveszítik a tárgyak a testhez tartozást. Kihull a hétköznapi emlékezetből még a megnevezésük is. Pedig a tárgyak is találkoznak életük során nemcsak a testben való emberrel, de a lélekkel is. Gyakran tűnődtem, amikor nevet adott az ember előbb az állatoknak, majd a növényeknek, végül a tárgyaknak, az mind a lélek műve volt. Az értelem működött, de a lélek igazgatta. Ne csodálkozz hát, hogy muzeológus is lettem. Egy alkalommal, amikor áthívtak egy családhoz, hogy tekintsem meg amit elkészítettek gyűjteménybe, a nálam idősebb gazda azt mondta: tisztelendő uramnak szívesen adom, mert tisztelendő úr szereti azokat is, akik ezeket csinálgatták. Féltve ragaszkodtak hozzájuk, mert nemcsak fazék volt. hanem vele maradt az áldás, amit elmondtak, amikor éhségük fogyta után felsóhajtottak. Különös eltöprengését, csöndes gondolatainkat megszakította a harangszó. — Tudom, hogy mennie kell! De nekem szokatlan mégis az új harangozás, az időpont. — Pünkösd van! A lélek ünnepe. Látod ezt a napot próbálták legelőször elvenni az emberektől. Tőlünk. Már nem prófétai törvényből és kijelentésekből, nem is csak a Fiú tanítása alapján nyerhetjük az Isten üzeneteit, hanem a lélektől. Látod a lélek ünnepét, pünkösdöt szerették volna közönséges vasárnappá lényegteleníteni. És milyen sokan el is felejtették. Menjünk! Én hirdetni, te hallgatni, hogy a mi évezredünk embere a lélek üzenetére figyeljen. Ezt akarom elmondani s ehhez éppen jó volt, hogy a régiek dolgai mellett elidőzhettünk. Pünkösd az Olajfák-hegyén Szíjas Jánost egy körúti gyorsbüfében ismertem meg a nyolcvanas évek derekán, állva villázta a túrós csuszát egy kollégám társaságában. A tömegétkeztetés eme kétes helyei mindenütt egyformák. Az asztalok fölött ázott ruhák és ételszag terjengett, az idős embert szemlátomást feszélyezte az idegen környezet. — A nagybátyám — mutatta be János bácsit a kollégám. — Rácegresről érkezett, úgy nézz rá, hogy Illyés Gyulát személyesen ismerte. A továbbiakból az is kiderült, nemcsak ismerte, de padtársak, sőt pajtások voltak hajdanán. Illyést ’83-ban temettük, kis híján nyolcvanegy évet élt. János bácsi hetvennek ha látszott. — Hát még ha ismert volna öt-hat éve. Egy köböl búzát egymagám felvittem a padlásra — mondta csendesen, az öregedéssel meg nem békülők lázadásával. A búza említése megindítaná benne a szót, de a kollégám siet. — Mikor jön megint Pestre? — kérdeztem tőle. — Elbeszélgethetnénk a régi szép időkről, meg Illyés Gyuláról — Arra aligha kerül sor egyhamar. De ha egyszer maga jár mifelénk, nézzen be hozzám — hívott meg búcsúzáskor. — Van egy kis tanyám Rácegres mellett. Az Olajfák-hegyén. Ott keressen. Néhány hét múlva Pakson volt dolgom, s visszafelé, kis kerülővel útba ejtettem Rácegrest. A kis falu egyetlen boltjában útbaigazítottak. — A négy jegenyénél forduljon balra. Az a dűlőút vezet a Szíjas-tanyához. A dűlőút fényesen kanyarog, aztán egy kanyar után hirtelen elfogy, már csak két keréknyom halad az üdezöld búzatáblák közt. Igaza van Ily- lyésnek, szép ez a táj. Kivált ilyenkor, a nyár küszöbén. A háttérben a Hegyhát kéklik, a Sárpatak és Sió menti akácok fehér ruhában pompáznak. A tanyát is akácok vigyázzák, meg egy hatalmas komondor. A kutya csaholására előjön a gazda. Parolázunk, örülünk egymásnak. János bácsi most merőben másként fest, mint márciusban, abban a körúti csehóban. Az arca vidám, sugárzik. — Hát ez itt a Sárköz, az meg ott az Olajfák-hegye — mutat egy szemközti, - va- kondtúrásnyi dombra. A puszta emberének a lanka már dombnak számít, s a dombot hegynek titulálja. A Sajó menti két-három redő nem több, mint egy öregedő arcon az első ráncok. A néhány olajfa is legfeljebb liget, ám az ezüstös virágkösöntyűk illata úgy elhódítja az embert, mint az óborok nemes zamatja. — Azt hittem, munkában zavarom. Ilyentájt dologidő van. — Ma? — néz rám kis rosz- szallással, csodálkozva. — De hisz ma ünnep van. Most rajtam a sor, hogy csodálkozzam. — Hát pünkösd. Pünkösd másodnapja. Maga milyen vallású? Pápista vagy református? Az idejét sem tudom, mikor kérdezték ezt tőlem, arra viszont határozottan emlékszem, utoljára 1947 tavaszán nem volt tanítás pünkösd hétfőjén, a következő évben már csak az egyházi naptárakban jegyezték piros betűkkel, ünnepként. — Református volnék... Az öreg ért a szóból, a volnék azt jelenti, annak kereszteltek, de nem sokszor koptattam a templomok küszöbét. — Nem kell azért restelkedni- Tudom én, hogy' van az. A magafajtának felróják, ha templomba jár. Én sem gyakran járok, a legközelebbi templom Vajtán van. Ide tíz kilométerre. Amíg az asz- szony élt, még csak elmentünk, de azóta csak itthol, magamban imádkozgatok. Ezekből ni — mutat az almáriumra, melyen két bőrkötéses könyv sötétlik. A Biblia legalább százéves, s a zsoltároskönyv táblájára nyomtatott aranyke- hely is jócskán megkopott. A belső oldalán nevek, dátumok, az egymást követő generációk születésének és elhalálozásának feljegyzései. A lapok közt megsápadt, préselt virágok. Régi tavaszok és régen volt nyarak egy-egy porladó emléke. János bácsi elveszi, felüti, lapozza. — Ezt ismeri, emlékszik még rá? — bók az egyik énekre, a pünkösdi dicséretre. S mert kések a válasszal, ő maga veselkedik neki, röcö- gő öreges hangon: Jövel szent lélek Úr Isten! Töltsd bé szíveinket épen. Délben ebédre marasztal, tojásos sonkát eszünk a verandán. — Ha tudom, hogy jön, meleg étellel várom. De így csak ezt tudom kínálni. — Jó ez, János bácsi. Soh’se várjon rosszabb koszttal. Hanem mondja csak, magát hogy hagyták itt meg ezen a tanyán? Nem lépett be a tsz-be? — Nem. A földemet elvették, csak a kertet hagyták meg a házzal. Abból persze nem tudtunk megélni, tíz évig bejártam Si- montornyára, a MÁV-nál dolgoztam pályamunkásként. — Krampácsolni sem lehetett könnyű. — Nem. Kivált nyáron meg télen. De én már csak azt vállaltam. Mert két évig egy kubáni kolhozban dolgoztam, a háború után oda vittek maI * A minap találkoztam a kollégámmal, a János bácsi rokonával. — Tudod, mi újság? Meghalt a nagybátyám. Gyermeke nem volt, a tanyát mi örököltük. Fél füllel hallom, a tanyát eladják. Mit kezdjen egy pesti újságíró egy rácegresi öreg tanyával? Otthon leülök, sokáig nézegetem azt a képet, amit János bácsiról készítettem a tanya udvarán. Azon a nyolc évvel ezelőtti májusi napon, amikor a pünkösd még nem volt ünnep, s csak fekete betűvel jegyezték a naptárban, mint a többi hétköznapot. Gondolatban felidézem az öreg zsoltá- ros könyvet a kopott arany ke - hellyel, a napfényben fürdő Siót, s az Olajfák-hegyét a virágzó fákkal. Megint május van és megint pünkösd jön. Szemben a házunkkal egy kis park, melynek egyik szögletében egy fácska eseng fényért. Csene- vész, hitvány kis olajfa. De teli van ezernyi, hódító illatú ezüstös virággal. Matula Gy. Oszkár Hans Holbein fametszete a Trechsel testvéreknek 1523-ban, Lyonban megjelent bibliájából lenkij robotra. Láttam, amit láttam, idehaza nem kértem belőle. Pedig kétszer is becitáltak Szekszárdra, maga a párttitkár próbált meggyőzni. Aztán végül is békén hagytak. — Mennyi földje volt? — Húsz hold príma szántóm. Tízet az apámtól jussol- tam, tízet az asszonnyal kaptam. A nagyapám még cseléd volt az uradalomban. Az apám a cselédszálláson született, de kinőtte magát. Fogához verte a garast, ciberén dolgozott. Úgy koplalta össze a tíz holdat. Ha tudná, mivé lett megfordulna a sírjában.
