Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-29 / 124. szám
Benedek István Pünkösdi lángnyelvek A Tavaszmező utca jó hírű reálgimnáziu/\ mában annak idején — amikor (nagy- 2. \. képűén szólva) ott végeztem a tanulmányaimat — idegen nyelvként németül és franciául tanultunk, persze az elengedhetetlen latin mellett. Sváb vagy tót származék volt a franciatanár, iszonyatos kiejtéssel törte kerékbe a nyelvet, de legalább jóindulatú volt, és nem játszotta meg magát. Amikor egy szövegben előfordult a pünkösd szó, franciául Pentecőte, szemet szúrt nekem a magyar meg a francia elnevezés hangzásbeli rokonsága, noha csk a p, n és k hangok egyeznek egymással. Amolyan mindenre kíváncsi kamasz voltam, örökké a kérdéseimmel zaklattam a tanáraimat, aminek nem mindegyik örült. A franciatanár például nem méltányolta az igényességemet. Forduljak nyelvészhez, tanácsolta, ő nem foglalkozik a szavak hasonlatosságával vagy származásával. Jobban bíztam a hittantanárban, benne még sosem csalódtam. Tóth József kiváló teológus volt és szívélyes ember. Gyanúmat megerősítette, és kapásból szolgált szakszerű magyarázattal. A Pentecőte, mondotta, és persze a pünkösd is, a görög pentékosztoszból származik, ami egyszerűen ötvenediket jelent. A pünkösd bibliai neve (görögül) pentékoszté, mivel a húsvéttól számított ötvenedik napra kell hogy essék. A válasz kielégíthetett volna, hiszen kifogástalanul megvilágítja a francia meg a magyar elnevezés közös eredetét. Csakhogy nem értem be ennyivel, a rejtélyes szám hátterét is tudni kívántam, és maga a tiszteletes úr is rendjén valónak látta a bővebb magyarázatot. Annál is inkább, mert a Biblia a „hetek ünnepének” is nevezi pünkösdöt, mivel a páska ünnepétől (ez a bibliai húsvét) éppen hétszer hét napot kell számolni, ami ugyebár 49, az ezt követő ötvenediken kell megkezdeni az aratást. Az egyszerű emberek életében — magyarázta a tiszteletes úr — hajdan sokkal fontosabb szerepet játszottak az ünnepek, mint ma. Nem volt mindenkinek a zsebében vagy a szobája falán egy naptár, amelyre rápilla- natva nyomban tudja, milyen nap van ma. Ünneptől ünnepig számolták a napokat, és a közösség fontosabb eseményeit, így a halászat, vadászat, állattenyésztés, szántás-ve- tés-aratás kijelölt időpontjait „jeles napokként” tartották számon már a pogány korban, majd ezekhez kötődtek a vallási ceremóniák is. Az emberek erősen ragaszkodtak a megszokott időpontokhoz, új vallási tartalmat könnyeben fogadtak el régi ünnepnapokon, mint közömbös munkanapon. Ez a magyarázata annak, hogy a nagy keresztyén ünnepek — pl. karácsony, húsvét, pünkösd — ősi pogány szertartások helyébe léptek. Szorosan a pünkösdnél maradva: a természeti népeknél (így nevezik ma finoman a sokistenhívő pogányokat) a főbb ünnepek többnyire az évszakok változásához kötődnek, ezek közül pünkösd a nyár kezdetének, a bőséges termésért áldozatot bemutató kultusznak az ünnepe. Vagyis ez volt eredetileg. Amikor Mózes bevezette az egyistenhi- tet, a kultusz fokozatosan módosult, bár a pogány alapmotívumok sohasem vesztek ki belőle teljesen. Különösen fontosak maradtak az áldozatbemutatások, melyekkel az isteni jóindulatot voltak hivatva elnyerni vagy visszanyerni részben a terméssel, részben a közösségileg vagy egyénileg elkövetett bűnök megbocsátásával kapcsolatosan. És a bibliai időkben kialakult pünkösd ünnepének a történeti háttere is, nevezetesen: megemlékezés arról, hogy Mózes a Sinai hegyén (másként Hóreb hegyén) átvette az Úrtól a Tízparancsolat törvénytábláit. E nnyit mondott a tiszteletes úr az ünnep ősi eredetéről, aztán rátért a ke- resztyénségben betöltött szerepére. De az ókori ceremóniákról utóbb még sok mindent megtudtam, amiből egy s más ide kívánkozik, mielőtt az új évezredbe lépnénk. Elsősorban az, hogy a „rendszerváltás”, amit Mózes az egyistenhit bevezetésével végrehajtott, nem ment olyan simán, ahogyan ő remélte. A nép sokáig ragaszkodott isteneihez, babonáihoz, sőt visszakívánkozott Egyiptom húsos fazekaihoz a rabszolgaságba. Ezek közismert dolgok, de nem árt felidézni, mert sok időszerű tanulsággal szolgálnak. Nem utolsósorban azzal, hogy a végső eredményhez ki kellett várni egy telEreklyetartó (Limoges, XII. század eleje) jes nemzedék elpusztulását, ami kereken negyven évbe telt. Szorosabban a pünkösd ünnepéhez tartozik a sok véres és vértelen áldozat, ami pogány örökség ugyan, de a mózesi törvény átvette és végrehajtásukat megkívánta. Aprólékos részletezéssel írja le ezeket Mózes II. könyve 29—30. rész és a III. könyv 16. része. Itt csupán eßy érdekes részletre kívánok rámutatni. Évente háromszor tartozik minden férfi megjelenni az Úr színe előtt, az erre kijelölt helyen, ott áldozatát bemutatni (vagy az áldozati szertartáson részt venni): a kovásztalan kenyér ünnepén (húsvét), a hetek ünnepén (pünkösd) és az engeszte- lés ünnepén (Jóm Kippur). (Ld. V. Móz. 16:16, és másutt.) Vértelen, véres és égő áldozattal kéri és engeszteli az Urat. A bűnvagy vétekáldozat rendszerint bika, bárány vagy kecske kijelölt testrészeinek (kövérjé- nek) elégetésével jár. A közösség feloldozá- sa a bűn alól teljes égő áldozattal történik, ez a holocaust. (III. Móz. 1:15.) Sok egyéb mellett két kecskebak szükséges ehhez, amelyekre a pap áthárítja a vétkeit megvalló nép bűneit, az egyiket mindenestül elégeti az Úr oltárán, a másikat kiűzi a pusztába, ott megsemmisítteti és elföldelteti. A két bűnbak együttesen szabadítja meg a népet bűneitől: az egészében megégetett (holosz kausztosz) bak eltörli az elkövetett bűnöket, a pusztába űzött pedig elhárítja az eljövendő vétkeket. Amiből kitetszik, hogy a bibliai holokauszt homlokegyenest az ellenkezője annak, amit e szó ma jelent. Ma ugyanis az eretnekégetéshez hasonló értelemben használják: bűntelenek népirtása tűzhalállai. Hajdan viszont a magát bűnösnek valló nép menekülése volt az isteni büntetés elől, a keresztény gyónáshoz és feloldozáshoz hasonlóan, bűneik a bűnbakra ruházása révén. Merőben más tartalmat adott pünkösdnek a keresztyénség. Mesterük kereszthalála után a tanítványok töprengve és önmagukkal viaskodva együtt töltötték az ótestamen- tumi hétszer hét napot, majd az ötvenediken, vagyis pünkösdkor olyan látomásuk volt, amit az Apostolok cselekedetei 2. fejezete így beszél el: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, melyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” nnél sokkal többet a Biblia nem árul el a Szentlélek mibenlétéről. Az apostolok közül különösen Pál az, aki leveleiben és térítő beszédeiben gyakran hivatkozott az Atya és a Fiú lelkére, amely — leginkább szeretet formájában, de olykor hit, belső erő, ^lragadtatottság, megnyilatkozás, elhivatottság vagy egyéb módon — megszállja azokat, akik hisznek benne. Idővel tán éppen Pál apostol szavai adtak olyan nyomatékot a Szentiéleknek, hogy harmadikként bekerült az Isten fogalmába, az Atyával, Fiúval együtt alkotva a Szentháromságot. Az egy, de három, a három, de egy Isten — vagyis a keresztyénség Szentháromság-istene — olyan misztérium (hittitok) aminek racionális magyarázatát adni nem lehet, és nem is szükséges. A hívő elfogadja, a kétkedő töpreng rajta, a hitetlen elutasítja. A magam részéről — a középső kategóriába tartozván — tizenhárom éves koromban elkezdtem a töprengést, azóta se hagytam abba. Mert nincs izgalmasabb kérdés az „isten- gondnál”, ahogyan ezt Thomas Mann nevezi. Aki meg tudja oldani, megtalálja az élet értelmét, és ha nem is választ, de eligazítást kap sok metafizikai problémával kapcsolatosan. Nem büszkélkedhetem azzal, hogy biztos és végleges megoldást találtam, de elégedett vagyok azzal a kevéssel, amit sikerült önmagámban tisztázni. Isten léte sohasem volt előttem vitás, de megközelíthető sem. Úgy vagyok vele, mint Berzsenyi: „Léted Világít, mint a fénylő Nap, de szemünk bele nem tekinthet”. Ám a providenciát, a személyes isteni gondviselést akkor sem tudtam hinni, amikor szerencsés megmenekülések sorozata úgy mutatta, mintha Isten a tenyerén tartana. S ma, amikor az emberiség gondosan készül önmaga teljes kiirtására, még az a bizarr gondolat is fölmerült bennem, hogy a Teremtő Isten, aki kezdetben ”látá, hogy jó” amit teremtett, utóbb megundorodott a magára hagyott teremtményeitől, s most veszni hagyja őket. Ez persze túlságosan antropomorf (emberre szabott) okoskodás, úgyhogy csak ennyit hagyok meg belőle: az ember teremtése nem valami jól sikerült. Hogy „a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert”, ezt azt hiszem, rajtam kívül is mindenki fordítva gondolja. Legjobb bizonyság erre Mózes, aki pontosan olyan bosszúszomjas és kirekesztőén kivételező törzsi Istent adott a népének, amilyen ő maga volt. Ugyanilyen jó példa Jézus Krisztus is, aki az Istenét szerető és megbocsátó Atyának tekinti, éspedig nem egy kiváltságos nép, hanem az egész emberiség mindenható Atyjának. A „mindenható” szó szinte mesébe illő bájjal fejezi ki azt a vágyálmot, hogy Jézus, az ember, isteni erővel szeretné megváltani — vagyis jóvá tenni — a világot. Mózes haragos Istenét senkinek sem jutna eszébe „Jóistennek” nevezni, míg a keresztyénség Istenének ez természetes epitetonja, még ha nem mindig felel is meg e várakozásunknak. A Szentháromság első két tagjával így rendben is lennénk: az Atya a teremtő, a Fiú pedig a megváltó, aki magára veszi az emberiség bűneit és önként vállalja a szenvedést helyettük. De mit kezdjünk a Szentlélekkel? Szerepe Mária megtermékenyítésében homályos, de minthogy már Keresztelő Szent János az „anyja méhétől fogva megtelt Szentlélekkel” (Lk. 1:15), tehát úgy lehet fölfogni, mint valami isteni emanációt (kiáramlást), ami üzenet és tartalom egyszerre. Amikor Mária meglátogatta az ugyancsak áldott állapotban lévő Erzsébetet (Keresztelő János anyját), „bételék Erzsébet Szent Lélekkel”. Ezek a kifejezések mutatják, hogy egyfajta megszállottságról van szó, szent elragadtatásról. Mindenkinél többet foglalkozik a Lélekkel Pál apostol. Példaképp a Korinthusbeli- ekhez írt I. leveléből (2:10—13): „Nekünk azonban az Isten kijelentette az Lelke által: mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. Mert kicsoda tudja az emberek közül az emberek dolgait, hanemha az embernek lelke, amely őbenne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek lelke. Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való lelket: hogy megismerjük azokat, amiket Isten ajándékozott nekünk. Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a szent Lélek tanít; lelkiekhez lelkieket szabván.” Károli Gáspár fordításából idéztem, mert a Magyar Bibliatanács modern fordítása kicsit önkényesen bánik a szöveggel. A Vizso- lyi Bibliában Károli oldaljegyzetben magyarázza: „Az Evangéliumnak titkait tuggyuk az Isten lelke által.” Pál apostol — úgy vélem — nem tekinti a Szentleiket önálló létezőnek, a Szentháromság részének, hanem az Atya saját lelkének, amely megszállja az őt szerető emberek lelkét. A Szentháromság későbbi keletű. A Szentlélek pünkösdi szerepét az Apos/\ tolok cselekedeteinek korábban idé- i \. zett része magyarázza. Az ebben szereplő szimbólumok lehetővé teszik a fogalom emberi értelmezését. Szélrohamhoz hasonlatos zúgással lángnyelvek jelennek meg és leszállnak a tanítványokra, valamennyien megtelnek Szentlélekkel, különféle nyelveken kezdenek beszélni, „ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak”. Ezt a folyamatot minden alkotó ember ismeri: a zúgás az alkotás előtti feszültség állapota, a lángnyelvek jelképezik a rátalálást, a heuréka-él- ményt, az eszme megjelenését, megszületését, magát a gondolatot, amely formát ölt az alkotásban. A „nyelveken beszélés” nem bábeli nyelvzavar, hanem az ihlet és tehetség által termelődő gondolatok megfogalmazása, kimondása. Az itt közölt értelmezés nem hivatalos álláspont, hanem pusztán magánvéleményem. (1993. Pünkösd.)
