Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-26 / 121. szám
É PEST MEGYE1 HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. MÁJUS 26.. SZERDA J3 Tudom, kire fogok szavazni... Régóta szándékomban volt már írni önöknek, mert úgy látom, mindig akad olyan újságíró a Pest Megyei Hírlapnál, aki véleményem szerint, kiszolgálja írásával. az elmúlt rezsim vezetői közül azokat, akik bekerültek 1990-ben a demokratikusan megválasztott péceli képviselő-testületbe. Régen Árvái Magdolna, most Mallár Éva újságírójuk ír olyan cikkeket, amelynek véleményem szerint kevés köze van a korrekt tájékoztatáshoz. Esetenként politikai szócsövükké váltak a levitéz- lett pártállam volt képviselői sziík csoportjának. Mielőtt rágalmazással vádolnának, engedjék meg, hogy a május 4-i címlapon szereplő „Felelős döntés” és az április 22-én „Győzött a józan ész Pécelen”, Maliár Éva által írt cikkek mellé elküldjem a péceli MDF „Hírnök” újságját, amelynek 2. oldalán nyilatkozó Lestyán Péter alpolgármester gondolatát idézi az újságírónő. Eszerint Pécel polgármestere azért nem szavazta meg a költségvetést, hogy feloszlathassa a képviselő-testületet, s így tüntessen el számára kellemetlen nyomokat? Koholt vádakat sugall, ezt mi, egyszerű emberek is tudjuk. Mégis bennünket, lakókat kíván befolyásolni, hogy emlékezzünk majd az 1994-es választásoknál: nem szavazta meg a költségvetést; elhallgatva azt, hogy miért. A péceli lakók sem szavazták volna meg ezt a költségvetést. Az az 50 millió forint — amelyet a polgármesterünk szerint is a lakossági fejlesztésektől vettek el — hiányzott például: amikor körülbelül 100 gáztársuló család követelte a legutóbbi testületi ülésen a képviselőktől, hogy támogassák önerős társulásukat is bizonyos ösz- szeggel. Lestyán, Márkus, Varga, Ray képviselők nem akarták a kért támogatást megadni, míg végül is a lakosság nyomására ímmel-ámmal megszavazták azt. Igen sok utca várta ebben az évben is a csatornázást, útépítést, amely részben elmaradt. Ezért furcsállom. hogy a lakosság érdekeivel ellentétesen elfogadott költségvetést, amit nem is ismerhetnek, önök dicsérjék. Mi, ittlakók jól tudjuk, hogy közel 20 év telt el Pécelen Baczoni úr után, hogy újra van valaki, aki a település lakóinak érdekét figyer lembe veszi, fejlesztésekre ösztönzi a képviselőket. A polgármesterünkkel, Teleki Gyulával szembenállók éppen az ellenkezőjét bizonyították a múltban is, a jelenben is. Az elmúlt évben árvíz tört ránk, így családomra is, a polgármester hajnalig járta a családokat, hogy saját szemével győződjön meg a károkról, a segítségadás szükségességéről. A településen keletkezett jelentős, több 10 milliós kárt mind a lakosság, mind az ön- kormányzat elhárította, s mellette nagy fejlődés volt Pécelen. Ismeretem szerint több mint 30 utca lakói kaptak csatornát, aszfaltutat ingyen 1992-ben. Mellette a víz-, gázellátás is teljes lett a községben. Orvosi rendelő, általános iskola felújítása, piactér és csapadékvíz-elvezetés építése történt és így tovább. Ezek mellett a telefon megépítésére külön harcot kell vívni a polgármesternek a képviselőkkel. Nem tudom, van-e a környékünkön olyan hasonló település, amely katasztrófa ellenére így fejlődött volna. Erről még nem írtak az újságjukban. Azért, mert a régi vezetők most MDF-színekben is tetszelegnek, azért nem kell érdekeik védelmében téves és félrevezető információkkal ellátni a megye lakosságát. A februári fegyelmi és puccskísérletet — amelyet egyes képviselők készítettek elő a polgármesterrel szemben — a lakosság falugyűlésen elítélte Pécelen. Maliár Éva lehet a Péceli ESE-vel vagy egyes képviselőkkel kapcsolatban elfogult, de egy újság nem engedheti meg magának ezt! 1990-ben nem szavaztam az SZDSZ-es polgármesterre, mert nem ismertem, de jövőre tudni fogom, kire szavazzak. Valószínűleg a péce- liek nagy többsége is úgy dönt, hiszen a tettek beszélnek magukért, nem a képviselők vitái, újságírók kinyilatkoztatásai. Természetesen drukkolok a kormányunknak is, hogy a rendszerváltás gazdaságilag és politikailag egyaránt megvalósuljon Magyarországon, de Pécelen a demokrácia és szabadság kiteljesedéséért, a fejlődésért sajnos az MDF képviselői egyelőre nem járnak az élen, hiába van jó sajtójuk önöknél. Szíves elnézésüket kérem, ha túl nyílt voltam, de nem HISTÓRIA Vay Sarolta Mikor még nem volt híd a Dunán A század húszas éveinek vége felé kezdett tulajdonképpen lendülni a pesti társasélet, akkor kezdtek itt-ott ritkán magyarul szólni a szalonokban, akkor terveztek magyar színházat a híres, nyakas alispán, Földváry Gábor és Fáy András, a táblabí- ró-regényíró, és akkortájt alakult a Magyar Tudományos Akadémia, amelynek első alakító választmánya 1827. novembeí 30-án ült össze a nádor mint pártfogó és Teleki József gróf mint elnök vezetése alatt. A pesti szalonoknak legnépszerűbb embere akkor Széchenyi István gróf volt, akinek nevét először 1825-ben, a pozsonyi diétán kapta szárnyra a hír szellője, akkor, midőn Felsőbüki Nagy Pál egy tudós társaság alapítását hozva szóba, a gróf fölállt, és egyévi jövedelmét — 60 000 forintot — ajánlotta a hazafias célra. A fiatal huszárkapitány törve, alig beszélt magyarul, de ez a mondása mégis minden magyar szívhez utat talált, és utána minden magyar a szívébe zárta. (J) — Der Stefi ist ein Narr!— mondogatták gyakran öreg, podagrás urak, akik a bécsi kongresszus idején élték fénykorukat. Minek is lett volna itthon fáradsággal, munkával létesíteni valamit, mikor ott volt a ragyogó szép, nagy Bécs, ahol mindegyik úrnak megvolt a palotája. Az a generáció volt ez, akiknek a papái Mária Terézia nagyasszonyunk édesgető politikája idején osztrák mágnáslányokat vezettek oltárhoz. De Széchenyi azért csak álmodozott tovább, mint álmodik minden nagy eszme hőse, akinek életében töviskoszorú és halála után babér jut osztályrészül. így álmodott egy hideg, márciusi éjszakán is a kóji Komáromy Györgyné szalonjában, míg a szomszéd teremben az akkor még egészen fiatal Wenckheim Béla vezette a kontratáncot. Az utolsó volt az abban az évadban, a tizenkettedik óraütés már hamvazószerdát hirdette. A jeges márciusi szél foszlányokra tépte a felhőket, és bősz sivitással seper végig a nagy pusztaságon, mikor Széchenyi István több fiatalemberrel leért az utcára. Az egyik aggodalmasan megcsóválta a fejét. — Ejnye, ejnye, a jég alighanem megindult, hogy jutok én át Budára? — Talán lehetséges lesz még — mondá Széchenyi —, elkísérünk a partig. Beláthatatlan sötétség fedte akkor még a Duna- partot, ahol csak néhány alacsony ház volt, bennök egy-két rác pék, gyanús kinézésű korcsma, amelyekből tamburahang zengett ki, és ha az ajtót kinyitották, fojtó, nehéz levegő áradt szét. A jég a Margitsziget tájáról nagy táblákban úszott lefelé, és a parton gunnyasztó ladikos fejcsóválva fogadta a fiatalurat: — Hm, hm, verfluchte G’schicht... — mormolá egyre-másra. De az illetőnek át kellett menni, hogy nagynénjének egy levelet vigyen át, melyet vidéken élő, rendkívül szigorú nagyatyja küldött általa. Széchenyi, aki legalább tizenöt évvel idősebb volt az átmenni akaró ifjúnál, rámordult a révészre: — Menni fogsz, én is megyek... én, Széchenyi István! Értetted? Ezt a nevet akkor már mindenki ismerte. A révész eloldta a ladikot, meggyújtotta a lámpát —- és a csáklya után kapott. És akkor megkezdődött az a kétségbeesett átkelés, amelyről régi öregek irtózatos dolgokat tudtak mesélni. A ladiknak recsegve-ro- pogva ment neki egy jégtorlasz, majd egészen elborították a hullámok. A halál ezer rémséges alakban ólálkodott a mélységes vízen, és a szegény fiatalember kezeit kétségbeesetten tördelve átkozta magát, hogy megengedte, hogy Széchenyi, a haza reménye, büszkesége vele erre az útra vállalkozzék. — Inkább tett volna velem akármit a Grosspa- pa!— jajgatta az ifjú. Széchenyi pedig ott gub- baszkodotl a ladik orrában. Egyetlen arcizma sem mozdult, és szemöldeit összevonva, éppen olyan álmodo- zólag tekintett a recsegő-ro- pogó jégtáblákra, mint a Ko- máromyné szalonjának ablakából le, a szennyes utcára. A fiatalemberben az ifjúi, gondatlan temperamentum egy pillanatra mégis úrrá lett, s akasztófahumorral szólt oda a grófnak: — Talán Stefi bácsi most is palotákat épít? A gróf az ő sajátosan komor mosolyával mosolygott, s egy pillanatra elsimult a két mély ránc homlokáról. — Véletlenül nem azt, de lánchidat! — viszonzá. — Nagy, erős, állandó hidat, amely Pestet Budával összekösse, hogy ne kellessen ilyen butául kínlódni minden tavasszal. —-Nem érem én azt vagyok sem SZDSZ-es, sem MDF-es, csak egy polgár, aki szeretné, ha ez az ország újra felemelkedne. Ehhez pedig az kell, hogy ne fogják le azok kezét, akik ebben tudnak és akarnak segíteni, mégha az önkormányzati szinten történik is. Steigerwald László Pécel * Levelében egyetlen megfogadható gondolat van: ne rágalmazzunk. így én sem teszem ezt. Ehelyett megírom Önnek, hogy amíg el nem küldte az MDF péceli Hírnökét, nem is tudtam, hogy abba írt-e, s ha igen, mit jegyzett Lestyán Péter. Az On által említett írásom az iskolaigazgatóval készült négyszemközti beszélgetésből született, s nem idézet. Ha már az írásokról ejtettem szót. Szeretném felhívni figyelmét a lapunkban — jóval az ominózus cikkek előtt — megjelent egyéb tudósításokra is. Ezek — például az április 16-án, illetve a február 6-án — közöltek szó szerint tartalmazzák Teleki Gyula polgármester véleményét, többek között azt az Ön által hiányolt gondolatot is, amely szerint — idézek leveléből: „a péceli lakók nem szavazták volna meg ezt a költségvetést”. Ha visszakeresi a fent említett cikkeket, azokban arra is rátalál, mire szerette volna fordítani a polgármester — az ön által említett képviselők ellenében — az idei költségvetés egy részét. Hasonlóképpen több alkalommal tudósítottunk — egy Ön által nem is említett kolléga gyakori péceli látogatásai alkalmával is — a tavalyi árvíz utáni helyreállításokról, a település fejlődéséről, gazdagodásáról. Az e témában legutóbb megjelent híradás időpontja: április 30.! Eddig a levelének érdemi részére adható válasz. Ami a személyes megszólít- tatásomat illeti, azzal kapcsolatban csak annyit kívánok válaszolni: örülök, hogy együtt drukkolhatunk a kormánynak, s az általa megkezdett rendszer- váltásnak. Lapunk eddig sem volt, s ezentúl sem kíván a péceli MDF sajtója lenni, hanem — ahogy Ön is szeretné — elfogulatlanul, az igaz ügyet kívánjuk szolgálni. Mailár Éva meg! — nyögött a szegény ifjú, aki már teljesen át volt ázva a jeges víztől. Reggeli hat óra volt, s éjfél óta kínlódott már a révész a jégtorlaszok közt. Hetet harangoztak a rácvárosi görög templomban, mikor végre partot értek. Széchenyi még aznap elmondta több hangadó mágnásnak az éjjeli rettenetes utazást, és közölte velük az állandó híd tervét. Eleinte nevették, később mindinkább hódított az eszme — de bizony sok víz lefolyt a Dunán, míg Széchenyi terve valóvá lett, és a pompás híd elkészült... Petó'fi-emléktábla Aszódon Petőfi kisiskolásként három esztendőt töltött Aszódon , az 1766-ban megalakult Scola Latina tanulója volt 1835—1838 között. Az evangélikus gimnáziumban töltött évek nagy hatással voltak a költőre, kissé ironikusan írta az 1845-ös Úti jegyzetekben: „Aszód! Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallanod, s azonnal kitalálnád, hogy én itt három esztendeig tanultam... akarom mondani: jártam iskolába. S mily eseménydús három esztendő! 1. Itt kezdtem verseket csinálni — 2. Itt voltam először szerelmes — 3. Itt akartam először színésszé lenni” Petőfi tagja volt a diákok titkos társaságának, a költő életrajzának kutatói évszázada vitatkoznak azon, hogy a társaság valóban „hazafias célokra szolgáltáé, vagy csupán az egyik tanár elleni kama- szos ábrándozásról lehet beszélni. Az első szerelem, Emília kisasszony iránt, lobbantotta fel az ifjúban a költői szikrát. E szerelem verseit sajnos nem ismerjük; Emília kisasszony ugyan eltette Petőfi köszöntőjét, de később a vers elkallódott. Az aszódi évekből mégis ismert költemény: a gimnáziumtól 1838 júniusában megváló költő első igazi, hozzá már méltó verse a Búcsúzás. Petőfi Aszódon töltött éveinek emlékére 1875. május 26-án emléktáblát állítottak: „Itt lobbant fel a láng, itt nyerte olympi tüzet a / Legszeretőhb költő, a haza Tyrtaeu- sa. / Szelleme bölcsőjét itt hű anya őrzi, szegény bár: / Kincse e lángemlék, átragyog ifjaira. / Emelte a kegyelet 1875. május 26.” Pogány György
