Pest Megyei Hírlap, 1993. május (37. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-12 / 109. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. MÁJUS 12.. SZERDA 13 Szélsőbaloldali veszély $i$T Igenis van, amit bi- )wk'' zony|t május 3-a dél- utánja, amikor Thür- mer Gyulára várva, olyan jelenet szenvedő alanya voltam, ami igenis azt bizonyítja, hogy ha egyszer ezeknek az embereknek hatalom lenne ismét a kezükben — bizony mondom —, nem bánnának a magamfajtával úgy, mint ahogyan a jelenlegi államvezetés bánik — oly elnézően, érthetetlen módon — ezekkel az őskövületekkel. Dobó Katalin is megirigyelhette volna az egykori tanácselnök feleségét, amint kard helyett brosúrával a kezében hadonászott felém, bizonygatva az ő igazságát. Annak a kommunizmusnak igazságát — mi mindent alkottak, csak a még több rombolást és vért nem hajlandók elismerni —, amely oly sok millió ártatlan ember életébe és meghur- colásába került. Tanulságul röviden leírom, mi is történt szeretett városomban 1993-ban, a kommunizmus bukásának és az úgynevezett rendszer- változás harmadik esztendejében. Vácon, a zeneiskola Konstantin téri épületének előcsarnokában egy összetekert — saját készítésű — plakáttal a kezemben jelentem meg. Már gyülekeztek az érdeklődők a Thürmer- féle beszéd meghallgatására. Nyilván a kíváncsiság — avagy a rossz lelkiismeret — volt az oka annak, hogy lassan körülvettek a jelenlévő őskövületek és vészjósló hangon kérdezték, hogy mi van a kezemben. Én készségesen széjjelhajtogattam a magammal hozott plakátot, melyen ez állt: Kommunizmus=fasizmus! Erre elszabadult a pokol. Nekem támadtak, lökdös- tek, szorítottak kifelé az épületből. Közben aljasabbnál aljasabb vádakkal illettek. Többek között: ismerünk téged, te fasiszta, már diákkorodban azért csuktak le, mert nyilaskereszteket szórtál a városban. Én védekezésül arra hivatkoztam, hogy ha valóban emlékeznek a valóságra, az 1946-os „diákösszeesküvésre” — és nem amit a párt ideológusai kitaláltak és etették vele a tagságukat —, akkor tudják, hogy semmiféle nyilas- keresztszórás nem volt, hanem már akkor azonosítottuk a kommunizmust a fasizmussal. 47 év után ugyanezt tettem itt. Ebben a felforrósodott hangulatban — egy szál magamban, de igazam tudatában — hangomat én is kieresztve ordítoztunk egymásra, míg végül sikerült kiszorítani engem az épületből.. Elvonultam az épület előtti díszkútnál lévő pádhoz, ahol igyekeztem megnyugodni, már amennyire ez lehetséges volt, mert az őskövületek szitokáradata oda is elhallatszott, sőt egykét bátor vörös karszalagos — mint hajdanán a „szép időkben” — utánam jött és folytatódott — bár csendesebben — a „vitafórum”. Végül gépkocsiján megérkezett Thürmer Gyula, a Munkáspárt elnöke. Az egyszerű „néptribun” egy úszó meseautóval, mely igazán jó propagandája lehetett a bent hangoztatott súlyos és nehéz életről szóló dajkamesének. Megjegyezni kívánom, hogy a jelenlévő őskövületek is szebbnél szebb ruhákban, jól tápláltan díszelegtek vezérük előtt. Célomat, mely eredetileg az épületen belül felmutatandó plakát volt, így Thürmer úrnak a gépkocsiból való kiszálláskor — mert a véletlen is úgy hozta, hogy az ülőhelyemnél állt fel a járdára gépkocsijával — tudtam felmutatni, melynek elolvasása után kissé alábbhagyott hagyományos mosolygása. Nem sok ideig olvashatta a plakáton a „Kom- munizmus=fasizmus” idézetet, mert körülvettek a vörös karszalagosok, kitépték a kezemből és szétszaggatták azt. Azért kíváncsi volnék — mindezeket látva —, mit is gondolhatott az örökké mosolygós népvezér? Hát igen. így ért véget a „zeneiskolai csata”. A kommunizmus és a demokrácia összecsapása. E csatában — meg kell mondani őszintén — a demokrácia bukott el. így kell eltiporni kom- munistáéknál a szabad véleménynyilvánítást! Forgó László Vác Ellenzéki mohóság Nem tehetek róla, de utóbbi időben beteges azonosítási kényszerem van. Ellenzékünk egyre inkább emlékeztet az ismert Puskin-mesé- ből az öreg halász feleségére, aki mind lehetetlenebb kérésekkel áll elő, de mohóságát nem sikerül kielégíteni. Legutóbb a napokban jutott eszembe újra e párhuzam, mikor a három ellenzéki párt részéről heves támadások érték az önkényuralmi jelképek betiltásával kapcsolatos törvényt. Nem volt oly’ rég október 23., hogy ne emlékeznénk az azóta lefutott slágerre. Olyan nap nem múlt el, hogy ne játszották volna be. ne beszéltek volna a horogkeresztes jelvényt viselő bőrfejű fiatalokról, kifogásolva a szankció elmaradását. Ekkor a Magyar Demokrata Fórum tett egy javaslatot: hozzanak törvényt, melyben betiltják századunk két „pestisének”, a fasizmusnak és a bolseviz- musnak a jelképeit. A törvény azóta megszületett, s már azt hihettük, hogy — legalábbis ezen a téren — nyugalom és béke lesz. Itt lépett be azonban ellenzékünk ösztöne, mely oly hasonlatossá teszi a mesebeli öregasszonyhoz. Ismét kifogásai voltak. „Miért kellett a régi munkásmozgalmi jelképet betiltani, mikor Nyugaton ezek elfogadottak?” „Hogyan jutunk be így Európába?” E kérdések feltevői egy apróságot elfelejtenek: Franciaországban, Angliában és a többi — kísérleti patkányként fel nem használt — országban a bolsevizmus megmaradt elméleti szinten, míg a berlini faltól keletre gyakorlattá lett, s útvonalát halottak, megnyomorítottak tömege jelezte. A magát a szürkeállomány letéteményesének oly előszeretettel nyilvánító, európai gondolkodású liberális ellenzék igazán megérthetné e nem túl bonyolult összefüggéseket. Aki Szolzsenyicin könyve után még mindig nem érti, hogy a fasizmus és a bolsevizmus között csak színbeli különbség van, az sürgősen adja vissza a diplomáját! Van azonban egy másik eset is: a liberalizmus trójai falovát használó ellenzék rútul becsapta a magyar népet, és most készül a baloldali blokk megalakítására. Ébresztő, itt a huszonnegyedik óra! Maradjak az említett mese megoldásánál: aki kapzsi, telhetetlen, attól még azt is vegyék el, ami jogosan megilletné! Földes György Nagykőrös HISTÓRIA Kéky Lajos Az Eperjesi Kör (Részletek) Alig van vidéki városa hazánknak, melyhez annyi kedves emlék fűződnék irodalmunk felújulásának évtizedeiből, mint Eperjes, A városnak a Tarca völgyéből ránk mosolygó képében természet és művészet bája olvad összhangba. Petőfi ezt írja róla: «Tudja Isten, olyan kedves város nekem ez az Eperjes; csinos, szép, zajos, vidám, barátságos tekintetű. Olyan, mint egy életteljes, fiatal menyecske. Hát még tájéka! Magyarországban nem sok szebb lehet.» Természetnek és művészetnek ez az összhangja adja meg becset annak a költészetnek is, amely itt ébredezett és fejlődött. Eperjes művelt polgárságának eleven társadalmi élete formálja, csiszoltabbá teszi az ott tanuló magyar ifjúság életét, viszont ennek hazafias lelkesedése áthatja a város egész társadalmát. Eperjes társadalmi életéből két fiatal leánynak a nevét is megőrizte irodalmunk története. Az egyik Steinmetz Ninon, Kazinczy Ferenc múzsája, a másik Medveczky Auróra, Sá- rosy Gyuláé. Amit a két költő feljegyzett róluk, abból kitet- szően a költészetünket ihlető ismert és ismeretlen múzsák között a legnemesebb és leg- gyöngédebb lelkek sorába tartoztak. De a legtöbb szál irodalmunk történetéhez régi evangélikus kollégiuma révén fűzi Eperjest. A reformkor ébredő nemzeti lelkesedése ennek falai közé is hamar elhatolt, s erős visszhangot keltett az ott tanuló magyar diákok szívében. Mint a többi evangélikus iskolában, az eperjesi kollégiumban is nemzetiségi súrlódások támadtak a vegyes anyanyelvű diákság közt. Eperjes egyébként is egyik erős fészke volt a pánszláv mozgalomnak, s alkalmas területe a németesítésnek. Kollégiumában külön német és tót nyelvművelő társaság alakult, s tanárai közt is voltak, akik egyáltalán nem titkolták magyarellenes érzelmüket. Mindez föllazította és cselekvésre ösztönözte a lelkesebb magyarérzésű diákokat, s 1827 őszén Nemessányi Károly miskolci születésű joghallgató, Pulszky Ferenc nevelője, ki már az előbbi iskolai évben is tanította a kollégiumban a magyar nyelvet és irodalmat hazafias buzgóságból, rábírja a kollégium jelesebb magyar diákjait, hogy szervezkedjenek olvasó társasággá, s közadakozásból alapítsanak magyar könyvtárt. Tervük előmozdítására készséggel ajánlották fel anyagi támogatásukat a legelőkelőbb sárosmegyei családok: a Berzeviczyek, Bánók, Fehér- váryak, Péchyek, Szinyeiek. Ébből a Magyar Nyelvmívi Intézetből alakítják meg 1828 tavaszán Fáy András, Henszl- mann Imre, Pulszky Ferenc, Szentiványi Miklós és Vand- rák András a kollégiumi Magyar Társaságot, mely Greguss Mihály tanár irányítása mellett lelkesen fog munkához, s a kezdet nehézségeinek pár évig tartó leküzdése után jelentős tevékenységet fejt ki, és főfészkévé lesz a város magyarosodásának. Igazi lendületre csak az 1833/34. tanévben történt új szervezkedése után kap munkássága. Ezt az évet itt tölti ta- nítányával, Nikolits Péterrel, a későbbi jeles egyházi költő. Székács József. Készségesen vállalja a magyar nyelv és irodalom tanítását a kollégiumban s a Magyar Társaság újjászervezését. Ezt megelőzően három évig volt munkás tagja a virágzó és nagyhírű soproni Magyar Társaságnak, s ott szerzett tapasztalatait gyümölcsözően értékesíti Eperjesen. Új alapszabályokat készíttet, s 1833. nov. 6-án céltudatosabb munkásság indul meg a Társaság életében. Székács a következő évben eltávozván Eperjesről, a magyar nyelv és irodalom tanítását az ott jogászkodó Sárosy Gyulára s egy fiatal eperjesi ügyvédre, Kovács Sámuelre bízzák, s ők lankadatlan buzgósággal irányítják tovább a Társaság tevékenységét. Míg előbb csak a magyar irodalom megismerése és pártolása volt a céljuk, most már inkább az irodalom művelésére irányul becsvágyuk, s önképző tevékenységük egyaránt kiterjed alkotó, bíráló és előadó tehetségük fejlesztésére. Magyar könyveket olvasnak, és ezekről beszámolnak egymásnak, hazafias és irodalmi célokra gyűjtéseket indítanak, dolgozatokat készítenek és bírálnak, s arra érdemeseknek talált dolgozatokat szerzőik buzdítása céljából Kis köpűnek nevezett érdemkönyvükbe íratják, műkedvelő előadásokat tartanak, s nem egyszer az előadott darabot is ők írják, sőt 1836-ban zsebkönyvet is jelentetnek meg Kovács Sámuel szerkesztésében és kiadásában Jácint címmel. (...) A Társaság így a maga szűk körében igen mozgalmas és lelkes munkásságot fejtett ki. Működésének függetlensége és szabadsága eléggé biztosítva volt azáltal, hogy, bár a tanári karnak megvolt a főfelügyeleti joga, elnöknek nem választottak tanárt s így elkerülték, hogy munkásságuk irányítására befolyást nyerjenek a tanárok, akik között még akkor is voltak magyarellenes érzelmű- ek. Bizonyos eredeti színt is jelentett a város életében egypár hagyományos szokásuk. A tisztviselők jelölésekor zeneszó mellett s zászló alatt vonultak annak a lakására, akit tisztségre jelöltek. Két küldött bement a jelölthöz, tudtára adta a kitüntetést s meghívta a kollégiumba. Amint ajelölt az utcára lépett, megéljenezték, majd háromszor fölemelték s aztán zászlósán, zeneszóval a kollégiumba kísérték. Év végén rendszerint «örömünnepet» tartott a Társaság. Erre egész Sáros vármegyének előkelőbb családjait meghívták nyomtatott cédulákkal. Az ünnepély a kollégium dísztermében zenével kezdődött, majd az elnök rövid megnyitóbeszéde után 10-12 tag bemutatta erre érdemesített munkáját, verset és prózát vegyesen. (...) A Társaság csakhamar országszerte figyelmet keltett s szíves üdvözlésben részesült a kor jelesebb magyar írói, Vörösmarty, Bajza, Czuczor, Toldy Ferenc, Döbrentei Gábor s mások részéről is. A harmincas években jelesebb tagjai Sárosy Gyula mellett a Va- chptt-testvér, Imre és Sándor, s Szakái Lajos. A Lovassy László-féle mozgalom a hatalomban gyanakvást keltett minden ifjúsági mozgalommal szemben, úgyhogy az eperjesi Magyar Társaság is szünetelni volt kénytelen 1837 elejétől két esztendeig. 1839-ben újból megindult munkássága s működésének fénykora az 1839-től 1848-ig terjedő időre esik. Sárosy és a két Vachott még ekkor is Eperjesen tartózkodott, mint Kapy István megyei főjegyző írnokai, s részt vettek a Társaság munkájában. A Társaság jeles új munkaerőkkel gyarapodik, köztük a legkiválóbbak Lisznyai Kálmán, Keré- nyi Frigyes, a két Greguss- testvér, Ágost és Gyula, Hun- falvy János, Irányi Dániel s az Ábrányi-család első író-tagja, Eördögh István, aki drámákat és lírai költeményeket írt, de fiatalon elhalt. Mint pártfogó a tanári kar részéről a felügyeletet többnyire a derék Vandrák András gyakorolta... A megyei lovasezred szemléje Az utolsó nemesi felkelés az 1809-es volt, melyet a franciák Napóleon ellen hirdettek meg. A vármegye közgyűlése 1809 elején kezdte el a szervezést. József nádor jól tudta, hogy Pest megyének milyen nagy befolyása van az országos ügyekre, állásfoglalása meghatározhatja a többi önkormányzat véleményét is, ezért a nemesi felkelést meghirdető uralkodói kézirat felolvasásakor személyesen jelent meg az ülésen, és nagy beszédben kérte a vármegye áldozatvállalását. A felállítandó hadat két csapatba, egy lovasezredbe és egy gyalogzászlóaljba sorolták. A csapat szemléjére 1809. május 10—13. között került sor Soroksáron. A lovasezred a szemlét követően azonnal Győr felé indult, ahol „Mecséry altábornagy megszemlélvén, csinossága, gyakorlottsága és harcratermettsége”miatt megdicsérte — írta R. Kiss István az utolsó nemesi felkelésről írt könyvében. Az ezred parancsnoka Gosztonyi János ezredes volt. Az insurrectio (nemesi felkelés) hőseiről Kisfaludy Sándor, a költő készített összeállítást, és úgy jellemezte, mint aki „úgy viselte magát, mint a hadi művészet veteránja, mint igen becsületes, haza szerető' ember, mint mély belátású és vitéz törzstiszt”. Különösen kitüntette magát a győri (vesztett) csatában, ahol kis híján francia fogságba esett. Az ütközet után pár héttel vitézsége elismeréséül a király vezérőrnaggyá nevezte ki. A lovasezred egyébként derekasan harcolt, számos rohamot indított a franciák ellen, a visszavonulásnál pedig a hátvéd hálátlan feladatát is példásan látta el. Az ezred a júliusi békekötés után feloszlott. Pest megye pedig „ünnepségekkel várta haza hős fiait, kik, mint Magyarország első megyéjének szülötteihez illik, kivívták még az ellenség (...) elismerését is”. Pogány György
