Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30 / 100. szám
[• PEST MEGYEI HÍRLAP IRODALOM 1993. ÁPRILIS 30.. PÉNTEK 15 A tisztes munka ünnepén Reményik Sándor Az egyetlen tett Olosz Lajosnak Ó forradalmak, ellenforradalmak, Diktatúrák és rohamcsapatok, S ti lobogók, vörösek, vagy fehérek: Én rátok olyan idegenül nézek, És tőletek olyan távol vagyok, Mint erdő csendje város-dübörgéstől, Iszonyodom a meddő embertől A semmitmondó, hangos, hazug szótól, És mindenfajta népbolondítótól. Jobbról, balról a riadókat fújják, A véres jelzőlámpát lengetik. És semmi sem nő — csak a nyomorúság. Állok nagy erdő-csendem közepén, Búcsúztatom a hulló levelet, S tudom, hogy ezzel ítéletet mondok, ítéletet e vak világ felett: Mikor a lét pillérei inogtak És mint a viasz, minden elhajolt, Egyetlen ércnél szilárdabb valóság, Egyetlen tett: a költő álma volt. (1923) Palágyi Lajos Hintaszéken Egykor utcákon áztam-fáztam, Szegény külvárosi gyerek, És most kényelmes úri házban Lágy hintaszéken heverek. S amíg itt ringok és merengek, A múlt idő eszembe jut: Ablakon által kitekintek És keresem a kis fiút. Talán csoda történik velem, És nem is ülök idebenn: Kint gugolok az utcaszélen, Kóborlók úton-útfélen. Talán most küzdőm által újra Elpusztult gyermekkoromat. Az emberektől elvadulva. Kint hálva szabad ég alatt. S talán most nem akad szerencse, Úgy, ahogy akadt hajdanán; Nincs, mi a küszködőt megmentse, És most halál vár énreám. S talán az a sok kóbor gyermek Éltemnek ismétlése mind, S talán míg itt bent elmerengek, Százszor halok meg odakint. S talán ki itt ül, csak egy árnyék, Csupán egy dőre képzelem — És hátha soha nem találnék Önönmagamra idebenn? Szentessy Gyula Himnusz a munkához Hozsánna néked, boldogság szülője! Te vagy az Úr, az Alkotó maga! Te vagy a föld egyetlen jóltevője, A szenvedő szív drága balzsama! Te vagy a nap, — áldásthozó sugárod Bearanyozza életem nyarát; Bár ifjúságom eltelt álmadozva, A férfi-kort megmented legalább! „Rajongó lélek nem való munkára!” Hiába mondják úton-útfelen, Ha én a küzdés zengő zsivajában A szépet —, a magasztost fellelem. Míg elvonulnak mások berkeikbe S merengnek rég-letűnt időn, koron, Én ittasulva nézek a jövőbe: Csodállak téged, büszke századom! Kibontva szárnyad és repülsz merészen, Csak aki szédül, az panaszkodik, Hogy szárnyalásod az örök dicsőtől, Az örök széptől egyre távozik. Tudom, hogy szárnyad minden lebbenése Felé tör, ki a Bölcsesség maga! Te legdicsőbb, te legmerészebb röptű, Te haladás, te munka százada! Eszméket látok teljesülni benned, Miről álmodni sem volt még szabad, Újjá teremted az avult világot, Mert küzdelem és munka jelszavad! S ha rövid élted lázas éjje-napja Örök dicső munkában eltelék, Áldani fog egy munkában-megedzett És boldoggá tett késő nemzedék. Csizmadia Sándor Sztrájk (Részletek) Fagyasztó némaság feküdt a gyárra, Tüzes, forrongó, lázadó kazánja Meredten áll, nincs benne egy lehellet — A széles szíjak mind porban hevernek... Nem mozdul egyetlen kerék. A füst nem száll, a tűz nem ég, A szálló por mutatja csak: Nemrégen lüktetett itt még az élet. Ki tudja hogy? Ki tudja miért? Pár perc alatt, lám, minden semmivé lett... A gyár kihűlt, akár csak a halott, A hangja elhalt, gőze megfagyott; Mintha valaki el sem esne, Csakúgy álltában megmeredne. Tán képzelet csupán, s hiába: Mindig ilyen a gyár halála. Ezernyi kéz áll tétován, pihen, Mint üldözött madár a fészkiben; A sok darab-ember most egy tömeg, A durva parancs nem mozdítja meg. De él, forrong benne a szellem, Kész harcba szállni minden ellen, Mi az önérzetnek nyakára hág: Csak volt, de nincsen többé szolgaság... Félelmes börtön volt eddig a gyár, Mozgó tetem, kit a keblére zár; Mérget szórt széjjel vastag levegője, A halál terjengett széjjel belőle... S a sok szennyből, mint egy aranypatak, Mindig vidám, csacsogó, olvatag, Leszűrődött az édes, tiszta élet, Mely, mint a nap, sugárzik, éget, Ezrek könnyét kinccsé formálta át, Elárasztotta egynek dús lakát; Inczédi László Május 1 ^Részletek) Rügyeket bontó, virágot ontó Szép kikelet, Sugár és szellő, mező és erdő Vigad, nevet. Amerre nézek, élet, tenyészet, Megújhodás, A földön, az égen, nagyon s kicsikéken Kedv s ragyogás. Hogyan ne kelne az ember-elme Reményre hát? Hisz ki nem várja bús sorsa árja Fordulatát? Nem lesz, ki tétlen, nyugton henyéljen, Gazdag kevély, A tisztes munka nem nyög járomba’ S jólétben él. Új élet támad, vén babonának Napja leszáll, Új kor, új rend jő, ahol egyenlő Koldus, király. ...Májusi álom, zsendülő ágon Rengő virág, Kinyílsz — mi haszna? Kurta tavaszra Néha a pillanatok is történelmet vésnek az emberemlékezetbe. Olykor a percekbe mért találkozások életreszólók maradnak. Idők fordultán döbben meg a gondolatokkal vívódó, hogy oly kevés a véletlen —- talán nincs is az életben —, mert minden értelmet nyer, ami végbement, csak utóbb tisztázódik miért történt? 1943 nyarán szentendrei sporttáborból kerültem a fővárosba — csak pár napra — Nagyszalontára való hazatérésünk előtt. A nyomasztó kort — én úgy tartom — az eszmélkedő gyerek érzi és éli át igazán. A front még messze volt, mi mégis többet tudtunk a háborúról, mint a felnőttek. Az osztályban magunk között váltottuk a híreket harctérre került ismerősökről. Újságok, rádió (kevés is volt vidéken még akkor) minket nem befolyásoltak, de hogy egyik-másikunk édesapja eltűnt, megsebesült, sőt hősi halált is halt, az mind többet mondott, mert a gyásszal-félelemmel félrehúzódik aki igazán bajban van, s minket ez a rög-valóság világosított meg, tisztábbra, mint a megzavart felnőtteket, akik hamarabb elhitték a mindennapra torzított igazságot. A fekete hírek pedig akkor már minden nap szálltak-jártak-szomorítottak, olyan volt Magyarország mint a ködös őszi föld, amelyre csak a varjak járnak örök üzenettel: de kár, hogy elment a nyár. Pedig mi felszabadultunk. Észak-Erdély visszatért, Révre, Csúcsára szabadon mehettünk, közülük egyik a hegyet-kirándulást, másik Arany János után nekünk Ady Endrét jelentette, aki friss igékkel üdvözölte a mindig újakat: Föl, föl fiúk, csak semmi félelem! Csúcsát azért is látni kellett, mert ott volt a régi magyar határ Erdély és Partium, azaz Magyarország között. Élő irodalomóráinkon Petőfi—Arany barátsága találkozott Ady—Móricz Zsigmondéval, mert a mi iskolánk falai között élőben fordult meg a líra Erdélyi József, Sinka István látogatásai nyomán, de Zilahy Lajos sem kerülte el a szülőföldet, s a debreceni egyetem professzorai Karácsony Sándor, Szabó Árpád, Lükő Gábor is ellátogattak, hiszen Arany iskolája egykor az ősi kollégium filiáléja volt. Kicsit beszédesebbre sikeredett bevezető után kerüljünk még vissza a pesti Városligetbe. Könyvnap volt akkor, 1943-ban, s kíváncsiskodó kisdiákként három nagy embert csodálhattam közelről a könyvsátrakban: Móricz Zsigmondot, Szabó Dezsőt, Karácsony Sándort. Dedikáltak. A kifejezéssel is akkor találkoztam először. Előttem mégis azok ültek elevenen, egyikük, aki a Hét krajczárt, meg a Rojtos Bandit írta, másikuktól Áz elfelejtett arc című elbeszélést ismertem, s épp azon a nyáron a Siccki banda diákregényt soroltam az elolvasott könyvek közé Sándor bácsitól, akit sokan csak így szólítottak tanáraink közül is. Külön büszke voltam, mert osztályfőnökünk Heltai Miklós az ő tanítványa volt Budapesten diákkorában, a Tavaszmező utcai gimnáziumban. Könyvnap, könyvsátorok, író óriások. Móricz Zsigmond ősz hajára, Szabó Dezső hangjára — látogatóival beszélgetett —, Karácsony Sándor derűjére emlékezem ma is, ahogyan végigcsodálkoztam a könyvsátrak között. S hogy mi marad az emlékképekből is, arról már a magyar szakdolgozatom szól. melyet tanár-jelöltként írtam: Móricz Zsigmond írói fejlődése a Sáraranytól a Betyár című regénye megírásáig. Ebben az életívben a Boldog embert is megidéztem, mert a magyar paraszt regényalakok így rendeződtek nálam egybe: Ki vagyok én — Túri Dani, Kivándorló hajó bujdosója: Avar Jani, boldogtalan boldog ember — Jó György, akinek Virrasztók életéhez egy parányi epizódot még megkaptam az élettől, találkoztam életben, vele. Már rádiós újságíróként róttam a vidéket s egy alkalommal elvetődtem a Batár-parti kis faluba, Magosligetre. Ott élt Papp Mihály, a regénybeli Joó György, s nekem megszólalt a mikrofonba. „Az más világ volt. Zsiga bátyám beszélgetett velem és vállalta az elveszített napszámokat. Ezt a könyvet ketten írjuk, mondta. Azt csak Zsiga bátyám — feleseltem. Mert mit tudok én? Az életedet te tudod. Mintha még most is hallanám ahogy kopog a géppel, megáll, kérdez, és beszélek, ő megint ír és egyszercsak én vagyok a Boldog ember. Minden jó is lett volna, ha ezek be nem jönnek. De ezt meg nehogy befogja ez a masina. Ez a kolhozvilág. Áthallik a túloldalról, akárhogy őrzik a határt, a szegénység panasza. Csak arról jobb nem tudni. Hogy mikor voltam igazán boldog ember? Azt elmondhatom: mikor fiatal voltam. A gyerek az boldog. Az voltam, gyermeknek. Most? Ne beszélgessünk, csak annyit: öregség, betegség, szegénység ez mind együtt jár. Zsiga bátyám a szót pénzen vette tőlem. Jobb világ volt. Ezt el ne mondja, mert abból nagy baj támadna. Az embert egy szaváért előfogják.” Akármilyen szentségtörés volt, folytathattam a nagy író remekművét, megszólaltathattam Mihály bácsit. Örök-emlékezetes marad. Kereshettem volna a sárba veszett aranyat is, vagy az acsargó habokon tovatűnt Avar Janit is, ők is megvoltak, már nem ennyire hús-vér valóságban, de a népről vallott regény-balladákban, melyeket nem törölhetett a narodnyikizmust valósággal törvénnyel -tűzzel irtok silány hada. Hogy belemélyesztették hitványságukat, becstelen tollúkat az igazságba, elég felütni az első Boldog ember kiadásokat, meg az 1945 utániakat. Ne csak olvassuk, de halljuk is egyszerre Móricz Zsigmond gyönyörű mondatait: „A te életed mintaszerű emberi élet. A szegény magyar földmíves ember együgyű élete. Nem futottál hiába való földi javak után: mennyei kincset szereztél ezen az igazán siralmas földi téreken. Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában ég el, mint a kicsiny gyertyaszál. Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett kis trianoni csonka hazában.” Ezeket az utolsó mondatokat kitörölték az örök könyvből a Révai, Szirmai, Aczéli zsoldosok. Móricz Zsigmond művét megcsonkították. Lektorálták — mondották ők, akik irtóztak minden eredetitől, gyökérből sarjadttól, mindentől, ami magyar. A kivándorló magyarok még elmondhatták: „Ne felejtsétek ezt a mai napot. Emlékezzetek rá, mikor a bécsi kocsmában itt voltunk huszonnyolcán és huszonnyolcunknak sem volt egy becsületes ételre valónk... így eresztett el bennünket az édes haza... Emlékezzetek rá, hogy milyen-esztendőbe vagyunk. Ez az esztendő a magyarok bejövetelének ezredik esztendeje, de ezer esztendő kevés volt arra, hogy nekünk csak egy hétre való élelmet adjon. Emlékezzetek még, hogy semmi mást nem hoztatok hazulról, csak az egészséges testet, meg az egészséges lelketeket... Evvel ereszt el a szép szülőföld, a jó hazaföld bennünket a nagy idegenbe...” Avar Jani ment, a Boldog ember maradt, a Túri Danit vasra verve vitték. Magyar sors, paraszt sor. Volt-e valaha látóbb írója vidék-Magyarországnak Móricz Zsigmondnál? Mindent tudott paraszt-Magyarországról. Ha fáklyáért kell nyúlni, hogy beleássunk a tegnapokba, elővesszük a virrasztáshoz hagyott Fáklyát, ha a hatalmas korba, 1848-ba kívánunk bepillantani, hogyan élte meg a nép a jobbágyvilág leáldozását, felütjük a Rózsa Sándort, amelyiknek a harmadik kötete nem készült el. Olyan igen szomorú lett volna!? És ez a valóság! Mert Móricz Zsigmond után támadtak tanítványok, hogy bizonyítsák (Veres Péter, Szabó Pál, Kovács Imre, Szabó Zoltán és tovább), ezen a földdarabon szegény magyar parasztnak volt legkeservesebb lenni, minden élő között. Nyílt, tiszta szemet, a falu fekete homályába Móricz Zsigmond nyitott. Vajon látunk-e írásai nyomán oly tisztán, ahogyan ő igazgat bennünket ma is? Fábián Gyula
