Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30 / 100. szám
_É PEST MEGYEI HÍRLAP KICSIKNEK — NAGYOKNAK 1993. ÁPRILSI 30.. PÉNTEK J3 Édesanyám, egyetlen, drága... Szabó Lőrinc Megint anyámnál Szegény anyám, fürkészve nézem arcod: van még közünk egymáshoz? Idegenebb nem lehetek már senkinek, idegenebbet nem találok nálad, anyám. Elhagytalak, s most is egy éjszakára vert csak vissza hozzád a szenvedés, istentelenség minden szavam, és mindent, amitől óvtál, szeretek, s élek nehéz, bolond szerelmeket. ^nyárn, sok nőt szerettem s megutáltam magamat érte. Minden fáj. Úgy élek, szétzüllve s hazafájva, mint a vert emigráns, aki titkon visszavágyik, de daccal viszi sorsát mindhalálig. Anyám, utált háború vagyok én, s csak a lemondás adhat már nyugalmat. Te vagy a nyugalom, édesanyám —, túlegyszerű és majdnem idegen, * néha mégis csak te kellesz nekem. Mert asszony vagy, akiben nem csalódunk, mert benned bíztam eleitől fogva, s ha olyat tennék, amiért fiam is hóhérkézre juttatná fejemet, föloldana egyszerű szived. Anyám, te vagy a végső menedék: együgyűséged, sok-sok babonád, öreg, rossz tested, naiv örömöd s ez az örök, állati szeretet leszedi zörgő fegyvereimet, míg imádkozol értem... Te tudod, minek az ima... Óh, takarj be, altass, altass el! Reggelig tiéd vagyok megint, mint régi gyermekéveimben, s tudom, te mindig az enyém maradsz, Miért vagyon az anyákban nagyobb indulat gyermekeikhez, mint az atyákban? MÉNÁNDER azt az okát adja: mert minden anya bizonyos abban, hogy gyermeke magáé, de az atya ezt csak gondolja. Valóságos oka az, mert amit drágábban vásáriasz, arra nagyobb gondod vagyon; az anyák igen sok bajjal, fájdalommal jutnak a magok gyermekeikhez, míg kilenc hóhnapok alatt méhekben hordozzák, fájdalommal szülik, sok nyughatatlansággal nevelik; annyi keserűből kívánnának valami édeset kóstolni. Bőd Péter Ady Endre Kató a misén Pompás, fehér Karácsony-éjen Kidobta a szikrázó hóba, Kidobta a havas semmibe Magzatját a papék Katója. Aztán Kató, a kis cseléd-lyány, Szédülve, tántorogva, félve, Ahogy illik, elment maga is Éjféli, szent, vidám misére. Kató gazdája, az izmos pap S falusi nyája énekelnek: „Dicsértessék az egek ura, Hogy megszületett az a gyermek, Az a gyermek, ott Betlehemben.” Kató fölsír a papi szóra S az a gyermek, a betlehemi. Könnyezve tekint le Katóra. Jékely Zoltán Barna, mély szemek Néztek szemembe, barna, mély szemek, de mindegyikből Anyám szeme nézett — Anyám, bársony tekinteted már a bölcsőmben megigézett! Ez súgarazta rám a mosolyát, melynél derűsebben csupán a menny ég, s betegágyamnál, oly sok éjen át, ez a szempár ontotta rám a könnyét. Később haragvó lobbanásait vonta magára egy-egy csínytevésem, s jobban bűnhődtem attól, mint akit levetkőztettek s vesszőztek keményen. Ez a szempár ma por... Hol itt, hol ott azonban feltűnik új-tűzű mása: dédelgetést ígér, ha mosolyog, s kétségbeejt könnyének hullatása. Ne síijatok! És ne villogjatok! — kiáltanám ilyenkor megriadtan. Előttetek zavart kölyök maradtam, rossz útra tért öreg kamasz vagyok. József Attila Édesanyám, egyetlen, drága.,. Édesanyám, egyetlen, drága, te szüzesség kinyílt virága, önnön fájdalmad boldogsága. Istent alkotok (szívem szenved), hogy élhess, hogy teremtsen mennyet, hogy jó legyek s utánad menjek! mert kegyelmesebb s jobb vagy, mint az Isten. Dsida Jenő Az újszülött Újszülött békém oly piciny. Bölcsője aranyozott dióhéj. Fenyőgalyak sóhaja legyezi arcát. Porszemnyi szíve alig dobog. Te vagy mosolygó anyja, szerelmem. A béke anyja vagy: ó képekről révedező szelíd leány, viola-fénnyel fejed körül. Olykor sír a gyermek. Olykor fázik, éhes a gyermek. Meg ne haljon a gyermek!... Tápláld őt kicsi, lányos melleden! Pilinszky János A tenger A tenger, mondtad haldokolva, s azóta ez az egy szavad jelenti számomra a tengert, s azt is talán, hogy te ki vagy. S azt is talán, ki vagyok én? Hullámvölgyek, hullámhegyek. Agóniád, akár a tenger, megszabadít és eltemet, Anya, anya. Hétköznapok. Halálod hallom s hívlak én. Irtóztató hétköznapok. Szegény, szegény, szegény, szegény. Nagy László Anyám ül, mint egy óriás Anyám ül, mint egy óriás, gúzsba kötözve tart ölén, ott rúgkapálok, pántlikás, ütköző-szarvú kis bölény. Bontsd a bogot, mert meghalok, szeretek élni szabadon, a lányok vörös angyalok, öklelném őket friss havon! Csoóri Sándor Anyám fekete rózsa Anyámnak fáj a feje — nem iszik feketét. Anyámnak fáj a feje — nem szed be porokat: szótlanabb sápadtsággal feji meg a tehenét szótlanabb sápadtsággal söpröget, mosogat. Anyámra durván szólnak jöttment idegenek? Anyám az ijedtségtől dadog és bereked. Sötét kendőjét vonván, magányát húzná össze: ne bántsa többé senki, félelmét ne tetőzze. Anyám utakon lépdel, s nem jut el sehova. Szegénység csillagától sebes a homloka: vállára még az orgonavirág is úgy szakad, mintha csak teher lenne, jószagú kárhozat. Nyár van égen és földön, zene szól, muzsika, anyám csönd-sivatagján el kell pusztulnia. Gépek, gyártmányok zengnek csodáktól szélütötten de egy se futna hozzá: „segítek, azért jöttem”. Anyámnak fáj a feje — anyámnak fáj a Semmi. Anyám fekete rózsa, nem tud kiszínesedni. Egy éjjel földre roskad, megtört lesz, majd kicsi — Bejön egy madár érte, s csőrében elviszi. Sinka István Anyám balladát táncol Egyszer volt szép az anyám tánca, mikor kendőjét gyepre hányta, a Korhány vizénél, Pusztapándon, s bokázó lába pásztortűznél, öles apám örömére szállt, mint illat a virágon. De gyönyörű lábán víg figurát eredő táncába ő se vitt, csak mutatta ringó mozdulattal halálba járó őseit. Mert ugyanaz sírt fel a flótán, hogy meghaltak azok ima nélkül, nagy szakállal, akasztófán. S hajnaltájon, lengő szélben, hogy fény nyílott két nyárszemében, elébe raktak tíz szál gyertyát, hat másikat meg karikába. — Közöttük anyám ott sugárzott, s kis csizmája lángot vert át. Az ősi ritmust pásztorok fütyölték... Kettő-kettő felállott szélrül, jelezve, hogy a csúfolt ős szép feje most halálba révül. S a holtak szemét, ahogy lezárták: ezt a sirató, örök búcsút a nyárfák alatt már öten járták. Akkor meg, mikor sírt nyitnak, közéjük lendült hatodiknak apám is, kinek lépteit úgy mérte az öt táncoló, mint ki utolsó fordulattal az egész műbe értelmet vitt... Mikor a gyertyák porig égtek, még anyám eljárta a végét: egy szál virág körül koszorút táncolt... A juhászok meg már csak nézték, hogy az égen hold ballag át s csudálja nagy, fehér szemmel anyám lábán a balladát.
