Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30 / 100. szám
SZŰKEBB HAZÁNK PEST MEGYEI HÍRLAP 1993. ÁPRILIS 30.. PENTEK A hiányzó törvények késleltetik az átalakulást A MÓL Rt első akar lenni a hazai piacon Beszélgetés Subái József elnök-vezérigazgatóval Erdó'si Ágnes felvétele Subái József a Magyar Olaj- és Gázipari Részvénytársaság elnök-vezérigazgatója határozott, céltudatos vezető benyomását kelti. A fiatalkori megpróbáltatásait amolyan edzőtáborozásnak tekinti: felkészítésnek a későbbi feladatok ellátására. Édesapja 1945 előtt mérnök-katonatiszt volt. Ezt azzal „köszönte meg” neki az új rendszer, hogy holttá nyilvánították. Nem létező emberként aztán nem is tudott elhelyezkedni. Ezért a család — hárman vannak testvérek — egyetlen anyagi forrása sokáig az édesanya özvegyi nyugdíja volt. Az elnök-vezérigazgatóval a magyar olajipar elmúlt évtizedeiről, az Adria-kőolajvezeték sorsáról, az ország olajtartalékairól, a magyarországi kitermelésről, az üzemanyag és a földgáz árainak alakulásáról, valamint a MÓL Rt. jövőjéről beszélgettünk. —Az olajiparunkkal kapcsolatban az elmúlt évtizedekben a közvéleményben a következő kép alakult ki: megszülettek az ötéves tervek, amelyek végrehajtása során önöknek kellett a szénhidrogénekből származó termékekkel a gazdaságot ellátni. Beszerzési forrásunk egyoldalú volt, minden, csepp olaj a Szovjetunióból érkezett. Függőségünket csak az Adria-kőolajvezeték enyhítette — rövid ideig. Fizetnünk a bukaresti árelv szerint kellett, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a világpiaci ár ötéves késéssel „gyűrűzött be" hazánkba. Mivel tudná a kívülálló sablonját színesíteni? — Talán azzal, hogy eloszlatom azt a közvéleményben kialakult tévhitet, amely szerint a Szovjetunió bennünket még az olaj eladásával is kizsákmányolt. Valójában — éppen a bukaresti árelv következtében — olcsó olajhoz jutottunk az ő révükön. — Ez valóban előny volt, hiszen gazdaságunkat nem érhette sokkhatás a kőolaj árának „robbanása" miatt. Viszont éppen ebből adódott a hátránya is: nem kellett alkalmazkodnunk a világpiachoz. Ezt éppen ezekben az években nyögjük... — Valóban, olyan ez, mint amikor az elkényeztetett gyermeket, akit nem nevelnek rá a rendszeres testedzésre, hirtelen komoly fizikai megterhelés ér. Az olcsó olaj és az olcsó gáz elrontotta a magyar árrendszert, s az egész energiaipart. Ezt még mindig nem tudtuk teljesen rendbehozni. — Az ország korábbi vezetése, amely egyébként hűséges volt a „nagy testvérhez”, az Adria-vezeték megépítésével mintha lazítani kívánt volna egyoldalú kőolaj-beszerzésünkön... — Ezt legfeljebb a kívülálló láthatta így. A vezetéket ugyanis akkor kezdték tervezni, amikor az oroszok azt mondták, hogy a továbbiakban nem fogják teljes mértékben ellátni Magyarországot olcsó kőolajjal, mert jobban járnak, ha azt a Nyugatnak adják el. Mivel abban az időben az volt az elképzelés, hogy az energiaiparunkat a szénhidrogénre alapozzuk, új beszerzési forrás után kezdett kutatni az ország vezetése. Össze kellett fognunk Csehszlovákiával — amely ország hasonló cipőben járt —, s megépítettük az „Adriát". Ha úgy vesszük, ez még némi fenyegetést is jelentett a Szovjetunió számára: ha tőlük nem kapunk több olajat, beszerezzük majd máshonnan... Egyhónapos a tartalék — Nagy csorba azonban nem esett az eszméken, hiszen az olajat elsősorban a baráti arab államoktól szereztük volna be. — Elsősorban Iraktól. Más kérdés viszont az, hogy a vezetéken nem sok olaj folyt át, nagyon hamar leálltunk a csőrendszer használatával. Nem is lett volna értelme különösebben erőltetni az arab olaj vásárlását, mert a Szovjetunióé olcsóbb volt, s végül mégiscsak megkaptunk tőlük minden mennyiséget, amit igényeltünk. — Milyen változások érték az olajipart a szovjet rendszer bukásával? Subái Józsefnek értelmiségi származása miatt „csak” a református Lónyay utcai gimnáziumba sikerült bejutnia. Itt sem maradhatott sokáig, ugyanis a középiskolát államosították, és általános iskolává szervezték át. Mindenkit a legközelebbi középiskolába irányítottak, Subáit a Mester utcaiba. Felsőfokú tanulmányait Miskolcon kezdte el. ahonnan hamarosan „átigazolt” a budapesti Műegyetemre. ’62-ben végzett, mint vegyipari gépészmérnök. Utolsóéves egyetemistaként az Országos Kőolaj- és Gázipari Trösztnél (OKGT) dolgozott. Akkoriban tárták föl a hajdúszoboszlói gázmezőket, amihez ki kellett építeni a provizóriumot, amely, egyebek között, a földgáz tisztítására szolgált. Ennek a megtervezésében már részt vett a fiatal mérnök. A fölfutó olajipar tevékenységének összehangolása érdekében 1963 elején megalapították az Olajtervet. Subái Józsefet ide hivatalból helyezték át. Ettől kezdve az olajiparban dolgozott. Végigjárta a tervezői, csoportvezetői, főosztályvezetői lépcsőket, vagyis a szokásos utat a vállalat vezetéséig. „Semmi csodálatos, kiugró dologról nem tudok beszámolni” — emlékezik a pályafutására. Érdekességként említi meg, hogy három évet töltött Irakban. 1979-ben ment ki a családjával, s mint az építkezés irányítója, ott maradt az irak—iráni háború idején is. A háború kitörésekor a kétszáz fős magyar társaságból mindenki hazatelepült... Ő szívesen maradt, meséli, mert önállóan dolgozhatott. Igazi előkapitalista vállalkozás volt, ahol az adott pénzkeretből önállóan végre kellett hajtani egy feladatot. Főosztályvezető volt, amikor a minisztérium megbízta az OKGT átszervezésével. A feladat elvégzése után kinevezték vezérigazgatónak, majd — amikor a részvénytársaság elnökét más tisztségbe helyezték át — elvállalta az elnöki teendők ellátását is. Párt tagja nem volt, ma sem az. — Még a bukás előtti időszakban felbontottuk az addigi rubel-elszámolású rendszert a Szovjetunióval. Az olajipar számára ez volt az első komoly változás. A nemzetközi árnak megfelelően fizettünk az olajért — dollárban, amit a Magyar Nemzeti Bank biztosított a számunkra. — Illetve volt egy köztes megoldás is: a transzferábilis rubel. — Ez csak egy rövid epizódnak'tekinthető. 1991 elejétől már az összes olajért dollárral fizetünk. Ebben az időben szöktek nálunk is magasra az alapanyagárak. A kormány emelte az adókat, s mi kénytelenek voltunk új, magasabb árat megállapítani a termékeinkért. Egyébként abban az időben túl nagy tartalékokkal sem rendelkeztünk... Erre az időre esett a taxis-blokád. — Úgy tudom, még mindig nem ál! az ország rendelkezésére megfelelő mennyiségű tartalék. — A tartalékok tárolása hatalmas összegbe kerül, hiszen a termék árát ki kell fizetnünk, de nem használhatjuk föl azonnal. A pénzünk tehát nem bankban fekszik, és nem kamatozik, hanem a természeti értékben áll. Nyugat-Európában egyébként úgy ítélik meg, hogy mintegy kilencven napra elegendő készletre van szüksége egy-egy országnak. Nekünk most huszonöt-harminc napos tartalékunk van, attól függően. hogy melyik évszakban járunk. Télen a kőolajtartalékunk nagyobb, nyáron a földgáz. — Az egyhónapos tartalékunk tehát többszöröse a két évvel ezelőttinek, viszont csak egyharmada az ideálisnak. — Ismétlem, a tárolás hatalmas összegeket emészt föl. S ne felejtsük el azt sem, hogy Nyugat-Európában az állam hozzájárul a tárolási költségek fedezéséhez, Magyarországon viszont nem. Aki az országba kőolajat hoz be, annak a saját pénzén tartalékot kell képezni. * Újabb hazai földgázlelólielyek — Mennyire sikerült csökkenteni az ország energiafüggőségét a volt Szovjetunió tagállamaitól? — A problémát részben a magyar—osztrák villamosenergia hálózat összekapcsolásával (kiépítésével) próbáljuk megoldani. Szintén az osztrákokkal tárgyalunk egy Győrtől Baumgartenig haladó földgázvezeték kiépítéséről. Érről még nincs aláírt szerződésünk, ezért ezen a vezetéken 1995 előtt biztos nem áramlik majd a gáz. S persze nagyon várjuk azt is, hogy végre béke legyen a Balkánon. A Horvátországon — részben a szerbek által egyoldalúan kikiáltott autonóm területen — keresztül haladó Adria-kőolajvezeték ma sajnos nem használható, mert lezárták. Ennek a vezetéknek évi tíz millió tonna a kapacitása. Egyébként mind ez idáig semmiféle gondot nem okozott az országnak, mert a volt Szovjetunió utódállamaiból minden igényelt energiát időben megkaptunk — ellentétben például Nyugat-Európával, ahová a gázszállítást egy időben — az ukrán—orosz vita során — negyven-ötven százalékkal csökkentették. A mi kedvező megítélésünk nyilván abból adódik, hogy nem bocsátkoztunk velük különféle ügyletekbe, árukapcsolásba, hanem azonnal kemény valutában fizetünk. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a FAK-tól való egyoldalú függőségünkön nem igyekszünk mihamarabb változtatni. — S mi a helyzet a magyarországi kitermeléssel? — A magyarországi kőolajlelőhelyek még sok éven keresztül biztosítanak számunkra évi mintegy másfél millió tonna nyersanyagot. Földgáz kitermelésünk a hazai fogyasztás felét fedezi. Valószínű, hogy újabb földgázlelőhelyeket fedezünk föl. Ez egyébként nagyobb haszonnal jár számunkra, mintha kőolajat találnánk, hiszen az utóbbi terméket sok helyről be lehet szerezni, s ha minden kötél szakad, akár a Dunán is lehet szállítani, a földgáz viszont mindenképpen vezetékez kötött energiahordozó. E tekintetben tehát mindegyik környező országnál jobb helyzetben vagyunk. A földgáz másik fele egyébként a Szovjetunióból származik. Ezt a függőséget egyelőre Európa-szerte nem tudták kiváltani! — Említette, hogy veszteséges a földgáz beszerzése az oroszoktól... — A földgáz ára még ma is irreális, még mindig többet fizetünk érte, mint amennyiért itthon eladjuk a fogyasztóknak. Az árkülönbséget — köbméterenként két forintot — nekünk, vagyis a MOL-nak kell kifizetni. Ez az elmúlt esztendőben tízmilliárd forint veszteséget okozott a részvénytársaságnak. A kormány pillanatnyilag nem akar változtatni az árpolitikáján, mondván, hogy ezt a közhangulat nem engedi meg. Megítélésem szerint ez tévedés. A lakosság ugyanis megértené, hogy a földgáz árának támogatásával a terheket azoknak kell megfizetniük, akik más fűtőanyagot vásárolnak meg, sőt, az egész országnak, hiszen a kisebb nyereségünkből kevesebb adót fizetünk be a kincstárba, amelynek viszont az összeget máshonnan — szintén a lakosságtól — kell előteremtenie. Az itt keletkező veszteségeinket más tevékenységeink nyereségéből fedezzük. A nyereségünk egyébként nem magas. Ma már köztudott, hogy a benzinkutaknál fizetendő üzemanyagárban az útalapra, a környezetvédelemre, az adóra befizetendő összeg is benne van. Ezeket mi nem tudjuk befolyásolni, csupán közlik velünk az összeg nagyságát, amit mi kénytelenek vagyunk beépíteni az árainkba. Azt viszont már többször jeleztük, hogy az adó emelése következtében kialakuló ár fogyasztás-visszafogó is lehet, ami visszaüt az államháztartásra, hiszen így csökken az általunk befizetett adó mértéke is. Felemás verseny — Araik kialakulását mennyire befolyásolja az a versenyhelyzet, amelybe a külföldi cégek megjelenésével kerültek? — Az üzemanyagtöltő állomások sajnos egymás után kerültek ki a tulajdonunkból: az előprivatizáció során a kisforgalmúakat kellett átadnunk, majd a nyereséget hozók egy részét is. A verseny tehát ma már nagyon komoly, ami önmagában nem volna baj, hogyha nem volna néha tisztességtelen. — Tisztességtelen? — Csak tisztességtelenségről lehet például ott szó, ahol a MÓL árai alatt akár tíz forinttal is tudnak üzemanyagot eladni. Ilyen helyeken valószínűleg vagy adó-, vagy vámcsalásról lehet szó. Sok visszaélésre adott alkalmat a háztartási tüzelőolaj gázolajként való használata is. — Verseny tehát van, ha nem is mindenkire ugyanazok a játékszabályok érvényesek... De valójában miből áll ez a verseny, hiszen áraikat nemigen tudják csökkenteni az abba beépített kifizetési kötelezettségeik miatt. — Nagy különbség Nyugat-Európában sincs az üzemanyag árak között, a verseny inkább az árak fékentartását szolgálja. Hiszen hiába adnánk drágán például a finomítóinkból az üzemanyagot, a nagybani vásárlóink ez esetben más beszerezési forrást keresnének. A verseny tehát nagyon erős. A kiskereskedelmi piacokról már részben kiszorítottak bennünket... A kutak hetven százaléka már nem a mi kezünkben van, s ez az arány a tőkeerős nyugati cégek építkezései miatt várhatóan romlani fog. — Az ön által elmondottak nem adnak túl sok okot a bizakodásra a MÓL Rt. jövőjét illetően... — Jóváhagyott stratégiánk szerint a hazai piac vezető, első számú szereplője kívánunk lenni. Részvénytársaságunkat besorolták azon százhatvan cég közé, amely hosszú távon is állami többségű tulajdonban marad. Áz államnak nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy ha meg akarunk maradni a nagy külföldi cégekkel folytatott versenyben, akkor a magyar olajiparnak mindenképpen integráltnak kell lennie. Vagyis: kőolajlelőhelyeinken, finomítóinkon, üzemanyagtöltő-állomásainkon nem szabad túladni, sőt növekednünk kell. Ehhez tőkebevonásra van szükség. Ezt azonban a privatizáció előzi meg. A MÓL Rt. privatizációjának egyébként még néhány törvény és rendelkezés hiánya is gátat szab: el kell dönteni például azt, hogy az önkormányzatok mennyit kapnak a részvényeinkből, ki kell dolgozni az esetleges alkalmazotti részvények rendszerét, a kárpótlási jegyek bevonásának mikéntjét, azt, hogy részesedik-e a részvényeinkből a társadalombiztosítás, vagy sem. Mindezek törvényi tisztázása a legsürgetőbb. Hardi Péter '
