Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-30 / 100. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP „Maga mindenhez ért” Z1 SZUKEBB HAZANK 1993. ÁPRILIS 30.. PENTEK A munka értelme Példabeszéd egy Eleinte nem volt könnyű dolga tál lebbencslevesről Bátor György: még a kutya is megdolgozik az ennivalóért, őrzi a házat A tágas műhely tömve javításra váró háztartási gépekkel. Az ablak melletti asztal az „iroda”, ahol kis kartonokon a berendezések gazdáinak nevét tartja nyilván a diósdi Valkai János háztartásigép-szerelő műszerész. Egyre-másra nyílik az ajtó, jönnek szép sorjában a kuncsaftok. Látszik, hogy bíznak szaktudásában, így aztán mindenféle gondjukkal felkeresik. Van, aki zárócsavart keres a gáztűzhelyéhez, vagy csőtoldalékot a fűtés keringető rendszerének feltöltéséhez, s a mester mindenkinek tud tanácsot adni, hová forduljon. Egyikük arra panaszkodik, hogy csíkozódik a televízióján a Lép, meg is állapodnak, mikor megy ki megjavítani. Már majdnem elhagyja a műhelyt a televíziótulajdonos, amikor megszólal: „Maga mindenhez ért, nem tudná megmondani hogyan tudnám rendbehozni úgy a házamat, hogy ne ázzon be?” Valkai János nem tősgyökeres diósdi. Édesapja — aki kőműves volt — építette azt a nagytétényi,házat, ahol most is él. Az általános iskola elvégzése után a Budai Nagy Antal Gimnázium diákja lett, majd kitanulta a repülőgép-szerelő szakmát. A reptéri munkát — ahol csoportvezetőként, később műszaki ellenőrtechnikusként dolgozott — nagyon szerette, csak a kereset volt igen csekély. Miután megnősült, választás elé került. Úgy döntött, hogy kiváltja az ipart, gondolván, így talán jobb körülmények között tarthatja el családját. Ezután került Diósdra, ahol az akkori vezetők nagy örömmel fogadták, s igyekeztek vállalkozását segíteni. Az ottlakókkal eleinte nem volt könnyű dolga. Takarékos, szorgalmas sváb község Diósd, ahol alaposan megnézik az emberek: kiben bíznak meg, kit engednek be a lakásukba, mire adják ki a nehezen megszerzett forintjaikat. Egy idő után azonban megismerték és megszerették. A terjedelmesebb készülékeket hároméves Wartburg kombiján szállítja a műhelybe, a kocsi hátsó raktere tágas, tehát megfelel erre a célra. Ragaszkodik is ehhez a típushoz — bármennyire is mondják, hogy így kétütemű, úgy kétütemű —, állítja, ha a motor jól be van állítva, semmivel sem bocsát ki több szennyező anyagot, mint a többi kocsi. Végezetül néhány jó tanáccsal szolgál: lehetőleg magyar gyártmányú villamos háztartási készüléket vásároljunk, mert 'lehet, hogy az nem olyan esztétikus, mint a külföldiek, de ezekhez a gyártástól számított tíz évig biztosított a pótalkatrész. Ha most veszünk mosógépet, feltétlenül használjunk Calgon adalékot, az a kemény diósdi vizet is meglágyítja, s meggátolja a vízkövesedést. A régi mosógépek esetében felesleges ezt a szert alkalmazni — mondja —, mert a már lerakodott vízkövet nem oldja. Ajánlatos viszont kél-három liter húszszázalékos ecettel végigjáratni a programot, ugyanis az feloldja a vízkövet és így növelhető a gép hatásfoka és élettartama. Arpási Mária Azon vitatkozunk a fiammal, hogy mit jelent a zsellér szó értelme. Mást mond ő, mást tudok én, s ilyenkor rendszerint a lexikont hívjuk segítségül. Most is ezt tesszük, s mint kiderül, valójában mindkettőnknek igaza van. Mert mást jelentett a szó Werbőczy uram idejében, és megint mást, amikor Illyés Gyula a Puszták népét megírta. A feudalizmusban zsellérnek nevezték azt a jobbágyot. akinek nem volt saját telke, a földesúr allódiumán — birtokterületén — élt. Később, a kapitalizmus beköszöntővel ezekből lettek az agrárproletárok. Nos, Bátor Györgyre, akiről az alábbiakban szó lesz, pont illik az utóbbi, már az ükapja is zsellér volt. Igaz, neki van egy kis háza Dömsödön, örökségként pottyant az ölébe, a telket a nagyapja, a házat az apja pásztorkodta össze az apaji pusztán. Amikor az öreg Bátor ’72-ben megtért az ősökhöz, a három testvér azt mondta Gyurinak: te még nőtlen vagy, amúgy is együtt élsz anyánkkal. Ha vállalod az eltartását, lemondunk az örökségről. Gyuri vállalta, s amit vállalt, tisztességgel meg is tette, 21 évig tartotta, gondozta az özvegy anyját. Hogy miből? A két keze munkájából. Mert egyebe nem volt, Viszont az a két kéz sok mindent tudott. Gyuri pendelyes kora óta dolgozik, hivatalosan 16 évesen állt be segédmunkásnak egy kőművesbrigádba. Szakmunkás sohase lett, de ha kell. egymaga felépít egy házat, beleértve az ácsmunkát is. Aztán mindentudója az állattartásnak, volt tehenész, juhász, hizlalt disznókat. Jelenleg haltenyésztő, amolyan mindenes a dömsödi halgazdaságban. — Gyuri, igaz, hogy maga soha életében nem volt május elsejei ünnepségen? — Igaz. — Miért? Politikai meggyőződésből, vagy mert nem szereti a sokadalmat? — Nem politizáltam én, kérem, soha. Nem volt nekem arra sem fejem, sem érkezésem. A teheneket nem vihettem magammal a hacacáréra, a birkákat még kevésbé. A jószággal mindig kell legyen valaki, akár ünnep van, akár hétköznap. — Na és amikor az építőbrigádban dolgozott? A tsz-nél? — Akkor sem mentem. Én tavasztól őszig hétvégén, ünnepnap mindig dolgozok. Hívnak kalákába kőművesmunkára... Gyuri itt elharapja a szót, gyanakvón pislog rám. A társai már az elején heccelték: vigyázz, hé, ha kinyomtatják a nevedet, azért különadót kell fizessél. — Nem lesz ebből baj? — néz rám riadtan. — Miért lenne? Maga mondta, kalákába jár, nem pénzért. Különben így igaz. Gyuri — vagy mert nem nősülős fajta, vagy mert túl sokáig „bajmolódott” az anyjával — vénlegény maradt. Pedig már a negyvenet tapossa, s a kese színű hajában egy-egy ősz szál is megcsillan. Szóval Gyurinak se kicsi, se nagy, az ilyet könnyebb elcsalni egy kis potyamunkára. Igaz, ő sem jár rosszul, hétvégén meg van a kosztja, s egy kis sör, bor is kikerül. — Gyuri, maga tudja mit ünnepelnek május elsején? — Régebben a Kádárt, de manapság. .. Úgy látszik, Gyurit a fejtágítókból is kifelejtették, amiért is most, utólag felvilágosítom. — Május elseje a munkások napja, a munka ünnepe. — Ha maga mondja, biztos így van. De én meg azt mondom, az az ünnep, ha van az embernek munkája. A munkát, a munkahelyet nagyon meg kell ám becsülni. Mi négyen vagyunk testvérek, kettő — a két nővérem — munkanélküli. Biz’ isten táncra perdülnének, ha most azzal állítanák be hozzájuk: hé, Ilon, Maris, találtam nektek munkahelyet, holnaptól mehettek dolgozni. Míg beszélgetünk, Gyuri egy kisszéken ül, kanalazza az ebédjét. Nézem a kezét. Az ujjai bütykösek, a tenyere kérges, a kezeszárán vastagon kidudorodnak az erek. Ha valaki kőbe akarná vésni a munkát, a munkást, ezt a két kezet javallnám modellnek. — Magáról azt mondják, szorgalmas, szeret dolgozni. Mi a jó abban, ha valaki annyit güzül, hogy .mások emiatt flúgosnak tartják? Gyuri csodákozva néz rám, aztán kis töprengés után rábök a tányérjára. — Tudja, mi itt közös koszton vagyunk, mindennap más a soros a főzéssel. Nem ingyért van, összedobjuk a rávalót. Vagyis a magamét eszem. Mégis, mikor belemerem a kanalat az ételbe, az a jó érzés tölt el, hogy ma is megdolgoztam az ennivalómért. I .ehet, maga is bolondnak tart. De munka nélkül mit ér az ember, miért él? Régi, parádés május elsejék emléke villan fel bennem, ahol százezrek éljeneztek, túlharsogva a dísztribün körül felsorakozó katonazenekart. Magvas szónoklatokra emlékszem, mely a munkát. a munkást dicsőítették. De olyan egyszerű érthetőséggel még soha senkit nem hallottam a munka értelméről beszélni, mint ezt a pusztai zsellérivadékot, egy tányér lebbencslevessel a két férges kezében. (Matula) A Hók a kopott fakereszt előtt a sáros temetőben. Hideg téli esőcseppek peregnek a fejfán. Igazi dekadens idő. Ilyenkor csak emlékezni lehet, reménykedni nem. Elgondolkodva topogok a sárban, és magam előtt látom apám kezét. A kidolgozott munkáskezet, a repedésekbe beleíródott és szinte kimoshatatlan múltat. Ezt a kezet, melynek ritka simogatása is kőkemény volt. Erre a kézre gondolok, a csonka mutatóujjá jobbjára, amint ott pihen esténként a már üres tányér mellett. Mert szinte csak ilyenkor nyugodott meg kis időre... Látom a kezét és a szégyenlős mosolyét arcot, amint átveszi '56 viharos őszén a péktől a két veknit. Tétován mozduló kéz volt. Nem akarta elfogadni a kenyeret, amit az a pékmester adott apámnak, aki végigdolgozta a forradalmat. — Pék, orvos, tanár soha nem sztrájkolhat— mondta az öreg. (Ugye. kedves PDSZ?). A cipókat pedig azért nyomta szelíd erőszakkal apám kezébe, mert néhány elszánt környékbelivel együtt egész éjjel rakodták a teherautóról a lisztet, öntötték fel a dagasztóha. hogy Csepelről, Kőbányáról, Újpestről összesereglett emberek — akik hosszú sorokban álltak (ha éppen nem lőttek rájuk) az utcában, élelemhez jussanak. Bizonytalanul nyúlt felé apám keze. azt motyogta közben, hogy — nekünk majd csak jut valahogy, inkább a jobban rászorultak kapjanak. — Mert sok hőssel és még több hősködővel szemben nem harcolt, csak tette a dolgát. Igaz, nagy vitáik voltak anyámmal, mert ő is menni akart a Széna térre, de anyám asszonyi-anyai ösztöne beindította a zsarolást. — Ha elmész én. a gyerekekkel a Dunába ugróm! — Tudta ugyanis, hogy a mi vagyonunk apám két keze! Ahogy a Bergendy-együttes énekli egy régi dalban..........a munkás két karjában hordja a vagyonát, nem ér rá megpihenni, vár otthon a család..így hát maradt, csak sokszor dohogva verte le kabátjáról a ráhullott vakolatot, amikor a Margit hídi orosz őrök odasuhintottak egy-egy sorozatot felé! — Hej ha itt volna most kis karabélyom, megmutathatnám nekik, hogy nem véletlenül kaptam meg a fronton a mesterlövész bojtot! Látom azt is — szintén '56-ban —. amint kérges keze húzta cibálta a kis kézikocsit, amivel egy lakótárs-baráttal együtt a harcok szünetében elmentek a Széna téri édességboltba, hogy a házban lakó üzletve-Apám keze zetőnő segítségével megmentsék és kiárusítsák a raktárkészletet a házban élő családoknak — ki tudja tesz-e még lehetőség a karácsonyi édességet beszerezni — előrelátással. Ahogy begördült a megrakott kis négykerekű alkotmány az udvarra, már ott állt az önjelölt elárusítók rögtönzött pultja —, sürögtek mint a bodobácsbogarak — , s azonnal elkezdtek rendezkedni azok, akik a zongorán csak játszani szeretnek, cipelni azt soha. Legyintett az a kéz, de később ökölbe szorult, mert kiderült, hogy mire megmosdott, térült-fordult a pénzzel, neki, illetve a gyerekeinek már nem jutott semmi. Egy jobbérzésű lakó óvakodott oda egy doboz savanyúcukorkával, amit ő köszönettel elhárított. '57 május elsején, azon a hírheded Kádár-demonstráción ő is kint volt a Ligetben, a ház összes lakójával együtt. Nem a kommunizmusba vetett hit, a konszolidációs maszlag, hanem a félelem vitte ki az embereket. Az a kéz néha karomba markolt, önkéntelenül és indulatosan — éreztem, mert a nyakában ültem és ő fogott —. amikor egy-egy áruló szónok oktatta a népet! Azután már csak a túlélésért, a valahogyan való boldogulásért dolgozott a kéz tovább. Ahogy egyre kevesebb volt apám fején a haj, annyival több' lett arcán a ránc, kezén a repedés. Lassan olyanná vált a két marka, mintha dörzsvászonna! fedte volna be őket. Néha mongolvágású, ragyogó kék szemében huncut fény villant, ilyenkor megnehezült kezével feje búbjára tolta sapkáját, örült. Örült az arca, örült a keze is. Igaz, valódi, emberi öröm volt. Sikerült kifundálnia valamit, megoldani egy problémát, legyűrni egy nehézséget. Láttam lemondóan legyinteni a kezét, amikor hazugok hirdették az igét. — Megette a fene ezt a világot! Asszonynak, kutyának, kommunistának nem szabad hinni! — Hogy milyen tapasztalatok mondatták vele ezt a fiira társítást, sajnos, már nem tudhatom meg soha többé. Azon gondolkodom, mit tenne az a kéz most, amikor kereszténységüket melldöngetve hangoztató szuperokos gazdasági szakemberek szó nélkül hagyják a pápai figyelmeztetést. Nevezetesen azt, amiben felhívja a figyelmet: a most felszabaduló országok a kommunizmus jármából nehogy a vadkapitalizmus igájába hajtsák fejüket! Mit tenne apám keze, ha látná azt, ami a világban történik, hogy magukat pótolhatatlan szakembereknek beállító politikai promiszkuitásban élő egyének, összefogva jól táplált puha kezű munkásvezérekkel, ismét jobban tudják, hogy mit akar a melós! Akik áldozatvállalást kérnek, de hagyják, hogy a korábbi szipolyozók most is kufárkodjanak a félrevezetett és félrenevelt munkások vérével. Mert nem hiszem, hogy azokért csapna apám keze az asztalra, akik elkényeztetve a kádári posvány langy-mocsarában, dolgozgattak, illene he-bejárogattak munkahelyükre. Ez a kéz azért fogná keményebben a hajtókormány kerekét, ragadná meg az ásót, kalapácsot, mert bizony voltak olyanok is — akiket ma ismét semmibe vesznek —■, akik becsülettel tették dolgukat. Megint lemondóan legyintetté, ha látná, a zongorán csak játszani szeretőik elmulasztották a történelemben szinte csak egyszer adódó alkalmat a rendszerváltozás végigvitelére. A népnek pedig, a hecsületesebbjének legalábbis, megint csak a remény maradt. Látom apám kezét, amelyik takarította '45-ben a romokat, markolta a szerszámot egy életen át. Úgy 1986 körül, egy téli délután széthajtogatja a zsírpapírt, és megmutatja nekem a benne rejlői szalonnát. —Ma jó napom volt fiam! Sikerült egy darab erdélyi szalonnát szereznem, meglesz a heti kosztom! — Én éppen előtte voltam kis ideig Egyiptomban rokoni kompenzálóiként, és Luxorban láttam egy társasbusznyi német nyugdíjast. Egyszerű emberek voltak, kezükön, ruhájukon, fáradt arcukon látszott ez. Arra gondoltam, hogy ők egy dolgos élet után megengedhetik maguknak ezt a kirándulást. Szegény jó apámnak — aki négy életet dolgozott végig, és csak háromnegyed élet adatott meg — a szalonna volt az öröm. Istenem! Egy csöpp kis igazságot tégy még velünk, akik megmaradtunk! Illés László
