Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-01 / 76. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP SZŰKEBB HAZÁNK 1993. ÁPRILIS 1., CSÜTÖRTÖK 5 Beszélgetés a megyei munkaügyi központ igazgatójával Segítség a bajbajutotton — ha maga is akarja Vimola Károly felvételei (Folytatás az 1. oldalról) — Tulajdonképpen mi a feladata egy ilyen megyei hivatalnak? — tértem rá a „bemelegítő” után beszélgetésünk lényegére. — A munkaerő-gazdálkodás, amely azonban egyszerre sok feladatot jelent. A megyében pillanatnyilag 56 ezer munkanélküli van. Mivel a mintegy egymillió állandó lakosból 550 ezer az aktív keresők száma, a munkanélküliség aránya elég nagy. Sajnos országosan is az „élmezőnyhöz” tartozunk. A legfontosabb feladatunk az, hogy ezeknek az embereknek munkát találjunk. Hogy megpróbáljunk segíteni. Ha ez nem sikerül — mert a munkanélküliség megoldása sajnos nem a szándékon múlik —, akkor biztosítani kell számukra a jogilag garantált ellátást. Itt elsősorban a járadékfizetésről van szó. De hogy továbbra is a feladatoknál maradjak, mi döntünk az előnyugdíj és a korengedményes nyugdíj kérdésében, szervezzük a képzést és továbbképzést, hogy nagyobb esélyt teremtsünk a munkaerőpiacon az állást keresők számára. Törvény által biztosított pénzösszeg áll a rendelkezésünkre, amellyel támogatjuk a munkahelyteremtő és foglalkoztatásbővítő vállalkozásokat. De segítjük azokat a munkanélkülieket is, akik vállalkozóként próbálnak meg talpra állni. A sor persze még nem teljes, hiszen nem beszéltem az egyre fontosabb szerepet betöltő közhasznú munkáról, a részmunkaidős támogatásról vagy á pályakezdők problémájáról. Feladataink sora hosszú, de a lényeg érzékeltetésére talán ennyi is elég. A főváros mellett, légüres térben — A munkanélküliek számát tekintve Pest megye az elsők között áll. Szerepet játszik ebben a főváros közelsége? Jelent ez valamilyen speciális, más megyékre nem jellemző helyzetet? — Budapest hatása természetesen óriási. Jó és rossz értelemben egyaránt. Amikor az országban gazdasági fellendülés volt, akkor az agglomeráció mindig kiszolgálta a főváros igényeit. 180 ezer ember járt be dolgozni a környező kisvárosokból és falvakból. A fővárosi üzemek és gyárak 30 km-es körzetben helyezték el különböző melléküzemeiket, raktáraikat. Most aztán egyszerűen megfordult a helyzet. A főváros már nem igényli a külső munkaerőt, sőt megszűntek az üzemek és a kihelyezett egyéb munkahelyek is. Az addig gondtalanul ingázó pedig döbbenten vette tudomásul, hogy az ipartelepítés régi tilalma miatt nincs is semmi munkalehetőség a főváros körül. Légüres térbe került, s persze mindezek következményeként felszaladt a munkanélküliek száma. Hát ezt jelenti a főváros közelsége. — Említett bizonyos törvény által módosított pénzösszegeket, amelyekkel támogatják a munkanélküliek talpra állását. Milyen összegekről van szó, és kik kapják ezeket? — Sajnos nem nagy pénzről van szó. Csak példákat mondok. A Foglalkoztatási Alap nagyjából félmilliárd forintot biztosít a számunkra. Ebből 1993-ban 50 milliót költünk munkahelyteremtésre. Tízszer ennyi kéne. 167 millió megy el a képzésre. Az igény háromszor annyi lenne. A vállalkozástámogatás 30 milliót kap. Itt is sokkal több kellene. Minden támogatást pályázat útján lehet elnyerni. A pályázatok feltételei elég szigorúak. S ehhez még valamit: a rendelkezésünkre álló pénzt egy társadalmi bizottság, a megyei munkaügyi tanács osztja el feladatok szerint. Ebben a bizottságban részt vesznek az önkormányzatok és a munkáltatói, illetve munkavállalói érdekképviseletek is. Ez a tanács jelenti a mi társadalmi ellenőrzésünket. — Nem könnyű ez a munka, van itt egyáltalán sikerélmény? — Van. A siker persze mindig relatív, de jó érzés az a tudat, hogy lehet segíteni a bajba jutott embereken, ha azt maguk is akarják. Az átképzés 4500 embert érint évente, és ezek elhelyezkedési aránya később 62 százalék. Ez nem rossz arány. De 2000 embert érint a közhasznú munka, ezren érdekeltek a munkahelyteremtésben, és másik ezer a vállalkozóvá válásban, illetve a munkahelyteremtő beruházásban. Ez több mint 8000 ember, akiknek elhelyezkedése valószínűvé válik. És a sikerélménynél meg kell jegyeznem még valamit. Kevesen tudják, hogy a mi központi dolgozóink 25 százaléka is munkanélküli volt. Amikor szerveződtünk, természetesnek tartotta mindenki, hogy onnan válogassunk. A feketemunka felháborodást kelt — És a problémák? — Bőven vannak. De itt most nem fogom felsorolni őket. Nem beszélek arról, hogy mi mindenre nincs pénz, hogy milyenek a dologi feltételek, a munkakörülmények. Csak kiemelek egyetlen problémát. Ez a feketemunka. Mára ez olyan méreteket öltött, hogy egyre inkább maga a környezet jelenti nekünk. Munkanélküli-járadékosokat és külföldieket foglalkoztatnak illegálisan, minimális bérért. A munkáltatók nem fizetnek sem adót, sem társadalombiztosítási járulékot. Felrúgják a munkaerőpiac szabályait, amely aztán a szabályokat betartó tisztességes dolgozókat és munkáltatókat sújtja. Ezért irritálja, izgatja a környezetet a feketemunka és jelentik azt. A társadalmi igazságérzet már nem viseli el a visszaélést. Ellenőrzéseink folyamatosak. Sajnos elég nehéz leleplezni, rajtakapni a feketemunkát. Amikor meg bizonyítékkal a kezünkben fellépünk a szabálytalankodókkal szemben, akkor a jogi szabályozás bizonytalanságaiba botlunk. Nehéz szankcionálni, büntetni a visszaélést. Talán a közeljövőben változik itt is valami. Kezdeményeztem, hogy az adóhatóság, a társadalombiztosítás és a munkaügyi minisztérium közösen dolgozzon ki intézkedést a feketemunka ellen. Ez azonban már nemcsak a mi feladatunk. Ebben szerepet kell vállalniuk az önkormányzatoknak is. — És vállalnak? — Igen. Jó az együttműködés. Ez természetes is, hiszen éppen náluk jelentkezik minden ezzel összefüggő probléma. De a kapcsolatunk jó az érdekképviseletekkel is, meg a rendőrséggel, amelynek segítségét néha bizony igénybe kell vennünk. — Mihez kell rendőri segítséget kérni? — Ne gondoljon nagy dolgokra. Az ellenőreink többsége nő, a helyszínek pedig általában félreeső helyek. Ide elkísérik őket a rendőrök. A legtöbbször elég a puszta jelenlétük. Hasonló a helyzet a kirendeltségeknél is, amely munkánk legérzékenyebb helyszíne. Itt találkozik közvetlenül egymással az államot képviselő munkaügyi szervezet és a bajba jutott ember. A körülmények itt a legsúlyosabbak. Kelléktárukban a pszichológia — Van megoldás? — Igen, fokozatosan formálódik. Egyszerre foglalkozunk saját embereink továbbképzésével és az ügyintézés korszerűsítésével. Eközben, az anyagi feltételektől függően, a kirendeltségek felújítása is megkezdődött. — Mi lesz új a közeljövőben ? — A pszichológiai szakszolgálat. Ez kettős feladatot fog ellátni. Egyrészt bizonyos támogatást kérő pályázatot a jövőben csak abban az esetben fogadunk el, ha azt a szakszolgálat is támogatja. Ez esetben a véleményük kikérése kötelező és egyben döntő is lesz a kérelmező számára. Szükség van erre, hogy fel tudjuk mérni, alkalmas-e az illető egy elég sok pénzt igénylő átképzőtevékenységre. Képes-e a választott szakma elsajátítására vagy egy idegen nyelv megtanulására. A másik esetben a pszichológiai szakszolgálat csupán tanácsadó jelleggel áll az érdeklődők rendelkezésére. Itt maga a munkanélküli dönt, hogy figyelembe veszi-e a tanácsadás véleményét vagy sem. Persze a saját kockázatára. — Ez valóban érdekes újdonság lesz. Manapság arról hallani, hogy a közeljövőben az osztrák segítség sem marad el. Igaz ez? Igaz, de ez nem teljesen új dolog. Eddig is kitűnő volt az együttműködés. Szigetszentmiklóson már közel egy éve működik egy magyar—osztrák továbbképzőközpont, ahol 11 hónap alatt, 1500 tanórában számítógép-kezelői és automatizálástechnikai vizsgát tesznek a hallgatók. A végbizonyítvány nyelvvizsgát is tartalmaz. A szakközépiskola adta a helyiséget, az osztrák fél pedig a felújítást, a technikai felszerelést és az oktatást. Nos, ehhez hasonló közös átképzőközpontokat tervezünk Szentendrére, Vácra és Gödöllőre is. Talán már az év során megkezdődhet az oktatás. Számunkra nagyon kedvezően. — Úgy érti, anyagilag kedvezően? — Ez a legolcsóbb tanfolyamunk. Mi biztosítjuk a megnyitó ünnepi asztalára a két nemzet zászlaját. De az iskola eredménye, a nagyobb tudás, a szélesebb látókör a miénk. És persze az ott tanulóké. — Ezek az átképzőközpontok, és majd remélhetőleg további társaik lesznek a jövőben? — Részben igen. Meg a most tervezett regionális programok. Ha például Kiskunlacházán megépül a repülőtér, akkor az 4000 embernek jelent munkalehetőséget. Vác térségében is átfogó terv készül, amelyről már egy asztalnál tárgyalnak az érdekeltek: önkormányzatok, munkáltatók és munkavállalók. De én ide sorolom a világkiállítás programját is. Mi készen állunk majd a felkészített munkaerővel. Csak legyen munka, fejlődés, mozduljon meg végre a gazdaság. A munkaerőpiac is piac — Honnan tudják előre, hogy mikor milyen igényre lehet számítani? — Onnan, hogy mi nemcsak kezelni igyekszünk a munkaerőpiacot, hanem elemzni is. Jelenleg is folyik egy prognosztizáló felmérésünk, amely éppen a tervezhetőséget akarja segíteni. Ez a munkáltatói igényeket méri, a terveket, a változásokat és azok irányát. Mikor mire van szükség, milyen irányban kell fokozni az átképzést, és mi az, ami már nem kell senkinek. Hát ez a mi felelősségünk. Megtalálni a kenyeret közel 60 ezer embernek. Vagy hogy távlatban is megkockáztassak egy jóslatot: úgy kellene segíteni embert, vállakózást és gondolkodást, hogy egyszer majd egyáltalán ne legyen szükség a mi hivatalunkra. Észre sem vettük, menynyire elszaladt az idő. Lassan már én is túlórázom, gondoltam, de nem mertem szóvá tenni a saját magát soha nem kímélő igazgatónak. Azért a búcsúzásnál még megkérdeztem. — És a szórakozás, a hobbi, a kikapcsolódás sehol? — Dehogynem. Most veszek egy kerékpárt, mert imádok biciklizni. Akkor aztán hétvégén csak felkapok rá, és usgyi... — Ki a szabadba? — Nem. Ide az irodába. Tudja, kicsit sok a papírmunka. Gelléri Miklós Peráth Béla helyettesével, Lengyel Miklóssal
