Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-27 / 97. szám
i PEST MEGYEI HÍRLAP LEVELÜNK JÖTT 1993. ÁPRILIS 27.. KEDD J3 torlással készítette elő a talajt a nemzet gerincének megtörésére, arra, hogy a nép meghunyászkodjon. Mintegy másfél évtized elmúltával a kommunista diktátorok taktikát változtattak. Valamikor a '60-as évek elején, amikor már kezdett enyhülni a diktatúra és a „dicső” Szovjetunió magasztalása mellett itt-ott megengedték a „szocialista” termékek, intézkedések vagy intézmények bírálatát is, akkor bizonyos körök divatba hozták minden rossz felcímkézésére azt a fordulatot, hogy „magyar módra”. Abban az időben egyrészt még nem volt szabad nyíltan megmondani, hogy ez a dolog nem magyar mód, hanem „szocialista” mód, másrészt akik ezt divatba hozták, tisztában voltak ennek a magyarság önérzetére gyakorolt mérgező hatásával és ezért céltudatosan terjesztették. Csak egy példával szemléltetném, hogy mennyire képtelenség a „szocialista módra” helyett használt „magyar módra” kifejezés. Mit szóltak volna az egykori NSZK polgárai, ha a volt NDK gazdaságát vagy egy Bánó Jenó' termékét bíráló cikkben az jelent volna meg, hogy gazdasági hibák német módra? Számomra a „magyar módra” valódi jelentése: észszerűién, nyíltan, becsületesen. Ugyanis ezek a tulajdonságok a magyar ember legfőbb erényei közé tartoznak, tehát valami jónak az elismerésére kellene alkalmazni, nem pedig a rossz bírálatának jelképeként. Ezúton is szeretném fölhívni a figyelmét mindenkinek, de elsősorban az íróembereknek és a médiumokban dolgozóknak arra, hogy az elmúlt 40 évben belénksulykolt ilyen és ehhez hasonló beidegződéseink ellen minden erőnkkel küzdjünk. Tarnóczi Tivadar Budapest Csínján a liberalizmussal Olvasom az újságban, hogy a parlamentben a képviselők megkezdik a külföldiek beutazásáról, magyarországi tartózkodásáról és bevándorlásáról szóló törvényjavaslat általános vitáját. Közben figyelem az egyéb történéseket is a nagyvilágban. Embercsempész „szindikátus” Moszkvában, gyermekkereskedelem Romániában, Magyarországon (és még ki tudja, hol!?), gyermekgyilkosságok a világ minden pontján, gyakran elképesztően aljas indokkal, vagyis „emberi alkatrészek” kinyerése céljából, amely persze üzleti, pénzszerző akció. Ezenkívül is féktelen rablás, gyilkosság, háború, terror mindenfelé! Asszony-, leánykereskedelem! Félek és iszonyodom! Zavar az a nagy fellazulás, amelyet észlelhetünk a mi úgynevezett rendszerváltozásunk óta is. Zavar a liberális eszme reánk erőltetése, amely nem európai eszme. Távolabb, ahol már hódított, ott is kétségbeesve keresik a polgárok az igazi, emberszabású élet lehetőségeit. A nagy minta, az amerikai élet és az a fajta szajkózott demokrácia nem nekünk való! Nyugtalan, lélektelen, túllihegett életforma! Fény és árnyék! És ebből milliók csak az árnyékos oldalt ismerik! A liberalizmus definíciójának megfelelően mindenféle kötöttségektől, korlátoktól való megszabadulást jelent, túlzottan engedékeny (most, a bűnözés soha nem látott méreteinek az időszakában arról kell tárgyalni hamarosan, hogy kimenőkre járhassanak a „nehézfiúk” is), nagyvonalú, elvszerűtlen, úgynevezett szabadelvű. Az én olvasatomban a liberális világban sem hit, sem erkölcs, sem rend, sem fegyelem nem létezik! Ennek nálunk is számos jele van máris, noha ezek az eszmék még igazán nem is honosodtak meg, de egyesek nagyon erőltetik. De miért? Miért akarnak kifordítani a saját bőrünkből, és tőlünk nagyon idegen formulát húzni reánk?! A már megszűnt — de korábban jól működő — „jelzésrendszerek” közül csak néhányat hadd soroljak fel: nincs szükség beazonosító számra (személyi), felesleges a munkakönyv (jó, ha lehetőleg egyeseknek a múltját sötét homály fedi), a lakónyilvántartás, az ide érkezett külföldiek nyilvántartása, a hatalmas vagyonok jegyzése, figyelése. Fontos intézményekből (börtön, állami nevelőotthonok stb.) való távozás esetén bizonyos jelzések, értesítések küldése fontos hivataloknak. És így tovább. Egyáltalán semmi sem kell. ami a rendet és a fegyelmet szolgálná! Én és még nagyon sok magyar állampolgár viszont azt vallja, hogy egy családban, majd egy országban igenis rendnek kellene lennie! Egy ilyen apró kis országban, ahol mindössze 10 millióan élnek, akár „díszítőmintával” körülrajzolva lehetne elintézni az állampolgárok ügyeit. Különösen, ha tudjuk azt is, hogy óriási az államapparátusunk, és a parlamentben ülők létszáma. Vigyázzunk tehát éppen most, amikor arról fog dönteni a parlament, hogy a világ mely tájáról tűrjük el a rendbontók, a felforgatok, a hit- és lélekölők, a gengszterek beutazását, itt tartózkodását, avagy az Isten ne adja, bevándorlását. Bánjunk csak csínján azokkal a liberális eszmékkel! A magyarság egy részének óvatos konzervatizmusa még jól jöhet majd a nehéz napokban! Vedres Józsefné Budapest HISTÓRIA Mexikó (Részletek az Úti képek Amerikából című könyvből — 1890) Köszönet A verőcei helyi cigányság részéről szeretnénk köszönetét mondani Konkoly Jánosnénak. aki a községünkben tájékoztatót tartott a társadalombiztosítással kapcsolatban mint a Társadalombiztosítási Igazgatóság Váci Kirendeltségének munkatársa. Farkas János Vámosmikola és Verőce MCDSZ-elnöke Még egyszer a magyar módról Mindenki, aki érdeklődőén, nyitott szemmel jár-kel e hazában, jól tudja, hogy az elmúlt 40 éves diktatúra nemcsak elhibázott'gazdaságpolitikával, vallásellenes beállítottságával és a társadalom önszerveződésének tudatos tönkretételével, hanem körmönfont, szinte észrevétlen módszerekkel is megpróbálta a magyar nép önbecsülését megsemmisíteni. Eleinte a nyílt terror eszközeivel, az '56-os fotTadalom brutális leverésével és az azt követő szörnyű meg-A mexikói a színházban igen nyugodtan s csendesen viseli magát az előadás alatt, az énekest avagy énekesnőt soha sem zavarja; ha nem tetszik neki az ének avagy előadás, szó nélkül eltávozik, anélkül, hogy pisszegne avagy zajongana; ha pedig megelégedését érdemelte ki a színész avagy színésznő, erős taps avagy fütytyölés által ad annak kifejezést. Józanabb népet, mint az itteni, életemben nem láttam; több hónapja, hogy figyelemmel kísérem e nép minden mozdulatát, minden cselekedetét, s örömmel konstatálhatom, hogy eddig alig láttam az utcán — az Észak-Amerikában oly túlságos gyakran látott — részeg embert, verekedést avagy civódást meg éppen nem. Oly sokat olvastam és hallottam is mexikói állapotok ellen beszélni, hogy midőn a fővárosba érkeztem, minden zsebembe egy-egy gyilkos fegyvert rejték, mert azt hivém, hogy naponta legalábbis egyszer kell majd az orvtámadások ellen életemet megvédelmeznem. Egy-két heti itt tartózkodásom után azonban meggyőződve személyesen az itteni viszonyokról, a védő fegyverek lassanként elvándoroltak zsebeimből, s én ma bárminő késő éjszakán is, minden (legfeljebb egy, az eső ellen megvédeni köteles paraplival) fegyver nélkül s egyedül a legbátrabban járok Mexikónak, bár legelhagyatottabb utcáin is végig, mert biztos lehetek a felől, hogy sem orvgyilkos, sem csirkefogó nem leskelődik életem avagy vagyonom ellen. Ha pedig eltévedtem az utcán s útbaigazításra van szükségem, ott, a minden utcasarkon villogó kis lámpa mutatja a rendőr jelenlétét, kihez- ha fordulok, a legelőzékenyebb módon nyerek felvilágosítást; sőt ha idegent, illetve mexikóit vél bennem, nehogy ismét eltévedjek, lakásom kapujáig kísér s maga kopogtatja meg azt, hogy ajtót nyissanak (Mexikóban a kapucsengettyú s a házmester még ösmeretlen jószág), mert ő is azt tartja — bár csak tiszta indián vérből származik, de bizonyára budapesti András bácsiaink fogalmától eltérőleg —, hogy bizony »röndnek muszáj lönnyi«. Hogy az élet- s vagyonbiztonság minő Mexikóban, elég, ha megtudják tisztelt olvasóim, hogy sem én, sem mások nem szokták lakószobájok ajtaját éjjelenként kulcscsal elzárni avagy elreteszelni; némely lakás ajtaján lakat sincsen, a mennyiben az teljesen felesleges tárgynak tartatik. Mikor lesznek ott, túl abban a rettentőn civilizált Európában a biztonságot illetőleg hasonló állapotok? Azt hiszem, leghelyesebben cselekszem, ha az európaiak nevében egyelőre adós maradok a válaszszák Mexikóban is természetes, mint mindenütt a világon, egyszer-máskor lopások, sőt gyilkosságok is előfordulnak, csakhogy a lopásokat többnyire idegen nemzetiségiek követik el, a gyilkosságok pedig vagy féltékenység vagy bosszú következtében történnek, s csakis a legritkább s kivételes esetekben pénzvágyból. (...) A mexikói társadalmi viszonyok némelyikével az európai vagy az Észak- Amerikából idejövő idegen sehogy sem barátkozhatik meg; e tekintetben a mexikóiaknak szakítaniok kellene a régi s valószínűleg még a spanyoloktól átvett ferdeségekkel; így például Mexikóban egészen ismeretlen valami az (az idegen családokról nem szólok), hogy fiatal emberek leányos házhoz látogatóba járjanak, avagy, hogy a házhoz látogatásra hívassanak. A férfi a nővel csak vagy az utcán véletlenségből vagy pedig táncmulatságokon ösmerkedhetik meg; ha ezen ösmeretséget folytatni kívánja s esetleg komoly házassági szándékai vannak, meg kell elégednie azzal, hogy hónapokig, sőt néha évekig is tapossa szíve választottjának ablakai alatt a kövezetét, (Mexikóban nagyon dívik a fensterpromenád) avagy vár ismét a jó alkalomra, hogy séta közben találkozhassék vele, s csak úgy titokban, egy-egy kézszorílás. avagy a hölgyek által oly jól értett szemnyelven közölhesse szíve érzelmeit. (...) Mexikóban — a nálunk oly nagy tiszteletnek kifejezője — a kézcsók, még idős asszonyoknál sem divatozik, de sőt azt illetlennek tartják; leánynak kezet csókolni meg éppen társadalmi kihágásnak tekintik. Én egy alkalommal akaratlanul követtem el egy ilyen a mexikóiak szemében társadalmi kihágásnak nevezett bűntényt azáltal, hogy egy szép fiatal hölgynek, egy házi mulatság alkalmával, midőn az nekem (nem táncosnak) virágot tűzött a gomblyukamba, legnagyobb hódolatom kifejezése gyanánt kesztyűs kezét megcsókolni merészeltem. Csak idegen létemnek köszönhettem, hogy a dolog komolyabb fordulatot nem vett. A hölgy ugyan egy cseppet sem neheztelt meg rám, de az erkölcsőrök — a jó mamák — borzasztó módon felzúdultak ellenem s negyed avagy ötöd kézből egy honfitársam útján izentették meg nekem, hogy máskor óvakodjam hasonló illetlenséget elkövetni. Még szerencsém, hogy a megjelent fiatal emberek többnyire jó barátim s ösmerőseim valának, mert különben ki tudja hány élet-halál harccal esetleg életemmel kellett volna megfizetnem rettentő bűnömet. No de nagy nehezen sikerült a mamákat kiengesztelnem s így most ismét jó barátok vagyunk, én pedig ezen esetből megtanultam a II-ik parancsolatot, a mely úgy hangzik, hogy: »Ne menj Mexikóba kezet csókolni.« Utasítások az országgyűlési követeknek Mária Terézia 1741 májusára hívta össze az országgyűlést, mely egyúttal koronázási ünnepsége is volt. Pest vármegye közgyűlése 1741. április 27-én ülésezett és látta el utasításokkal a pozsonyi diétán megjelenő' követeket. A vármegye 41 pontban foglalta össze sérelmeit és óhajait. Az egyik legfontosabb követelés a nádorválasztás ügye volt, az 1732 óta üres tisztség betöltése szerepelt az utasítások első helyén. Fest megye sérelmezte azt a gyakorlatot, hogy az adományokat gyakran idegenek kapták, a követeknek szorgalmazni kellett ennek megváltoztatását. Az általános sérelmek mellett voltak olyanok is, amelyek elsősorban a megyét érintették, így az utasítások 12. pontja, amely azt nehezményezte, hogy „Buda és Pest a magyarságot gyűlő-* lő városok. Itt tisztségbe, polgárok közé és céhekbe magyarnak bejutni oly nehéz, hogy a magyar saját hazájában száműzött”. A 13. pont a vármegye adójának csökkentését kérte, mert „a török háborúk és a katonakihágások annyira kimerítették, hogy a nép alig bírja életét fenntartani”.ki. ország lakóinak óhaját fejezte ki az a pont, amelyik azt indítványozta, hogy a „királynő lakjék Magyarország fővárosában”. A vármegye szerette volna elérni a céhek megszüntetését is, mert „a szabad verseny nagyobb olcsóságot fog szülni”. A hónapokig ülésező országgyűlésen a rendek kétségtelenül jelentős sikereket értek el — nem utolsósorban azért, mert Mária Terézia trónja ellen megindultak a poroszok —, de a törvények tekintélyes része papíron maradt. Mária Terézia vitathatatlanul más stílusban foglalkozott az ország ügyeivel, mint elődei vagy utódai, a nemzet igazi érdekeire azonban ő sem volt tekintettel. Pogány György
