Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-27 / 97. szám

14

PEST MEGYEI HÍRLAP

VELEMENY

1993. ÁPRILIS 27.. KEDD

Kirekesztés vagy önkirekesztés?

Magyarország világhírnevének semmi sem ártott annyira, mint az 1919-es proletárdiktatúra megdőlte után külföldre emigrált kommunista értelmiségiek nemzetközi kampánya a Horthy-rendszer — s közvetve az ország — befeketítésére. Erre — mindmáig maradandóan — az antiszemitizmus, a fasizmus bélyegét sütötték, olyan látszatot keltve, mintha a másfél évig dúló „fehérterror” szelleme jellemezte volna Horthy 25 éves kormányzását. (Ugyanakkor a vörösterror áldozatairól síri csend...)

Ennek a még mindig folyó hírontásnak, akarva-akaratlanul Jászi Oszkár forradalom és ellenforradalom (Revolution and Counterrevolution) című műve lett a „vezércsillaga” — s egyben égből hullott manna a kisantant magyarellenes propagandistái számára, íme néhány idézet az angol nyelvű kiadásból:

„Magyaroszág átlagpolgárainak értelmi színvonala sokkal alacsonyabb, mint a szomszéd országokéi.” (197. oldal).

„Magyarország vezető szellemei jórészt zsidó és külföldi elemekből állnak.” (188—189. oldal)

„A Horthy rezsim két brutális gerjesztőszere az antiszemitizmus és a revanche gondolata.” (uo.)

.....A Fehér Terrorhoz képest a Vörös Terror a tömegek számára szabadságot és méltóságot jelentett.” (232. oldal).

(Jászi még aránylag a legkülönb volt a proletárdiktatúra menekültjei között. Fenti könyve fércmunkának számít egyéb, a „Keleti Svájcot” propagáló értékesebb művei kö-E sorok írója évtizedek óta gyűjti az újabbkori magyar történelemről szóló adatokat, beleértve a kárpát-medencei magyar zsidóságra zúdult vészkorszakot. Néhány évig tagja volt a New York-i YVO Institute zsidó kutatóközpont könyvtárának is.

A rendelkezésre álló adatokból a következő tényállás bontakozik ki:

A II. világháború utáni legkorábbi hivatalos magyar becslés a Magyar Statisztikai Szemle 1955-ös, 12. számában látott napvilágot. Eszerint a deportálásokból kifolyóan 220 000 zsidó magyar pusztult el; e szám azonban csak a mai Magyarország területéről elhurcoltakat jelzi. A Magyar Statisztikai Hivatal ugyancsak 1955-ben kelt kimutatásában a Holocaust összes magyar áldozatainak számát 265 000-re becsülte.

Az American Jewish Congress (Amerikai Zsidó Kongresszus) 1973. május 16-án kelt jelentésében közöltek szerint mintegy 200 000 magyar zsidó vesztette életét a deportációk következtében.

Ránki György, nemzetközi hírű történészünknek a História című folyóiratban megjelent tanulmánya 437 402 vidéki magyar zsidó elhurcolásáról beszél. Az erősen liberális Amerikai Magyar Népszava 1990. augusztus

3-i számában közölt kimutatás szerint a deportáltakból mindöszsze 140 000-en tértek vissza; 80 000-en a jelenlegi határok között. Mindazonáltal, mint a valósággal nem számoló, sikertelen idealista küzdött és halt meg. Egyes hazai körökben még ma is tisztelet övezi. Művét — de csak ezt! — 1969-ben a Howard Fertig cég New Yorkban angolul újra kiadta.

A szülőhazánknak az elsőnél mérhetetlenül nagyobb károkat okozó második kommunista uralom 1989-ben összeomlott. De micsoda paradoxon! Az ország morális, anyagi, de biológiai tönkretételéért is felelős pártállam kedveltjei ezúttal nyugodtan odahaza maradtak, sőt mindmáig éreztetik befolyásukat a közélet minden terén — vélhetően egy paktum ajándékaként. Ennek ellenére — torz történelmi párhuzamként — jó néhányuk most szülőhazájában folytatja a magyarságnak azt a fajta befeketítését, amit Kun Béláék annak idején külföldön elkezdtek. Nyugati és elsősorban amerikai „szócsöveik” pedig készségesen . és hiszékenyen kontráztak a Budapestről érkező alaphangokra. így hát a magyarság hírének rontása immár két síkon, de azonos forrásból folyik.

Az otthoni hírrontásnak szomorú epizódja az elmúlt hetekben játszódott le a Heti Magyarország interjúja során, melyben a magyarországi zsidóság két vezetője nemcsak a magyar kultúrát, de a II. világháborúban elesett több százezer hősi halottunk emlékét is becsmérelte.

A minduntalan és elévülhetetlenül fejbukkanő fővád az, hogy a Holocaust során 600 000 magyar zsidót meggyilkoltak.

zé, 60 000-en a Kárpátaljára és Észak-Erdélybe. Ránki adatából levonva a visszatérteket, az áldozatok száma 297 000-et mutat.

A legrészletesebb és legautentikusabbnak tűnő statisztikát Harvey Rosenfeld Raoul Wallenberg — Angel of Rescue (A védőangyal) című 1982-ben kiadott könyve tartalmazza. Ennek 237. oldalán 299 621-es veszteséget jelez a statisztika. Rosenfeld az angol—amerikai Holocaust magazin szerkesztője.

Mindez nem változtat azonban azon a tényen, hogy a köztudatba a 600 ezres szám került s ez a szám valószínűleg marad azzal a váddal együtt, mintha az áldozatokat Magyarországon gyilkolták volna meg.

Ezt hangsúlyozta ki többek között a SALOM nevű ellenzéki zsidó csoportnak Izraelben, a Defiant Voices című könyvben megjelent nyilatkozata, mely a magyar nép felelősségét idézi 600 ezer magyarországi zsidó lemészárlásáért. Valamennyi közép-európai ország közül Magyarországon bántak el a zsidósággal — úgymond — a „legkönyörtelenebbül”. (Arról nem esik szó, hogy a főbűnösöknek talált vezetőkön kívül százával végezték ki a Rákosi-korszak idején a deportálásokban vétkeseknek ítélt mellékszereplőket. Számuk sokszorosan meghaladta a Németországban kivégzettekét.) Mint már elöljáróban utalás történt rá, a Nyugaton és különösen Amerikában a könyvtárakban található könyvek

túlnyomó része a Horthy-rendszert antiszemita és fasiszta parancsuralomnak ábrázolják. Lapok, folyóiratok dettó.

Iskolapéldája volt ez utóbbinak az erősen konzervatív Washington Times által kiadott Insight magazin 1990. április 9-i számában a magyarországi zsidóság helyzetéről írt és vélhetően onnan sugalmazott tudósítás, mely szerint „Valójában Magyarország faji törvényei évekkel megelőzték a náci Németországét... Adolf Eichmann csak 13 segéddel érkezett Budapestre, de bőséges helyi segítséggel az ország 800 000 zsidó polgárából 600 000-et megöltek...”

Arról nem hallani, hogy ugyanaz az Eichmann, mikor Avnes Less izraeli rendőrkapitány kihallgatta őt, elismerte, hogy „a zsidók deportációja Magyarország-Horthy kormányzásának egyik legpáitatlanabb és legjelentősebb történelmi tanúja John F. Montgomery, aki az USA-nak nyolc éven át volt magyarországi nagykövete Hungary, the Unwilling Satellite (Magyarország, a kényszerű csatlós) című könyvében így írt a zsidók helyzetéről szülőhazánkban:

„1944 márciusáig, a Pireneusoktól keletre Magyarország volt az egyetlen európai állam, ahol a zsidóság élete biztonságosnak volt mondható... Hitlernek Horthyval szembeni haragját nagyrészt a zsidóknak nyújtott védelem provokálta ki, akiknek magas százaléka átélte a náci időket... (Összehasonlítva a környező államokkal, ahol a zsidóság csaknem teljesen megsemmisült.)

Magyarország nem maradhatott a könyörület oázisa az elnyomás sivatagában. De így is, amikor meghajolt a nyomás előtt, ezt lassabban és méltóságteljesebben tette, mint szomszédai.”

Saját benyomásai alátámasztására Montgomery idézett az Amerikai Zsidó Évkönyvből és más amerikai sajtóforrásokból, melyek szerint:

„.. .Olyan erős volt a nemzsidó magyarok szolidaritása a zsidó honfitársaikkal szemben, hogy még a németek által beültetett bábkormány sem merte 1944-ben nyíltan követni a német deponálási és kivégzési metódusokat. Amikor a német Gestapo maga vette kezébe a zsidók deportálását, akkor az Amerikai Zsidó Évkönyv szerint keresztény magyarok tízezrei siettek a bajban lévő zsidók segítségére... Mind a katolikus, mind a protestáns papok ezrével állították ki a hamis születési bizonyítványokat az üldözött zsidók megmentésére...”

A fentiek ellenére, sajnos, a szülőhazánknak ártó hírköltésnek napjainkban is tanúi vagyunk idekinn az Egyesült Államokban, s a jelek magyarországi sugallmazásra vallanak. — A hang ugyan változik, de a dallam szövege ugyanaz marad. Szolgáljon itt elrettentésül néhány példa:

Magyarországi zsidó vezetőkkel folytatott útjáról visszatérve Judith Miller, a New York Times egyik számában olyan tévedésekkel, ferdítésekkel teli cikket jelentetett meg a hazai állapotokról, mely ellen a magyar korról a magyar kormány ellenállása miatt nehézségekbe ütközött, s hogy Magyarországon nem létezett olyan törvény, amely a zsidók deportálását legalizálta volna.” (Joachen von Lang Az Eichmann Protokoll című, a németországi Quadriga kiadó által publikált könyv adataiból.)

Arról sem hallani, hogy az Eichmann gaztetteit tárgyaló bírósági tárgyalások során Izrael állami főügyésze, Gideon Hausner tábornok kijelentette, miszerint az Eichmannék által „...a Budapestről megindított halálmenet borzalmai olyan méreteket öltöttek, hogy az azt kísérő magyar tisztek és a legénység lázadozni kezdtek, kérve, hogy inkább őket küldjék ki a frontra. Szálasi Ferenc személyes közbenjárása, hogy a németek vessenek véget a halálmenetnek, eredménytelen maradt.” (London Times, 1961. április 18.)

(Furcsa módon Montgomery könyvét a Kádár-korszak idején agyonhallgatták, s ez a hallgatás a jelek szerint máig sem oldódott fel. Az emigráció áldozatkészségéből most kerül magyarul és angolul utánnyomásra, jórészt a Nemzetőr kezdeményezése nyomán).

Az előbbiekben említett Ránki György-féle tanulmány, amely „A németek szerepe a magyar zsidók elpusztításában" címmel jelent meg, többek között az alábbiakat írja:

„Goebbels naplójában teljes őszinteséggel nyilatkozik a németek Magyarországgal szembeni elégedetlenségéről. A zsidókérdést legkevésbé kielégítőén Magyarországon oldották meg. A magyar állam tele van zsidókkal és a Führemek a Horthyval folytatott tárgyalásai során sem sikerült meggyőznie őt a sokkal szigorúbb rendelkezések szükségességéről.”

Hitler Magyarország zsidópolitikájával kapcsolatos kifogásai annyira közismertté váltak, hogy Tiso, Pavelic és Antonescu minden alkalmat felhasználtak arra, hogy vagy közvetlenül vádolják Magyarországot, vagy közvetett módon, nem éppen burkolt célzásokkal javítsák saját helyzetüket Hitler szemében Magyarországgal szemben.

Antonescu állandóan hangsúlyozta, hogy „neki Magyarországhoz a legcsekélyebb bizalma sincs, mert ott... a zsidók csinálják a politikát. Ez régebben is úgy volt, mint ma, és a jövőben is így fog maradni...”

Tiso egy alkalommal említette, hogy „Magyarország lassanként Európa gettója lett, mivel a különböző országokból származó öszszes zsidó itt lel menedékre.”

mány washingtoni nagykövete kénytelen volt levélben tiltakozni. Azt a lap 1991. január 20-i száma le is hozta.

Nem úgy Soros Györgynek a New York Times-ban 1992. október 5-én megjelent, Antall Józsefet elmarasztaló cikkére Tar Pál nagykövet által beküldött helyreigazítást. Ezt a lap, a diplomáciai protokollt mintegy megsértve, csak hetekkel később, nyúlfarknyi levél formájában hozta le, kihagyva a legfontosabb részeit.

A Washington Post 1992. január 12-i száma vezető helyen

Blood ties (Vérségi kötelékek) címen kétoldalas, hátborzongató riport jelent meg Nagyvárad 30 000 zsidó polgárának a magyarok által történt deportálásáról a német megszállás idején.

Végül, de nem utolsósorban, a legnagyobb felháborodást itt a New York Times 1991. augusztus 19-i számában közzétett, Stephen Kinzer által írt beszámoló keltette II. János Pál pápa akkori magyarországi látogatásával kapcsolatban. A tudósítást idézte Kardos Péter magyarországi főrabbinak a pápához személyesen intézett, nyilvános szemrehányását, „miszerint az Egyház is felelős azért, hogy 600 ezer zsidót gyilkoltak meg Magyarországon”. A cikkíró ezután megállapítja, hogy a magyar püspöki kar közönnyel fogadta a zsidóság deportálását a náci terror uralma idején... „Számos itt élő zsidó hiszi, hogy Mindszenty József kardinális maga antiszemita volt, és sérelmesnek találták, amikor a pápa imádkozott sírja mellett.”

„Mindszenty bárminemű dicsérete az antiszemitizmus eltűrésének jele!” — idézte a tudósító az egyik budapesti zsidó múzeum kurátorának kijelentését.

„Mindszenty sohasem tett közzé a deportáció ellen tiltakozó nyilatkozatot” — vádolta őt a

Kétségtelen, hogy Magyarország mindmáig tartó, szülőhazánkban és külföldön egyaránt folyó befeketítése a magyarság ellenségeinek malmára hajtja a vizet. Kinek használ az otthon csapongó, érzelmekkel túlfűtött, mindenben antiszemitizmust, fasizmust felidéző hangulat, aminek mi, külföldre szakadt magyarok is aggódó szemlélői vagyunk? Hovatovább a magyarság és kereszténység megvallása, sőt Trianon emlegetése is antiszemita-ízű tabunak számít egyesek szemében. „Erdély-revízió nacionalizmushoz, sovinizmushoz vezet, innen pedig már csak egy lépés az antiszemitizmus. Mi nem ezt akaijuk, s reméljük, mások sem.” — írta a Reform még 1988. november 25-én Ceausescu születésnapját ünnepelve, fent idézett szalagcím alatt.

Hát idejutottunk? Vagy helyesebben: ide jutott az a remélhetőleg kevés számú, de a közéletben hangadó szerephez jutott, a Kádár-korszak örökségeként visszamaradt személy? Ezek a szólás- és sajtószabadság köpönyegében, s állítólag a zsidóság védelmében vagdalkoznak, sebeket ütve nemegyszer a keresztény magyarság érzékenységén. Ez utóbbi, kivéve egy kis, szélsőséges réteget, tiszteletben tartja a zsidó magyarok érzelmeit és osztozik fájdalmukban a Holocaust során elszenvedett veszteség felett.

Viszont a legkevesebb, amit elvárhatni, az a kölcsönösség, mely magában kell foglalja történelmi hőseink és teljesítményeink tiszteletét, a tapintatot a magyar nemzet keresztény hagyományai iránt, de a részvétet is a ránk szakadt tragédiák feletti fájdalmunkban. Miként közösen gyászoljuk népünk egy részének a Holocaustban történt elpusztítását, a túlélőkkel együtt kell gyászolnunk nemzeti nagy létünk Trianon által előidézett „Holocaust”-ját is.

Azok, akiknek számára mindez idegen, akik elősegítik a magyarság hírének rombolását oda-Szombat nevű magazin, a magyar zsidóság havilapja.

A rosszindulatú cikk miatt számos magyar tiltakozott a New York Times szerkesztőségéhez írt levélben, de egyiket sem közölte le a lap. Csupán két liberális felfogású magyar amerikai vezető, Gereben István és Lipták Béla kapott a N. Y. Times szerkesztőjétől sajnálkozó bocsánatkérést egy levél formájában. — Mindazonáltal a lap 1991. szeptember 23-i számában mégis kénytelen volt lehozni egy amerikai szakértő, Rev. Vincent A. Lapomarda, a Holy Cross College Holocaust gyűjtemény koordinátorának helyreigazítását. Ebben ő nemcsak Mindszenty Memoirs c. könyvére hivatkozott, melynek puszta tartalma is cáfolata az ellene irányult ilyesféle vádaskodásoknak, hanem a zsidó Fábián Béla és Lévay Jenő könyveire, melyek dicsérték a kardinális szerepét a náci elnyomás idején. A Memoirs 14.—15. oldalán egyébként megtalálható a magyar püspökök tiltakozó levele a zsidók védelmében.)

A Magyarországon is tekintélyt élvező Lipták Béla az ügy kapcsán kijelentette, hogy „a szenvedélyes vita és egymás szapulása hiba, amivel ártunk a magyar névnek.”

haza és külföldön, — legyenek bármilyen vallásúak, gyakorlatilag kirekesztik önmagukat a magyar nemzet kötelékéből.

Tudjuk és megértjük, hogy a Magyarországon megmaradt zsidóságra a második világháborúban szakadt mártíromság mély sebet ütött, s lelkiállapotukban maradandó változást okozott. Az önálló Izrael megalakulása érzésvilágukra is óriási hatást gyakorolt, mert olyan hazát hozott létre, mely számukra mindig nyitva áll. „Menjünk, vagy maradjunk?” — ötlik fel a majdnem hamleti kérdés sokak lelkében. Keresztény magyarok részéről ilyen sorskérdés eldöntésében nem ildomos tanácsot adni. De álljanak itt az amerikai magyar zsidóság egyik legtekintélyesebb vezetőjének, dr. Tauber Lászlónak, a Spirit of Hungary című angol nyelvű könyvéből a magyar zsidóság teljesítményeit tárgyaló írásából való sorai:

„Magától értetődik, hogy zsidóságunkhoz való ragaszkodás teljesen összeegyeztethető szülőhazánk iránti szeretettel és szellemi kötődéssel, bárhol is élünk. Nosztalgiával emlékezünk arra, hogy a magyar zsidóság üstökösszerű felemelkedése egybeesett a Magyar Királyság modem történelmének zenitjével. A zsidó magyarok részesek voltak a nemzet millenniumának megünneplésében, csakúgy, mint gyászolták országuk igazságtalan szétdarabolását Trianonban. Mialatt mi még mindig gyászoljuk a magyar zsidóság Holocaustjának rettenetes veszteségeit, azt is szem előtt kell tartanunk, hogy Magyarország maradt a zsidóság utolsó bástyája Közép-Európában. így hát újból a közös sors lebeg zsidó és nemzsidó magyarok felett; olyan rendeltetés, mely kötelezi őket, hogy vállvetve dolgozzanak, ámulatra méltó tehetségüket egyesítve, szétdarabolt hazájuk szebb jövőjéért a Káprát-medencében.”

Sisa István (USA, Virginia)

A Holocaust magyar áldozatai

Egy pártatlan koronatanú

Hangulatkeltés Amerikában

Hírünk rombolása