Pest Megyei Hírlap, 1993. április (37. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-10 / 83. (84.) szám

Lépő Zoltán művészetéről

Világtojás

Lépő Zoltán: Ady Endre szoborportréja

Különös, távol-keleti hangulatot idéző szobrok készítője a Solymáron élő Lépő Zoltán, aki nem tartozik a mú'kritikus által elkényeztetett, agyonreklámozott művészek közé. Először pályájának kezdeti időszakáról kérdeztük.

— 1972-ben vettek fel az iparművészeti főiskola formatervező szakára. Rövid idő alatt világossá vált számomra, hogy a művészeti oktatásból hiányzik egy fontos dolog. Valamikor vallásos nevelést kaptam anyámtól, és nem akartam belehülyülni a Coca-Cola-stílus utánzásába, abba az idiotizmusba, hogy amerikai és nyugati magazinokat lapozgattunk, mert az volt a követendő példa, amit azokban láttunk. Ennek ellensúlyozásaként gótikus és román jellegű kisplasztikákat készítettem magamnak. Egyszer elvetődtem az Ernst Múzeumba, ahol nem fogott meg a kiállított anyag. Amikor eljöttem, belém villant, mintha láttam volna egy képet, amelyik érdekesebb lett volna a többinél. Másnap viszszamentem, megnéztem, és tényleg tetszett, de felfedeztem egy másikat is, ami miatt harmadnap újra elmentem. Végül az egy hónapos kiállítás minden napján ott voltam, és teljesen beleestem a kisfestészetbe. Ezt a festészetet a zen hatja át.

— A zen vallás vagy filozófia?

— Nem vallás. Az úgynevezett kelet-ázsiai vallások

sem azok. Egyrészt filozófia, másrészt a létezésnek bizonyos gyakorlata, más-más szinteken megélhető gyakorlata. Ennek a kiállításnak a hatására úgy éreztem, hogy valamilyen szintézist kell teremtenem magamban, feloldani azt az ürességet és elkeseredést, amit a rózsadombi elit ugratásai is fokoztak. Faluról jöttem, és ezen a főiskolán kevés magamfajta tanult. A gótikus és a román stílus esztétikai élményéhez kapcsoltam a tusfestészet formanyelvét. A csurgatás, a csöpögtetés által Szabadon bontakozó színek és formák világát. E műfaj teóriájához tartozik, hogy nem én festem a képet, hanem az anyaggal közösen festjük. Az anyaghoz való közeledésnek olyan mély demokráciájáról van szó, amelyben kölcsönösen hatunk egymásra. A tusfestészetből merített látásmód révén újraéltem a gótikát és a romantikát, és a plasztikáimban kialakult valami giacomettis, somogyis formanyelv, amibe benne volt a tusfestészet csurgása, vibrálása...

— Ez különösen jól érzékelhető a Krisztus-ábrázolásainak egyikén-másikán.

— Igen, és ezt az utat követve jutottam el a diploma megszerzéséig. Akarva-akaratlanul szakértője, de legalábbis értője lettem a kora

középkori művészeteknek, de egyre nagyobb kíváncsisággal fordultam a keletázsiai művészetek felé. Az volt az érzésem, hogy nincs jövőm ebben az országban, hiszen azt sulykolták belém, hogy barbárok vagyunk, a saját kultúránk, a művészetünk nem sokat ér, a népességünk fogyóban van. Arra gondoltam. legalább a fenséges elmúlást kell megörökítenem. Fenségesen haló Krisztusokat készítettem.

— Ön a családjával Solymáron lakik, de tizenkét évig Japánban élt, és dolgozott. Hogyan jutott oda?

— Itt, Pesten megismerkedtem egy japán lánnyal, akit feleségül vettem. Általa is kötődöm Japánhoz, és amikor itthon nem éreztem a kibontakozás lehetőségét, természetesen Japán volt a megfelelő alternatíva. A Japánba érkező külföldit rendszerint egy kultúrsokk éri. Különösen érvényes ez az amerikaiakra, akik úgy tudják, hogy ahol ők élnek, az a világ közepe, és egyszer csak azt látják, hogy ebben az ázsiai országban szépség és tisztaság van, és mindenki udvarias. Engem is ért ilyen sokk, amikor rádöbbentem arra, hogy itt az amerikanizálódott idotizmusnak az ellenpontjaival találkozom, ami mélyen természetközpontú és emberi.

— Sok magyar művészetkedvelőre tehet mély benyomást az a szobra, amely a hunok nagy királyát, Attilát ábrázolja, hangsúlyozottan távol-keleti stílusjegyekkel. Mit szimbolizál ez a szobor?

— Egy évvel azután, hogy kimentem, láttam a tévében egy dokumentumfilmet, amelynek Selyemút volt a címe és Közép-Ázsiáról szólt. Kirgiz és kazah régészek ^ltal feltárt városokat, szobor- és freskótöredékeket mutattak be, amelyek formailag a gótikus és a román művészetre emlékeztettek. Mindezt olyan területekről, ahonnan a népvándorlás elindult. Olyan összefüggésekre bukkantam, amelyek elgondolkoztattak. Úgy éreztem, tennem kell valamit, hogy tisztábban lássak. A hunoknak jól megépített városaik voltak és olyan állatokat tartottak, amelyekre jellemző a helyhez kötött életmód. Kiderült, hogy fejlett kultúrával rendelkező népességről van szó, akik nem voltak nomádok. Csodálatos vármaradványok bukkantak elő az elsivatagosodott területről, ami azt bizonyítja, hogy ott egykor kedvező életfeltételek lehettek. Számomra az a nagy kérdés, hogy miféle szellemiség, miféle gondolkodás teremtette ezt a kultúrát, illetve az, hogy mi, akiknek kétségkívül közünk van a hunokhoz, mit és mennyit tudunk ebből felfedezni és felmutatni.

— Miért fontos ez?

— Mert keletről jöttünk,

és keletről jön a fény, az a kelet-ázsiai tudás, kultúra és szellemiség, amely sokunk számára egyfajta csodaként jelenik meg, és amelyet előbb-utóbb Európának is integrálnia kell.

— Ósszeegyeztethetőnek tartja a kereszténységből fakadó szemléletmódot és világképet a távol-keletivel?

— Mindenképp, hiszen a keleti szemléletmód lényege egy természetközeli, reneszánsz művészi szemléletmód és kreativitás, ami belőlünk igencsak hiányzik.

— Húsvét van. Mi a véleménye a tojásról?

— Világtojás. Szorosan öszszefügg mindazzal, amiről beszéltünk, s jóval többet beszélhetnénk róla, mint amire most lehetőségünk van. Tökéletesen harmonikus, letisztult forma, ami egyúttal a termékenység, az élet szimbóluma is.

Bánó Attila

Kiss Dénes

Keresztapám feltámadása

Ahúsvétok emlékei egybefénylenek. Noha volt olyan húsvéti ünnep, amelyet eső, szél rontott, ezekre nem emlékszem. Előviláglanak a tojásfestések a konyhaasztalon, amikor a pirosító alkörmös levébe rakta nagyanyám a korábban megfőzött tojásokat. Nem is igazi piros, inkább lilába hajló színük lett. Szülőfalumban, a Zala megyei Pacsa községben, gyerekkoromban ritkán láttam csokoládéból készült tojásokat, nyuszikat, bárányokat. Festett, cifrázottakat inkább. Volt néhány ügyes aszszony, aki gyors mozdulatokkal olyasféle mintákkal rajzolta tele a héjukat, mintha csipkét horgolt volna, tintaceruzával rajzolt minta után.

Sokfelé börzsönyforgács főzött levével festődtek a húsvéti tojások. A legkülönfélébb színeket füvekből főzték. Majd száradás után még hagymával árnyalták, szalonnabőrrel fényesítették. Nagymise után lementünk a templom „alatti” rétre, a Csekepatakhoz, és jó messzire dobáltuk a tojásokat. A még puha, tavaszi rét talaján elég sokszor el lehetett dobni a kellően megfőzött tojásokat ahhoz, hogy végül eltörjenek. Persze maradt még elég, azokkal sokfélét játszottunk. Kiraktuk őket a fal tövéhez, vonalat húztunk a földre, körülbelül egy méterre tőlük, majd pénzt dobáltunk beléjük. Akinek a tízfillérese beleállt, az vihette a tojást. Aki ügyetlen volt, az a tojás gazdájának „dobálta” a pénzt. Lehetett nyerni tehát tojást is, pénzt is. Az összetörötteket természetesen megettük.

A húsvéti ünnepek nagy eseménye volt a locsolás. Hétfőn már korán reggel elindultunk az ismerős lányos házakhoz. A negyvenes évek végén nem mindenkinek volt „kölnije”, voltak, akik szappanos lével, illatosított vízzel locsoltak. A látványos, kutaknál s vödörrel való locsolás elég ritka volt. Jó idő és alkalom kellett hozzá. A húsvétokhoz barka, fák rügyezése, zöldellése tartozik az emléképeken, sőt az áprilisi húsvétokhoz a mandulavirág, barackfák rózsaszínű sziromtűzijátéka. Ugyanígy rokonok, komák baráti

összejövetele. A keresztszülők megajándékozták a keresztlányokat, keresztfiúkat. Erről a szép, meghittséget sugárzó falusi szokásról beszélgettünk nemrég Dömsödön Bazsonyi Arany és Vecsési Sándor festőművészszel. Idéztük a szép emlékeket. A magam emlékeiben mintha minden húsvét szépsége együtt volna. Akad azonban egyetlen húsvét, amely jelentősen eltért a többitől. Zabb keresztapám később mondogatta is szűkebb családi körben vagy a présházi beszélgetéseken, hogy ő azon a napon igazán föltámadt.’ Ez a húsvét 1945-ben volt.

Falunkat is elérte a háború. Nagypénteken kivittük beteg nagyapámat a szőlőhegyre. Cserépzsindelyes, lakható, fűthető présházunk volt a Varjas dűlőben. Az első helyiségben volt a prés, a hordók, a másikban ágy, asztal, padok, kályha. Oda ágyazott nagyanyám a nagyapámnak. Magának és nekem, aki akkor kilencéves voltam, a padlásról lehozott szénára készített fekvőhelyet. Pokrócot, dunyhát vittünk ki, még ha sebtiben is csomagoltunk. Ugyanis elterjedt, hogy a faluért majd harcok lesznek, mert a németek még belső utcákon lévő kis hidakat is fölrobbantották. Azonban nem így lett.

Nagycsütörtökön a németek kivonultak Nagykanizsa felé, utólag azt gondolhatjuk, tán Lentit és környékét, leginkább Bázakerettyét akarták tartani az olajkutak miatt. Ennek ellenére nagypénteken a falu lakosságának nagy része útrakelt motyóival. Alighogy lefektették, talán a hosszú, rázós szekerezés miatt, nagyapám rosszul lett. El is ájult és nagyanyám azt hitte, meghalt. Valósággal jajveszékelt. Orvos és orvosság sem volt, csak hidegvizes ruhát lehetett tenni a homlokára. Az emberek összeszaladtak, de nem sokáig tudtak ezzel foglalkozni, mert hirtelen irtózatos ágyúzás kezdődött. A lövedékek és aknák éppen fölöttünk süvítettek át. A németek valahonnét a rajki hegy és erdő felől lőttek, azaz délnyugatról, az oroszok pedig északkeletről. Először a dördülések hallatszottak a kilövés helyén, majd a robbanások a becsapódások helyén, mindkét oldalon. Ki-ki fák törzséhez lapult vagy falhoz. Percekig mozdulatlanul állt a helyén mindenki. Mert ehhez a rettenetes dörgéshez, vijjogáshoz bizony kismiska volt a legnagyobb égiháború is, ahogy felénk a dörgéses-villámlásos zivatart nevezték. Rengettzengett minden, remegett alattunk a föld, az eget vijjogások, süvöltözések hasítgatták szét. Kiderült, hogy éppen a háború közepébe menekültünk a harcok elől.

Délutánra csitult az ágyúzás. De azért nagy félelemmel feküdtünk le. Nagyanyám befűtött a kis pléhkályhába, nagyapám jobban lett. így azután másnap, nagyszombaton azok közé a kevesek közé tartoztunk, akik visszaérkeztünk a faluba. Azaz nagyanyám fuvarost kerített, aki visszavitt bennünket nagyapámmal. Orvos azonban a faluban sem volt, nyugatra menekült. Nagyapám jobban lett, a kiürült, csöndes faluban kevesekkel tértünk nyugovóra nagyszombat este.

Napfényes reggel várt bennünket és feltűnő csönd. Erre szokták mondani, hogy hallani a csöndet. Még a megszokott falusi zajok is hiányoztak. Az emberek a jószágot elvitték, elrejtették, tán csak egy-két házőrző vakkantott néha. Teljesen elcsitult a háborús zaj is.

Ekkor aligha készített nagyanyám piros tojást, s talán a faluban más se. Dél körül jött be hozzánk az első orosz. Egyszál meztelen karddal fordult be kis utcánkba, majd egyenesen a zsákutcát lezáró házunkhoz tartott. Első szavai: „Nemei nyet?” után azonnal leakasztotta nagyapám betegágya fölül a

zsebórát, láncostul. Meghallgatta, majd eltette. Ellopta az időnket, mert a nagyóra az első szobában megállt a falon. Evek óta csak dísz volt. Sajátosan időtlenné váltunk. Akkor még nem sejtettük, hogy ez a jelkép orosz vonatkozásban jellemző lesz az egész országra, ám azért sejthettük. Ugyanis délután, amikor a falut is ellepték a katonák, sírva-jajgatva szaladt hozzánk keresztanyám azzal a hírrel, hogy lelőtték Janit, azaz Zabb keresztapát. Hamarosan annak is híre járt, hogy mást is agyonlőttek a faluban.

Nemsokára, talán még aznap este megtudtuk, hogy csak az egyik szomorú hír igaz. Zabb keresztapámra is rálőttek, méghozzá dulakodás közben, a saját házának ajtaja előtt, amikor a lányait védte. Véres fejjel rogyott le a küszöbre. Homloka, arca vérbe borult és ott feküdt mozdulatlanul. Ám erős koponyája volt, így a tompa végű géppisztolysorozat lövedékei csak végigszántották a homlokát, de nem hatoltak át a csonton. A sebhely örökre megmaradt, de ő még sokáig élt. A másik falunkbeli ember, Nagy nevezetű, meg is halt. Őt is a saját udvarán lőtték le. húsvétok bennem egybefényesednek. De az a különös, hogy az öszszes többi sem jut többször eszembe, mint ez az egy, ha a húsvétokról kezdünk beszélgetni. Egyszer csak átüt, átsötétlik minden emléken, akár sebkötésen a vér. A képen letarolódik a kert, a járművek, keréken húzott géppuskák földúlták az ágyásokat. Tojásra nem emlékszem, de tyúkokra igen. Az ólból kapkodták ki őket, és fejszével vágták le a fejüket a favágítón. Az a húsvét keresztapámnak egy kissé halál — sokaknak igazában! —, másoknak megaláztatás volt. De a falusi ember mindig is hitt a feltámadásban, sosem emlegették ezt az eseményt felszabadulásnak! Sem otthon, sem a rokonok, sem az ismerősök. Az elmúlt négy évtized alatt soha! Vártak az igazi feltámadásra, szép szokásaink megújulására, az országos feltámadás esélyére. Amely, ha nagyon akarjuk, a miénk lehet a szabadság méltóságával együtt, talán nem is sokára.